Az őrszem magában áll az erdő szélén éjszaka. A puskának támaszkodik és
néz előre. Sötét van és a világtalan néma mezőn a vezérek vezére sétál
gondolkodva, a Halál, lehajtott fővel, fekete posztócsizmájában,
nesztelen. Az őrszem őt nem látja. Bámul előre és testében lélekzik a
kegyes véletlentől napról-napra engedélyezett élet. Fejében az agy
tekervényein futnak, sikamlanak a gondolatok, mint a napsugarak a sáron.
Képzelődik. Majd a háboru után… otthon ülnek a lámpa alatt. A kemencében
ég a tüz, süti az arcokat. Asszony, gyermek, öreganyó, szomszéd,
szomszédasszony mind hallgatják. Mindenki hallgat, csak ő beszél. Hej,
Szerbiában… Hát mikor Galiciában… Hát még mikor Ravaruskánál… meg mikor
Csernovicz alatt… A szöszke kis fiu, aki az ölében ül, bámészan babrál
az ezüst medáliával, ő meg borzolja, simitja lassan, szeliden a kis fiu
szöszke fejét. A pipából föl-föl megyen a kék füst és álmodozó barna
árnyékot rajzol a fehér falon… majd… majd a háboru után.
A költő, aki e világon csodálkozik és szenved, irtózatának orditásával
és fájdalmának jajjaival nem szaggatja le az ég felhőit, nem őrjöng, nem
lázit, nem szidalmaz, nem korbácsolja az embereket a szégyen és
kétségbeesés mocsarába. Nem szabad most. Nem illik. Mirevaló? Most nem…
majd a háboru után.
Az iró anyagot gyüjt, vizsgál, figyel, hallgatózik, adatokat szedeget,
figurákat tesz el, sorsokat vesz föl, fantasztikumokat old magában,
jegyez. Milyen regények, micsoda drámák… majd a háboru után.
A haditudósitók kalandoznak, látnak, néznek, fülelnek, s a cenzura
ketrecében memóriájuk noteszébe skizzelik a háboru árnyait… no, majd a
háboru után.
A szerkesztők, akiknek küszöbét elönti a valóságok iszapja, a
szocialista, elvei elszánt hivője, a politikus, egy szempont boldog
csökönyöse, a demokrata, a választó, a kispolgár, párt, erkölcsi
testület, érdekcsoport, minden kis közösség, amely a maga alapszinével
huzza be a földet és az eget, mind, mind egy csillapodott gondolattal
néz előre: majd a háboru után.
Az épitész, aki összecsukta cirkalmát, a feltaláló, aki elrejtette és
elzárta rajzait, a sarkutazó, archeológus, afrikavadász, aki leszerelte
hajóját, elrakta böröndjeit, szétszedte fegyvereit, a komponista, aki
megkezdett szimfóniája fölött ült a zongoránál és egy napon futó ujjai
lankadtan lehullottak a billentyükről és a filozóf és a nyelvész és a
historikus és a jogtudós, mind, akik egy világot akarnak magukból
kitenni és elnyomottan várnak müveikkel, miben bizakodnak, mit
számitanak, mikor jönnek? majd a háboru után.
Vasutak, amelyek el akartak kigyózni, kongresszusok, amelyek egybe
akartak seregleni, vállalatok, amelyek föl akartak állani, paloták,
amelyek épülni vágytak, kis boltok, korcsmák, mühelyek, amelyek friss
névvel, cégérrel ki akartak nyilni, ügyes-bajos kis dolgok, amelyek
nyélbe akartak ütődni? Majd a háboru után…
A házasságok, amelyek meg akartak kötődni, csecsemők, akik
megszületendők voltak? Szerelmek, amelyek virágzani indultak? Mindenki,
aki élete tervrajzát sóhajtva zárta az asztalfiókba, mindenki, aki
utazni készült, aki szive regényét el akarta kezdeni, aki egy álmot
indult valóra forditani, aki más életutra akart térni, mind, aki nem
boldog és boldog akart lenni, mind egy távol rózsázó hajnal felé mereng
a nyomasztó fellegek alatt: majd a háboru után…
Majd a háboru után… mennyi ajak ismételgeti ezt a pár szót. Mennyi sóhaj
fujdogálja, mennyi szivverés dobolja. Majd a háboru után. Milyen vidék
ez, milyen igéretföldje, milyen tündéri táj. Rózsaszin tüzü nap süt majd
örökösön és tőle minden élő arcon édes mosoly tanyázik. Verőfénytől
aranyos sárga tornyok intenek egymás felé messziről kék lombozatok
teljéből. A bájos mező végtelenjében fehér nyájak szelid kolompolása jár
és a boldogság elandalodott danolása száll és mulik az égszinkék ég
angyalfelhői alatt.
Majd a háboru után… milyen jó, hogy a világnak van mit várni.