Ezek csodálatos emberek. Ezek a motoros szitakötőkre pattannak, olyan
könnyedén, mint huszár a lovára. Ezek karmaik alól eleresztik a földet
és fejükkel fölfelé futnak, a végtelenség érinthetetlen plafondjának.
Ezek fegyvert visznek föl magukkal és elszakadva hazájuktól s az egész
földtől, melyre rendeltettek, harcolnak a levegőben. Céloznak és
megsebesülnek és fogják a kormányt. Ezek odafenn, az esendő gépen
távcsöveznek, fotografálnak, térképet rajzolnak. Ezek, akiknek neve és
lénye ugyanaz, mint Önnek asszonyom, aki a denevértől összerázkódik. Ön
is ember és ezek is emberek. A legeszményibb hur, amely a hárfáról
hiányzik, fel van huzva az ő tüdejük és ajkuk közt is. A sóhaj. És
szemeik mögött a könyek titkos viztartója várakozik. Emberek.
Ezek nem egy tulvilági kegytől kisorsolt teremtések, nem költők, nem
apostolok, nem geniek, nem müvészek ezek és mégis mások ezek, mint az
emberek. Más emberek.
Ezek mindennap szakitanak a földdel, amely az embernek az életet
jelenti. Ezek bejáratosak a felhőkben, ezek a ködök vendégei, ezek az
ismeretlen szelek intimusai. Ezekről oly rettenetes és oly szép dolgokat
olvashatni. Ezek a néma égben agyonlövik egymást és lesujtják egymást a
földre és amelyik kettőjük közül megmaradt, a lebukottnak fáradságos és
kecses sirhalmot készit és hirt ád nevéről és igaz viselkedéséről az
ellenségnek és a zsebében talált levelet eljuttatja gonddal és hüséggel
olyan helyre, ahonnét a posta hazatalálhat. Ezek oly gyöngédek egymás
iránt. Ezek a földön ezt a gyöngédséget nem tanulták. Ezek nagyon
szeretik egymást. Mégis, mint a vad madarak, egymásnak csapnak és
elpusztitják egymást. Ezek alig elhihető emberek.
Ezek fiatalok, karcsuak, szépek és oly egyformák, akármilyen nyelven
beszél az az anya, aki őket szülte. Ezek mind fényes bőröltözetben
vannak és bőrsapka szorul a fejükön és egyforma páncélos szemüvegek
merednek homlokaik alatt. Ezek kivül-belül oly nagyon hasonlitanak
egymáshoz és különböznek másoktól. Ezek idegen tünemények az
emberiségben. Ezek repülnek. Ezek mintha fölfelé vágyakoznának és mégis
mintha lefelé iparkodnának mindig, mert az életnek csak lefelé van utja.
Ezeknek közös szerelmük, közös titkuk, közös mérgük van, amely mámoritó
és végzetes. Ezek mintha értenék egymást. Ezek mintha mindig szökésben
volnának. Az élet türelem és ezek röpködnek türelmetlenül a halálhoz oly
közel, hogy a lehelletét lélegzik.
Ezek édes testvérek, a halál fiai. Oh, szegény Viktor, aki héjjáztál az
égben és lezuhantál és csak huszonhat esztendős voltál, barátom, ki mint
egy unott ifju utazó távoztál hirtelen erről a világról, miért nem
beszélgettem többet és más hangon veled. Szállottam veled, hangtalan
ülvén mozdulatlan fejed mögött a szük ülésben és a motor indulatos
puffogásától egy szót se szólhattam hozzád olyan pillanatokban, mikor
éreztem, hogy két élet oly csodálatosan közel van egymáshoz az ég és
föld között. Röpitettél magaddal és te már nem élsz. Azóta sokszor érzem
magam ugy, mintha zuhannék veled…