Edrisz bég úgy tett, a hogy a vének vénje mondta, de nem tanácsolá, hogy
tegye meg.
Újra visszatért a tengeri úton ahhoz a völgyhöz, a melyben a körül
befalazott palota volt elrejtve. A tengeren nem volt kinek elmondania a
titkát. Angol gőzössel útazott. Egyszer módjában lett volna szépen
elmerülni a tengerben. Éjjel egy török hajó, melyen kapitány, kormányos,
matrózok mind mélyen aludtak, nekiment teljes erővel az ő hajójának s
annak az oldalán házmagas rést ütött. A török hajó maga elsülyedt, hanem
az angol ki tudta magát szabadítani a veszedelmes összeütközésből, s
ezzel a nagy rongálással is be tudott vergődni a kikötőbe.
Úgy volt rendelve a Kizmet könyvében, hogy Edrisz bég a partra jusson.
A megrongált hajón senkinek sem volt gondja rá, hogy ő hová megy azután.
Nem kérdezősködött senkitől: tudta már az útat a pálmaerdőhöz.
Mikor a sűrű száraz fűtengeren, mely a lapályt beborítja, keresztül
bolyongott, egy őrülttel találkozott, a kinek hiányzott a fél keze, a
fél szeme, meg a fél füle. A fél esze is hiányzott. Nem fedte testét
egyéb, mint a dereka körül kötözött sás.
Ez az őrült útját állta.
– Hej, piros arczú fiatal ember! ne járj ezen a félreúton, a hol a
kigyók laknak: a szerelem kigyói. Én is jártam ezen az úton. Egyszer
jártam, elvesztettem a fülemet, másodszor is jártam, elvesztettem a
szememet, harmadszor is jártam: elvesztettem a kezemet. Nézz meg engem:
lásd magadat, majd mikor vissza fogsz térni.
Edrisz bég lerázta az őrültet magáról s ment tovább az erdő felé.
A pálmaerdő köröskörül be volt kerítve vastag, tövises
kaktuszsövénynyel, mely erősebb védelmet képez minden vasrácsozatnál.
Azonban mégis lehetett e sövényen rést találni, a melyen egy ember
keresztül fúrhatta magát. A mint egy ilyen résen átfurakodott a bég, egy
lövés dördült el s a golyó a feje fölött süvöltött el. Ott egy önmagától
elsülő fegyver volt elrejtve, tolvajok és dúvadak ellen; ha egy
hüvelyknyivel alább repül a golyó, kioltja a bég életét.
De hát az volt megírva a Kizmet könyvében, hogy őt golyó ne ölje meg.
A mint a nap lement, az éj egyszerre beállt, alkonyfényi átmenet nélkül.
A pálmák alatt sötét lett.
Edrisz bég kiszemelte azt a helyet, a honnan a gömbölyű ablakra látni,
elővette a kobozát s elkezdé azt a dalt, a mit ama tüneményes éjszakán
tanult az imádott hölgyétől.
Az ablak táblái az első vers eléneklése után kinyiltak. Az utolsó
strófánál az ablaknyilásból előkezdett nyomulni az a tolórács, mely
hasonlít ahhoz a játékszerhez, a melylyel a gyermekek a három királyok
csillagát szokták a magasba emelni; csakhogy ez aczélból volt. A rács
elérte a végével a magas kőfal párkányát, mely kifelé meredő szegekkel
volt köröskörül kiverve.
Azután egy nyil süvöltött elő az ablakból, mely Edrisz bég lábához
hullott alá. A nyil szárnyát egy csonkított sastoll képezte. («Ha merész
vagy, jöhetsz!») A vesszejére pedig egy zsineg volt kötve.
A bég felcsavarta a zsineget a nyilvesszőre s az majdan egy kötélhágcsót
húzott alá, melynek felső vége a vasrácshoz volt megerősítve.
