Egy sebesült tiszttől hallottam ma egy kis történetet, egy lehelletnyit
a világ csatájának viharából, egy levélnyit babérfák sürü erdejéből. És
elfutotta a hév szivemet és verset szeretnék irni, olyat, amilyet üde
kis fiuk szavalnak a vizsgán. De most nincs türelmem rimet várni. Ezt
mesélte a tiszt, aki az ágyon feküdt a fehér kötés glóriájával a
homlokán:
– Rohamra mentünk a novoszielicai csatában. Az én századom tiszta
szinmagyar volt. Ugy mentek a gyerekek, mintha csak valami tréfás
versenyfutás lenne. Mellettem szaladt a trombitás. Szembe velünk meg ugy
jöttek a golyók, mint a szunyogok, de annyit sem adtunk rá, mint a
szunyogokra. Egyszer csak nem hallom a trombitát. A trombitás felé
fordulok, ott fujja dagadt képpel a trombitát, de nem jön belőle a hang.
Elkapja a szája elől, belenéz, rázza, leforditja, megint a szájához
kapja, fujja, erőlködik, nem hallani. Megyünk előre, a trombitás
mellettem van:
– Főhadnagy ur, nem szól a trombitám.
Futunk, a trombitás elkezdi ütögetni az öklével a trombitát, a térdéhez
csapkodja, megint megpróbálja, szinte sirva fordul hozzám:
– Nem szól a trombita. Nem akar szólni.
Visszateszi a szája elé, aztán megint hallom, ahogy rekedt hangon
kesereg:
– Nem szól ez az istennek se…
Odapillantok, megint fujja, a szeme mered, az arca fakó, a bluzán
vérfolt. Hisz átlőtték a tüdődet, fiam – akartam mondani neki, de éppen
akkor vágódott el a trombitás és ott maradt a földön. Ha meghalt, sose
tudja meg, mért nem jött ki a hang a trombitából.