Hét napig volt már Edrisz bég a rejtélyes palotában.
Minden nap új, meg új élvezet várt reá.
Minden nap újra kezdte az esküvőt, a lakodalmat a szerelmesével.
A hetedik nap délestéjén, mikor a dáridók, játékok és enyelgések után
Edrisz béget szokás szerint elnyomta az álom: a három hölgy magára
hagyta a tündéri grottában, hogy pihenje ki magát.
Edrisz bég arra ébredt fel, mintha egy hideg gyík, vagy béka mászna
végig az arczán.
Az pedig nem volt se gyík, se béka, hanem egy leánynak a keze.
Egy leányt látott maga előtt, a minőt még soha emlegetni sem hallott.
Szép, karcsú termetű, szabályos arczú volt; de olyan zöld volt a színe,
mint a félérett czitromé.
– Mit akarsz? kérdezé tőle.
– Jót akarok veled. Engem sohasem láttál. Én nekem ott van a lakásom,
mind éjjel, mind nappal, abban a toronyban, a melyen te bejöttél. Én nem
jöhetek a többi leányok közé, mert tőlem mindenki fél: azért, hogy ilyen
színem van. De én őrzöm a házat. Még két bátyám van. Azoknak is ilyen
szinük van, mint nekem. Ők sem keveredhetnek az emberek közé. Mindenki
irtózik tőlük. Nappal az erdőben rejtőznek, éjszaka ébren virrasztanak.
Elátkozott faj vagyunk, a minek el kell múlni; mint annak a fának, a
minek veres a levele.
Edrisz bég félrefordítá a leánytól az arczát.
– Szép vagy, de nem szeretlek nézni.
– Tudom. Mindenki azt mondja. Senki sem nézhet rám jó szívvel. De azért
hallgasd meg, a mit mondok, mert jót akarok veled.
– Hallgatok rád, csak nem nézhetek rád.
– Nekünk, a bátyáimmal, van egy titkos jelbeszédünk, a mit æthiop
őseinktől tanultunk. Minden irásjegy egy állatnak a hangja: a jaguár
nyávogása az «alph», a kecskemekegés a «beth», a repülő kutya visítása a
«geml», a puma hörgése a «hoi», a bölény bőgése a «mái», a hokkó
kiáltása a «nahasz», a vadgalamb turbékolása a «res», a kajmán sirása a
«jamán», a vad páva hurrogása a «kaf», a szelid páva kiáltása a «tjavi»,
a kakukk hangja a «zappa» és így végig mind a húsz betűjegyen, a mit az
irástudók használnak. Így szoktunk mi egymással éjjelenkint izeneteket
váltani. Én a bátyáimmal, a kik a pálmaerdőben laknak, ők meg én velem.
– Azok lehettek, a kik engemet megakartak lőni mikor a sövényen
áttörtem.
– Meglehet. Az éjjel tudatták velem, hogy az a hatalmas úr, a kié ez a
palota, holnap haza fog érkezni. A kőművesek ide vannak már rendelve,
hogy a befalazott kaput kibontsák. Még ma éjjel kiszökhetel innen azon a
keskeny aczélhidon keresztül, a melyen ide jöttél.
– És ha nem szököm el?
– Akkor Allah álljon előtted. El vagy veszve. Ezek a szép tündérnők, a
kikkel most éjt-napot együtt töltesz túlvilági gyönyörökben, kegyetlen
szivüek. Irgalmat nem ismernek. A mely órában meghallják, hogy a
kerítésfalon döng a kőművesek csákánya; ebből megtudják, hogy a hatalmas
úr megérkezett. Még egyszer megölelnek, megcsókolnak: aztán egy nehány
csepp bendzsit öntenek a poharadba, a mitől mélyen elalszol s akkor
lebocsátanak az oroszlánok udvarába. Semmi nyom nem marad utánad.
Edrisz bég azt mondá a zöldszínű leánynak:
– Csak azért is itt maradok!
A rabnő visszavonult.
Déltájon a tóparton bolyongó Edrisz bég elé szembe jött a néma
szerecsennő.
Leborult Edrisz előtt. A lábait csókolta. Néma jelekkel rimánkodott
neki, hogy fusson e helyről.
Edrisz bég félrerúgta a rabnőt maga elől s tovább bolyongott.
Alkonyat után, a mint a palota fényes termein végigsétált, egy ajtó
szőnyege mögül a vén Kadun-kiet-Khuda suhant eléje, útját állva.
– Szép, deli ifjú! Sajnálom ifjú véredet. Menekülj el innen. Nézd ezt a
nyilvesszőt. Ezt most lőtték be ide az ablakon keresztül. Rajta van egy
czédula. Olvasd el. Meg fogod érteni belőle, hogy e palota ura (nagy,
hatalmas úr) közel van: megérkezik. A kaput kibontják. Ma éjjel még van
időd az elmenekülésre. Holnap délelőtt a hatalmas úr egész kiséretével
megjön s ha téged itt talál, veszve vagy. Fuss.