Azután felkapaszkodott a kötélhágcsón a fal párkányára, óvatosan
kikerülve a hegyes szegek sövényét.
Most azután előtte állt a keskeny hid: az aczélrácsozat. Olyan keskeny,
hogy éppen csak egy embertalpnak felel meg. A kik az ablakból előre
tolták e kapcsos léczlánczolatot, a mint annak a tulsó végét
beleakasztották a kőfal szegeibe, a tulsó végénél fogva erősen meghuzzák
az egészet, hogy feszesen álljon az, mint a kötéltánczolók sodronya;
mert a lágyan hajladozó keskeny bürün nincs ember, a ki lebukás nélkül
megkisérelhesse az átmenetelt.
A két oroszlán, a mint megorrontá az idegen alakot, ordítva rohant elő
az odujából s vérszomjú dühvel ugrált fel a falra, a hol Edrisz béget
megjelenni látta.
Az ifjú vitéz az egyik kezében a kobozát, a másikban a kivont kardját
tartva, szétfeszített karokkal indult neki a veszedelmes útnak.
Ha olyan gyakorlott athleta nem lett volna, ez az őrült merénylet bizony
a halálával végződött volna.
Mikor a vasrácsozat közepén járt, a falba akasztott vége a rácsnak
megcsúszott: a szegek engedtek, a mikbe bele volt akasztva, s erre az
egész kifeszített aczélléczezet megtágult. Feszíteni pedig nem lehetett
többé, nehogy a szegek egészen kitáguljanak a helyükből s azzal az egész
vasrács, vitézével együtt alázuhanjon az udvarba.
Edrisz bég leveté magát a léczbürüre, úgy, hogy a derekával feküdt rajta
keresztben.
«Kapaszkodjál a kezeiden!» – kiáltá neki egy női hang a gömbölyű
ablakból.
No az épen végveszedelme lett volna. Akkor a két oroszlán eléri ugrás
közben a lecsüggő lábait. Edrisz bég az ellenkezőt tette; a
térdhajlásaival kapaszkodott a léczrácsozatba s a fejével fordult
alá-felé. Akkor aztán a kardja volt az oroszlánok felé fordulva.
A felszökő fenevadak megtanulták a prédájukat tisztelni. Az fejjel
lefelé csüngve is olyan csapásokat osztogatott a fejükre, hogy kudarczot
vallva sompolyogtak vissza, véres pofával a bozótjukba.
Még az oroszlánok sem voltak a Kizmet könyvébe beirva.
Edrisz bég a térdhajlásain kapaszkodva haladt végig a léczrácson az
ablakig s ott egy szökéssel felveté magát a párkányra. Még a kobozát sem
ejté ki a kezéből.
Mikor a torony ablakán beszökött, s még egészen kábult agygyal
szétnézett a kerek toronyszobában, csak egy nőt látott maga előtt.
Az egy rabnő volt: fekete arczú és néma.
Mégis tudott hozzá beszélni.
Az alfabetnek csak harminczhat betűje van, de az emberi kezeknek és
ujjaknak száznegyvennégy. Elmondják a tíz számot: a kéz, az ujj kér,
megtagad, elutasít, hivogat, parancsol, tilt, fenyeget, hallgatást int,
esküszik, igér, kigúnyol, hizeleg, biztat, tapsol, áld, átkoz, szerelmet
vall, szégyent takar, haragot szít, gyűlöl, eped; a kezek, az ujjak
minden gondolatot el tudnak mondani, a mi az emberi szívben megszületik,
a nélkül, hogy az ajk kimondaná azokat.
Edrisz bég megértette a néma beszédből, hogy várják.
A rabnő egy alacsony vasajtót kinyitva, azon bevezette Edrisz béget egy
sötét, ablaktalan terembe.
Ott nem látott semmit, hanem hangokat hallott. Beszélő hangokat.
Az egyik hang azt mondá:
– «Hol vagy pirosarczú ifjú?»
