– Honvéd… honved… homved – hallatszik messziről ujjongva és
szörnyüködve. Szuronyrohamra mennek a katonák. A futó sipkákon
nemzetiszin pántlika. A levegőben csillogva ugráló szuronyok fölött
nemzetiszin zászló lelkendezik. Nemzetiszin zászló csüng az
ágyuszekéren. Trénkatonák léptetnek az ekhós szekerek mellett, egy kis
magyar zászlót dugtak a csizmaszárba. Stájer népfölkelők vonulnak át
Pesten, piros-fehér-zöld bokréta a sipkájuk mellett. A pétervári
hadijelentések a honvédekkel mentegetőznek egy-egy elvesztett ütközet
után. A fogságba esett orosz tiszt elragadtatva gratulál a magyar
huszároknak. A puhaszivü muszka katona fölemeli a két kezét a magyar
katona előtt, azután engedelmesen, bizalommal, boldogan kullog a mi
táborunk felé. A vengerszki vitéz ember és jó ember. Bécsben, Berlinben,
Itáliában a képes lapokban gyönyrü magyar katonákat rajzolgatnak.
Ausztria büszke ránk, a németek rajonganak értünk, ellenségeink félnek
szuronyunktól, kardunktól és lovainktól és nevünk ébredez szájukon.
Európa képzelete gyöngéden babrál a magyarok nevével. A keserü düh, a
mit a nemzetek egymás felé okádnak, kiméli a mi fajtánkat. Ellenfeleink
vannak, ellenségeink nincsenek. Felnyiltunk a földről, mint egy vérrel
harmatozott szép virág. Oh Istenem, az ég alatt rettenetes vihar jár,
amely felzavarja az emberek világát. A térképen az országok szinei
remegnek és hullámzanak és egymásba csapnak, mint csudálatos piros,
zöld, sárga és rózsaszinü tavak, amelyek összevesztek. Irtózatom és
emberi szivem bánata suhan az egész térkép fölött, de féltékenységem és
szeretetem két karja Magyarországot öleli. Olyan is ennek az országnak a
formája, mint az ölelés…
Az özönviz elmulik, a szelid galamb olajággal száll megint a napfényben
és más világ lesz itten. Akik most élünk és sem kis gyermekek, sem ősz
emberek nem vagyunk, két világ közt osztjuk el életünket. Istenem, hogy
lesz ezután… én a magyar földön állok, onnét emelem föl tekintetemet
szépséges felhőidhez és ujitó reménység szivárványozik szemem előtt.
Szivem melegszik, ugy érzem, szivem alatt kis kék lángok simulnak
fölfelé, azok melegitik. Vágyódásom messzire száll a jövőbe, olyan
messzire, amennyire csak szállani tud a vágy madara. Ha a szántás a vért
elfelejtteti a földdel, ha a sebek elhalványodnak a férfiak testén, ha a
nők könycseppjei mind felszivódnak a mennyországba. Ha a népek élete
földerül, megint ismeretségeket kötnek és barátkoznak. Ha megismerkednek
mivelünk, mert kiváncsiak ránk és megszeretnek, mert eddig nem ismertek.
Ha közel hajolnak hozzánk, akik olyan vitézek voltunk és látják, mennyi
kedvesség és nemesség van a magyar arcokban. Oh már nem vagyunk
ismeretlenek többé és nem pirulunk, büszkék vagyunk, mert elmult
fájdalmainknak megbocsájtottunk és virulunk, mert szegénységünk
elveszett és mosolygunk, mint Hamupipőke a bálon. A Lánchid fölött
mindig rózsaszin felhők tünődnek, mint a régi szines gravure-ökön, az
utcák kereszteződésénél a rendőr egy kis fokost emel minden percben,
mire a kocsitenger keresztbefolyó hullámai minden percben megdermednek.
A sokaságban, amely a járdán nyüzsög, arany tisztek lépkednek és
diskurálnak és magyarúl szól egyik a másikhoz és az amerikaiak
megállanak a ragyogó utcai könyvtárak előtt, amelyek régente kávéházak
voltak s ahol a szegény emberek szép könyvekbe és képekbe merülve ülnek.
A szálloda ormán nemzeti zászló vidul és minden pillanatban poros autó
érkezik a szálloda elé, bőrsapkás urak és barnafátyolos dámák ülnek
benne, boldog bőröndök gunnyasztanak az autók tetején és a kapu alól
előszalad egy kis huszár, aki az autók ajtaját kinyitja. Az angol
nagykövet estélyt ad s a palota előtt kiváncsi tömeg bámészkodik föl a
tündöklő ablaksorra. A dunaparti séta a déli verőfényben a világ holnapi
divatszineit árulja el. A Svábhegyen és a Gellérthegyen és a
Hüvösvölgyben nem férnek egymástól a tulzó newyorki milliárdosok villái.
A sötét estén a királyi palota ugy ragyog, mintha csak fényből épitettek
volna csupa kockát. Az Opera márványlépcsőin éjfélkor hullámzik lefelé a
plasztrón és a diadém és tiz nyelven visszhangzik az elragadottság.
A Nemzeti Szinház première-jeiről a világsajtó referál. Az Akadémián
tisztelt tudósaink ülnek és nagy iróink, akiknek könyveit Európa minden
nyelvére leforditják. Boldogan várják a költőket és a müvészeket a
magyar hercegnő szalónjában, hol a nagyvilág divatos arcai sereglenek és
hol szellem, báj és szépség udvarolja egymást. A fashionable Balaton
nyarát hétről-hétre remek rajzokban és fotografiákban mutatják be a
német, olasz, francia és angol illusztrált lapok.
Az egyenes Alföldön szerteszét piros gyárkémények állanak, mint a jólét
csőszei és a közepén az Alföldnek virágos sövény keriti be a
Hortobágyot, a drága barbár oázist, amelynek zöld gyepén pejlovaikat
futtatják a gyönyörű kék csikósok. Minden paraszt és minden parasztlány
olyan pirospozsgás és olyan szép öltözetü, mintha csupa eleven bábok
lennének a néprajzi muzeumban. A fiumei nagy fekete hajók, amelyeken a
kivándorlást üzték, buzával, borral, paprikával, iparcikkeinkkel és
elbájoló csipkéinkkel usznak el a kerek tengerekre. Tájaink, házaink,
tulipántos ládánk, cifra szürünk idegen szinpadok diszletei.
Mondáink gyönyörü operák, meséink és táncaink megható, édes balletek.
Dalunkat visszaénekelik ránk a tengerek. Vasrácsos városi kertjeinkben
megállanak a Baedekerrel sétáló idegenek egy-egy szobor előtt és
elolvassák elhamvadt nagyjaink neveit: Petőfi… Széchenyi… Kossuth…
Jókai… Berzsenyi… és ünnepélyes tünődéssel függesztik szemüket a
dolmányos és csizmás márvány férfiak kiválasztott nemes orcáira, mert
mindent tudnak már felőlük.
Az angol leány, akit Helleu rajzol, aki olyan karcsu, mint a füzfavessző
és olyan szőke, mint az árvalányhaj és olyan finom, mint a gondolat,
távol tőlünk kastélyában fájó és andalitó régi zenét zongoráz, Lavotta
dalát a Reményhez. Hosszu fehér ujjai aléltan hagyják el a billentyüket,
a kottát behajtja, sóhajt, de csak olyan könnyüt, mint az alkonyattól
lehangolódó angyal és kék tekintete elsuhan a kotta födelén és megérinti
a Csokonai nevét.