A német ágyuk moraja behallatszik Párisba… és a borzasztó
Zeppelin-szivar Páris fölött uszik és körülötte röpködnek a német
aeroplánok és tüzeső hull Párisra, mint hajdan Sodomára. Hogyhogy nem a
francia repülőgépek szállottak Berlin tornyai fölé tüzzel és halállal? A
Végzet idomtalan sötét felhője is ott nehezedik a Zeppelin meg a
repülőgépek fölött Páris egén és elfuttatta árnyékával a szépség és
vigalom városát. Páris… a kormány tagjai, a hiu bourgeois-k, zsakettjük
gomblyukában a piros boutonnal, bőrtáskájukkal hónuk alatt elfutottak, a
férfiak káromkodnak és veszekednek, az asszonyok nyávogó gyerekeket
ráncigálnak föl a vaggonokba a sivár pályaudvaron, a Rue de la Paix
ékszerboltjai fakó vasredőnyök alá temetkeztek, a Place Vendôme sarkán
összebujtak Paquin mannequinjei s hápognak, mint a cifra madarak, a
füstös Montmartre mansard ablakaiban festetlen és elborzadt nőarcok
jelennek meg, a Café de la Paix üres, mint egy kihalt pokol, a
Champs-Elysées hoteljei lehunyták fehér zsaluikat, a Pavillon
d’Ermenonville terraszán a székek az asztalok tetején egymáshoz dülnek,
az ópiumtól alélt mondaine autóján kisuhan délben a Boisba, hogy
szeptember sárga leveleit megnézze és egy tisztásról ökörcsorda bámul
feléje s egy ökör előrenyujtja komoly fehér fejét és mélyen panaszkodik:
mbuuh… és az autó visszafordul és a könnyü élet borzong a könnyü selymek
közt s egy sóhaj fut el az uj parfum, a Gout de mon petit chien édes és
morbid illatában: Mon Dieu… és az operában sötét van és az orchesterben
a tokba zárt hegedü hátrafesziti finom, szenvedő kis fejét és huzza a
néma hurokat, mig el nem pattannak… és a Luxembourg-kertben a Guignol
bódéja előtt üresek a gyerekpadok és a nyitva maradt szinpadon egy kis
kockás Harlequin összecsapja két fakarját a mellén és lekonyitott feje
koppan egyet a deszka szélén. A boulevard-on falragasz fehérlik és nagy
fekete betük rajta: Citoyens! És mellette az Alcazar d’Été plakátja s a
közepén Dranem kacagó feje s fején a kis bohóckalap és alatta a legujabb
chanson cime: Embrasse moi mon coco… Az uttesten katonák vonulnak s a
járda szélén megáll egy bársonysipkás, szakállas szegény piktor, hóna
alatt nagy lapos skizz-könyvével és kiveszi a pipáját a szájából. És a
kávéház előtt kódorog egy sötét arcu ember lekonyult fejjel, aki
elrejtett lebujokba szokta csalni az idegent. És egy szük utcából
lesétál a boulevardra zsebredugott kézzel az apache. A patkány kidugja
orrát a kanálisból és szimatol. Páris, gyönyörü Páris, naiv ifjuságunk
délibábja, szivtelen szive a világnak, fényes Páris, kormos Páris, vidám
és lelketlen Páris, illatos és utálatos Páris, hiu és boldogtalan Páris,
kéjenc és életunt Páris, látlak-e még valaha.