A másik hang így szólt:
– «Én álmodtam a pirosarczú ifjúval.»
A harmadik így mondta:
– «Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút.»
A fekete rabnő eltünt a még feketébb sötétségben. Edrisz bég egyedül
maradt.
Arra mind a három hang elkezdett hangosan csókokat csattogatni.
Edrisz bég a sötétben arrafelé tapogatózott, a honnan a hang jött.
«Én öleltem ébren a pirosarczú ifjút!»
Az a mondás egyre-másra ismétlődött.
Már olyan közel ért a hanghoz, hogy a kinyujtott karjával el kellett
érnie annak a kimondóját. Feléje nyult. Akkor aztán jól megharapta
valami a kezét. A három csókoló hang helyett három rikácsoló kiáltozás
támadt körülötte.
Ekkor egy, eddig észre nem vett csapóajtó emelkedett föl előtte a falban
eltünve s a szomszéd csarnokból tündéries zöld szinű világosság tört át
a sötét szobába. Akkor látta Edrisz bég, hogy a három beszélő hang
tulajdonosa három papagáj: egy szürke, egy zöld és egy bóbitás.
Ez az utolsó volt, a mely megharapta.
Még a madara is arra volt megtanítva, hogy előbb csókoljon, azután
harapjon.
A világos csarnokból azonban már egészen más hangok zendültek eléje.
Leánykaczaj.
A mint a felvonult csapóajtón belépett, egy kivilágított termet látott
maga előtt, melynek minden fala tükörből volt.
Azt hitte, egy egész paradicsomot lát maga előtt, tele hurikkal, a mint
egyik tükör a másiknak adta át a leánycsoportot. Egy véghetetlen hosszú
folyosónak látszott az; százszor ismételve ugyanaz a tükörkép, az
elenyésző homályosságig.
S a mint belépett ebbe az érzékcsaló terembe Edrisz, saját magát látta
egyszerre a végtelen folyosóból százszorozott alakban előlépni. Úgy
tetszett, mintha ezer viaszgyertyát látna égni: pedig tán csak tíz volt;
éppen annyi, a hány a leány.
Voltak közöttük fehérek, feketék, barnák, szőkék, kék szeműek; fiatalok
mind; a hány, annyiféle öltözetben.
Ő rajta nevettek.
Volt is okuk rá.
Edrisz bégnek azóta, hogy háborodott futását megkezdte egy álomkép után,
eszébe sem jutott, hogy ruhát is kellene változtatni. Öltözete
szakadozott volt, csak az arany paszománt tartotta össze s a selyem még
rongy korában is selyem, csakhogy a rongyok között a selyem az egyedüli
nevetséges rongy.
A haja nem volt azóta borotválva; négy évszak alatt megnőtt,
összecsapzott elől-hátul, úgy lógott szerteszét a vállára, homlokára.
Semmivel sem volt külömb annál a másik őrültnél, a kivel a bozótban
összekerült.
A kezeiben pedig tartott egy kobozt meg egy szablyát. Olyan volt, mintha
a kardjával akarna hegedűlni.
A fekete rabnő magyarázta néma jelekkel a többinek, hogy jött át a
veszedelmes léczhidon a vendég, fejjel alá felé fordulva s hogy ugráltak
utána fel az oroszlánok. Azon kaczagtak olyan nagyon.
Hanem a mint Edrisz bég egyet dobbantott a lábával haragosan, vége lett
egyszerre minden nevetésnek.