– Nem futok, mondá Edrisz bég. Hadd jöjjön! Szembe állok vele. Szemébe
fogom mondani, hogy én vagyok az igazi férje az én szerelmesemnek. Engem
kötött össze vele a mekkai Nagy Sheriff. Én voltam a társa a Kaábánál,
az Arafát hegyén. Engem szeret ő és én őtet. Enyim ő és senki másé. Ha
meg akar érte vívni e hatalmas úr, állok szolgálatjára, gyalog és
lóháton. Ez szóm és mondásom.
– Legalább a nevét olvasd el annak, a kihez így akarsz szólni;
rimánkodék a duéna.
– Majd meglátom őt holnap, ha szemtül szembe leszünk! mondá büszkén
Edrisz bég s a nyilra akasztott levelkét leszakítva, bedugta a
turbánjának a tekercse közé.
S aztán ment a maga paradicsomát fölkeresni.
Meglepte az öltözet, a melyben a három hölgyet találta.
A herczegnő talpig feketébe volt öltözve, a két társnője pedig fehérbe.
Mind a kettő a gyász színe. A fekete az asszonyoké, a fehér a leányoké.
Edrisz bégnek annál nagyobb volt a gyönyörüsége. Semmi ruhában sem olyan
bájos az asszony, mint a feketében meg a fehérben.
A ki gyászol, annak kell a vigasztalás s legjobb vigasztalás a csók!
S ha valakinek azt mondják, hogy «holnap meg kell halnod:» no hát annak
százszoros oka van rá, hogy a gyönyör poharát fenékig ürítse ki még ma!
A szerelem őrjöngése egyik szívről a másikra ragad.
Éjfélre járt már az idő. A lakomának és gyönyörnek még sem szakadt vége.
Kezdték a sorbethen, folytatták a pezsgőn, a mokka járta közben; hátra
volt még a nagy porczellán medenczében lánggal lobogó punch.
A herczegnő töltögette a medenczébe a bűvös-bájos italnak az
alkatrészeit, mindenféle alakú palaczkokból.
Egyik szűk nyakú fekete philolában volt a «bendzsi».
Nagy arany merőkanállal töltött belőle Edrisznek. A pokoli bűvital még a
pohárban is lángolt kékes zöld lobogványnyal.
– Ejh! mondá Edrisz bég; a míg a pohárban a láng elalszik; még nem
kérdeztük meg egymástól a neveinket. Ma mondjuk meg egymásnak én is, ti
is.
– Tudod-e a szemek alphabetjét? Kérdezé tőle a szőke leány.
– Kitalálom.
Hát a szemek alphabetje olyan, hogy a leány annyiszor pillant a
szempilláival, a hányadik a jelzett betű a sorban. Alof – az egy, Beth a
kettő, Gomál a három.
Edrisz bég figyelt és számolt.
Kijött a szempillantásokból a szőke leánynak a neve.
«Laillabeth!»
Ejh! Gondolá magában Edrisz bég, ezt a nevet én sokszor hallottam. De
hát két egyforma név hány van a világon. Hát te, gyönyörű, ki vagy?
A barna azt mondá.
– Hát a kézszorítások alphabetjét ismered-e?
– Azt is könnyen megtanulom.
A barna leány kezébe vette Edrisz kezét s a sebesen egymás után
következő szorításokkal adta ki a neve betüit, a míg kijött.
«Ferinkháné».
Edrisz bég elkomolyodott. Ez a név olyan kedves volt neki valaha! Ah, de
hisz az messze van innen! Távol Alexandriában.
Az ezüst füstölő börbönczéből bűbájos illatu keletindiai füszerek kékes
füstje párolgott elő, mely az érzékek kéjteljes kábulatát még jobban
felfokozta.
Künn hangzott a kapunyilásbontó csákányütések dobaja tompán. Edrisz bég
nem ügyelt azokra a szive dobogásától.
Az oroszlánok bőszülten ordítottak künn az udvaron. Ma még nem kaptak
enni. Még éhesebb az oroszlánnál a vak szenvedély. Edrisz bég nem
látott, nem hallott most a szerelmén kívül semmit. Nem gondolt a multra,
nem a jövőre; nem törődött a kínhalállal, nem Allahval és a prófétával,
csak a véghetetlen szerelmével.
– Igyál hát az én szerelmemre! unszolá őt a szerelmese.
– Én most csak úgy iszom, mint a galambok. Egyik galamb a másik
szájából.
– Hát én itassalak meg? kérdezé a hölgy.
– De akkor sem mondhatok rád áldomást, a míg a nevedet nem tudom.
– Hát meg akarod a nevemet tudni? Ismered-e a csókok alfabetjét?
– Igen is.
– Találd ki hát!
Tizenhárom csók: – «Mim.» – M.
Egy hosszú csók: – «Olaf.» – A.
Öt szapora csók: – «He.» – H.
Megint egy forró csók: – «Olaf.» – A.
Kettő egymásután, aztán meg pihenés: – «Beth.» – B.
Tíz csók egymás után és szünet: – «Jud.» – I.