Zuboly. Meghalt. Elesett. Elmeresztem a szemem. Ő meg mindig
hunyorgatott. Csodálatos tempóik vannak a szemeknek. Én nem akarattal
bámulok el néha, mikor megáll bennem minden szenvedés és szenvedély,
mikor elájul bennem az élet valamitől vagy mindentől. Én olyankor nem is
élek, mikor ugy elmeresztem a szemem. Egy másik világon vagyok talán. Ő
hunyorgott. Beszélt vagy hallgatott, vagy olvasott, vagy irt, vagy
nézett valamit, vagy tünődött, laposra és lágyra rágva a cigarettlit
ajkai közt. Miért hunyorgott mindig? Tán egy más világ felé
kacsingatott.
Meghalt. Az emberek a világon születnek és elmulnak olyan töméntelenül,
oly számolhatatlanul, olyan végtelenül, mint ha nézed unalmadban az
esőt, hogy esik és a vizes járdán felpattannak és tünnek a sürü
esőcsöppek örökösön. De milyen csodálatos esőcsöppek akadnak ebben az
emberesőben. Egy-egy fej sétál és forog az állati testek fölött és a
tenger hullámzik és vergődik benne örökösön, a gondolkozás. Egy tenger a
szük koponyában. Majd szétveti. Hogy szokott fájni az ember feje. És a
tenger milyen mély, a sziv fenekén álomrajzu virágai. És ezek a drága
nehéz fejek, amelyek az ég felé nyugtalankodnak a gallérból, mennyit
ereszkednek lefelé és csüggenek sokáig, mert ir a kéz és a szem felügyel
a munka felett. Irni kell. Irni. Egyebet nem is lehet tenni, irni. A fej
leereszkedik és sóhaj fujja el a papirosról a port és a toll
bele-belekoppan a tintatartóba és hányszor hajlik igy le a fej az életen
végig, hányszor és megint és megint és mindig és megint. Az isten
deportálja ide valahonnét, egy névtelen tenger opálszigetéről ezeket a
lelkeket és itt tintát ad nékik. Tinta. Fekete könnyezése a fehér
lelkeknek. Itt volt Zuboly és irt. És hirtelen nincs itt. Hol van?
Meghalt. Elesett. Háborúban. Gyermeki képzeletemhez szaladok,
trombitaszót esengek fülembe, kirántott kard ragyogását vágyom szemembe
és mámoros kiáltással szeretném a fejem bóditani, előre, rajta, utánam
és a szivhez kapó jobbkart képzelnék és elragadó attitude-jét az előre
rogyásnak s dicső mosolyt az arcon… de nem birom, elbágyadok s kétségbe
esem. Zuboly meghalt. Elemér. Miért teremtette az isten? Oh, hagyjanak,
nem birok gondolkozni, ugy fáj a szivem, lenyomom a tenyeremmel.
Istenem. Egy barát, aki cserbehagyott. Egy hütelen testvér, aki
elköltözött és nem fog levelet irni. Akinek a kezét szoritottam és
éreztem melegét és erejét s akivel beszélgettem és ajkainkon át
kicseréltük lelkünket, akinek a szemébe néztem, akinek nevetését
hallottam, nincs. Megfoghatatlan. Élt és nem él. Az élet ugynevezett
delén, mikor legszebb, legerősebb, legtöbb volt, mikor olyan az ember,
mint a vándor, aki a halom tetején rajongva tárja kétfelé karjait,
egyszer csak lesülyed, eltünik, nincs. Oh rejtelmes összebeszélése a
szép, derék, erős és kedves férfiaknak, akik most tömegesen elhagyják az
életet. Mintha szöknének…
Zuboly is megy velük. Utána nézek, nem látom, a homályló áradatban
elveszett. Fáj a szivem. Fáradtan lehunyódó pilláim gyászfátyolán át
látom bukkanni, járni, tünni itt ezt a Budapestre rendelt drága
férfialakot, aki költő volt és az igazi világ után éhezett és kapkodott.
A rómaiak azt mondták arra, aki meghalt: vixit. Élt. Éltél te Zuboly?
Nem is éltél. Itt gázból és villanyból való gömbök közt forgolódtál,
szerkesztőségben, utcán, kávéházban, polgári vendéglőkben. E gyári
fénytestek közt flangéroz és bujdosik ez az elmult figura, mintha nem is
idevaló lenne, mintha az értelem nosztalgiájával a hold és a csillagok
örök ragyogása közt akarna mindig lenni. Oh, istenem. Nem tudok mit
mondani. A szivemet érzem, hogy fáj, ez minden és nagyon csodálkozom,
nagyon és végtelenül. Mind meg fogunk halni, ugy tetszik, mintha hunyt
szemmel, botló lábbal, két karunkat előre nyujtogatva és el-elmosolyodva
tartanánk előre valahová a zürzavarban, mint a fogócska zajában
gyermekkorunkban…