A leányhad vette észre, hogy ez parancsoláshoz szokott uraság s a mint
egy ránczosképű vén banya megjelent közöttük, egyszerre engedelmes lett
valamennyi: alázatosan közelítettek a csodálatos vendég felé,
megcsókolták a kezeit, bevezették egy márványszobába, melyben a magasból
okádta alá egy réz dzsinfej a meleg vizet egy medenczébe. Ott
megfürösztötték, bedörzsölték illatos olajokkal; a haját csigákba
göndörítették; a szakállába gyöngyöket fűztek; azután felöltöztették
pompás aranynyal és gyöngyökkel himzett ruhákba, a feje körül kinai
szövetből csavartak turbánt, a melybe gyémánt forgós kócsagtollbokréta
lett tűzve s akkor a két legszebb leány, két oldalt karonfogva
felvezette Edriszt egy széles márványlépcsőn, mely perzsa szőnyegekkel
volt borítva, egy oszlopos csarnokba, melynek hézagait roppant nagy
japáni medenczékbe ültetett pálmák ékesíték.
Itt egy veres-rézből készült, kelet-indiai művészmunkával vésett ajtó
előtt megálltak, az egy titkos rugó érintésére felemelkedett magától a
falba. Itt a leányok és a vén asszony meghajtották magukat a bég előtt s
hátramaradtak; csupán a néma szerecsen rabnő fogta a kezét, bevezetve őt
a megnyilt ajtón át, mely azonnal visszasülyedt a helyére, a mint a
küszöböt átlépték.
Edrisz bég elámult a pompától és fénytől, mely előtte fel volt halmozva.
A nagy boltozatos terem egyetlen paradicsomi kertet tüntetett elő.
Köröskörül hajladozó pálmák, némelyiknek a koronája virágfürtökkel,
másiké óriás gyümölcsfüzérekkel kérkedik; köztük illatterjesztő virágos
bokrok, aranyalmákkal terhelt narancsfák, versenytársai a büszke
granát-almának; a karcsú jaspis és malachit pilléreken kuszó növények
kapaszkodnak fel, tele minden színű virág-csillagokkal: s azokat tarka
szárnyú lepkesereg dongja körül.
A terem közepén egy szökőkút lövelli magasba zöldes vízsugarát, melynek
széthulló üstöke színes üveggolyókkal lapdázik. A medencze vizében
csodaalakú halak uszkálnak, távol tengerek hajdani lakói s pompázó
tengeri csigák, fejlábúak mászkálnak a fenekén. A medencze vizének tehát
a tengerből kell ide kerülni mesterséges vízvezetéken át.
S az egész tündérkertet egy világító kék boltozat fedezi be, melynek
gerezdjei lazurkővel vannak kirakva. Száz csillag és egy félhold
terjeszt benne földöntúli világot. Itt már használják az újkor
csodatalálmányát: a világító erőt, a villanyt. (Ez a tündérmese a
legújabb korban történik, a mikor már minden bűvészet valósággá válik.)
Olyan fény van itt, mint egy holdvilágos éjszakára következő hajnalon.
S a bokrokon százféle madár repked; ezek felébredtek a rögtön támadt
világításra s azt hiszik, nappal van: csevegnek, fütyörésznek, egymást
ágról-ágra kergetik; a fülemüle csattog, a pacsirta csicsereg, a
seregélyek emberszavakat mimelnek.
S valami elandalító, bűbájos illat tölti be az egész nagy termet.
Edrisz bég bámulva járatta körül a tekintetét e megigéző pompán s sorba
olvasá le a falak párkányzatairól az alkorán verseit, melyek aranynyal
voltak felirva arab betűkben.
Ki lehet az, a kinek elég gazdagsága van ilyen pompát teremteni maga
körül?
Ki lehet az, a ki a keleti fényűzésnek szolgájává tette a művelt világ
új találmányát?
Aztán az is eszébe ötlött, hogy ezt az éjszakai napfényt az ő kedvéért
gyújtották fel.
Minő várva várt vendégnek kell annak lenni, a kit ilyen pompával
fogadnak?
A fekete rabnő a gömbölyű teremnek egy bemélyedő sekrestyeszerű boltive
felé vezette Edriszt.
