Hosszu vészfütty hallik, a körut két járdáján sorfalat állanak a népek.
Autó fut el, utána egy másik, harmadik, negyedik, ötödik… Mindnek a
kormánya mellett vöröskeresztes kis zászló repked. Szürke katonák ülnek
bennük, hatan, heten egy autóban. – Éljen! Éljen! – harapózik végig a
járda népén s a szürke katonák a sapkájukhoz nyulnak, ki jobbkézzel, ki
ballal. Aki balkézzel szalutál, annak a jobbkarja a nyakába van kötve. A
másiknak a balkarján a kötés. A harmadik összefogja a köpenyt a mellén,
biztosan a mellén a seb szegénynek. Akin semmi se látszik igy futtában,
alkalmasint a lábában esett hiba. Egy golyó az ára ennek a finom
kocsikázásnak. A közönség éljenez, az autók szaporán rohannak egymásután
az egyforma szürke katonákkal. Usznak előttem, egy katona beleakad a
szemembe. A soffőr mellett ül, levette a sapkáját, lengeti az éljenző
publikum felé jobbra-balra, kötés a homlokán. Sovány, barna paraszt-képe
volt, a szájában hosszu barna szivar fehér szipkában.
A haja hátra-hátracsapott a gyorsaság szelében. Utána néztem, mig csak
látni lehetett köszöngető sipkáját és a szájából kimeredő szivart
szipkástul. Ez a magyar baka most, hogy kiszállitották a vaggonból, a
pályaudvaron rögtön szivart kapott tiszta uj szipkával együtt, meg édes,
meleg kávét is adtak neki ott helyben, talán egy szép grófnő nyujtotta
neki a tulajdon finom kezeivel, jóságosan nézett rá és mondott is talán
neki egy-két kedves szót. Most meg éljenzi a pesti nép a paloták tövében
és ő viszonozza jobbra-balra üdvözletüket, mint egy bevonuló uralkodó,
aki tudja, hogy az egész ünnep csak ő érte van. A haja repdes a szélben,
ez nagyon jól esik s a mellében valami ismeretlen hevületet csinál a
puha ülésen való repülés. Soha se ült még autón és ez a fáin passzió és
az éljenzés és a fényes város és a kávé ize és a jó szivar a szipkában,
mondhatatlan édességet habarhatott a lelkében, valószinütlen gyönyört,
olyasmit, amit az emberek boldogságnak neveznek és ami olyan közel jár a
halálhoz.