Milyen szép történetet hallottam. A komáromi hadikórházba, ahová a
környék jószivű asszonyai reggelenkint sürün hordják befelé a csirkét,
tojást, pogácsát, mindent amit isten adott, mondom a komáromi
hadikórházba bejön a minap egy toldott-foldot ruháju szegény öreg anyó.
Két párna a hóna alatt, az egyik vörös kockás, a másik kék stráfos. A
két párna közt az öreg anyó sok tarka foltjával, mint egy kubista
festmény. Megállitja a káplár az ajtóban:
– Hát maga kit keres, öreg néni?
– Ezt a két párnát hoztam volna a beteg katonáknak a fejök alá.
Megnézi a káplár az öreg anyót:
– Nagyon szegény asszony lehet maga lelkem, hogy van magának annyi
párnája, hogy még a katonáknak is hoz belőle.
– Nem is a magaméból van, instálom, nekem magamnak sincsen. Én vagyok az
izsai kódusasszony. Kódultam én ezt a két cihát. A vereset Izsán adták,
a kéket Szentpéteren. A belevaló tollat, pihét meg a mezőn szedegettem
Szentpéter meg Izsa közt, amerre a libák legelnek. Megtépik egymást a
libák, meg magától is kiesik egy-egy tollu itt-ott, csak le kell érte
hajolni… Ennyi az egész.