Ott a bejáratot egy rózsalugas takarta el. Fölséges egy szőnyeg! mely a
magasból aláomlik, megrakva ezernyi sárgarózsával, melyeknek olyan
illata van, mint az őszi baraczknak. Egy selyemzsinór kétfelé húzza az
eleven függönyt s akkor belátni a fiókboltozat mélyébe.
Az egy tündéri grottát képez, melynek barlangszáda roppant
hegykristály-darabokból s tarkán összerakott piros, fehér és fekete
korallokból van megalkotva: a fülke belseje nemes nyuszt prémmel van
kirakva, a talaja fehér medvebőrrel; a kerevetet pávazománczú
madárprémek takarják, felváltva hattyúprémmel; a grotta közepén egy
gömbölyű lábnélküli asztal, vert ezüstből.
S ennek a grottának, a teremből átderengő pitymallaton kívül egy
szárnyas fülű idomtalan dzsin ad világot, melynek két szeme tűzfényt
lövell a magasból alá.
Itt eltünt Edrisz bég mellől a fekete rabnő.
Edrisz bég egyedül maradt a grottában. Úgy rémlett előtte ez az egész,
mint az Abul Haszszán története az Ezeregyéjszakából.
Majd valami mysticus zene szólalt meg fölötte. Az is újabbkori
varázslat: felhúzott óramű, mely hárfahangokat, orgonaszót mimel, de
később női hang vegyül közéje.
Visszatért ismét a virágos terembe.
Már akkor annak háttere meg volt népesülve. Fiatal leánykák álltak nagy
csoportban, kék és rózsaszin lengeteg ruhákba öltözve, lantot, fuvolát
tartottak a kezükben s úgy tettek, mintha ők támasztanák azt a zenét, a
mit a rejtett aeolodicon játszik.
Egyszer aztán a hátsó falat takaró csillagokkal himzett nehéz selyem
függönyt szétvonták a leányok, s e függönyök alól kilépett három
hölgyalak.
Három tündér a mesevilágból.
Az egyik szőke; haja, mint az ezüsttel vegyített arany, hosszan,
langosan omlik végig a termetén; öltözete, mint a görög istennőszobroké,
lágy, testhez tapadó; arcza fehér piros, hosszúkás, ajkai vékonyak,
finom metszéssel, szemei sötétkékek, hosszú pilláktól árnyazva. Járása
olyan, mint a sellőé.
A másik keleti jellegű arcz, aranyzománczú barna szín, félhold
szemöldökkel, koralpiros ajkkal; aczélfényű haja göndör csigákba
csavarva, az ajkak folyvást kérkedő mosolyra nyilva, s e gyilkos mosoly
közé vegyül a gyöngyfogak villogása; szemének járása csupa villámtűz,
nyugtalan orrczimpái szenvedélytől lüktetnek, keble feszegeti a himzett
dolmánkát, s az átlátszó aranyhimzésű inget, melyet piros selyem öv
szorít párducz derekához, a selyem bugyogó suhog a lépteinél.
De a harmadik, a ki középen jön, mind a kettőt elhomályosítja
csodaszépségével. Úgy jön elő, mint Anadyomene a grácziáitól körülvéve.
Ez egy királynő!
Homlokán egy ferroniére van átszorítva, de a nagy, szikrázó magányos
gyémánt nem takarja el a rózsapiros szívet, melyet a természettől kapott
ékességül.
Ő az: a hölgy, a ki a szívét a homlokán hordja.
Edrisz bég, a mint őt meglátta, őrjöngve rohant eléje.
Nem szólt: de ordított, mint a fenevad, mely párját feltalálja; odaveté
magát eléje és aztán elkezdte a lábujjain, úgy csókolta végig az egész
termetét, föl egész a homlokig; egész addig a szívjegyig a homlokán, s
mikor azt is megcsókolta, eszmélet nélkül rogyott össze.
A három hölgy fölemelte őt karjaiba; úgy vitték a vízmedenczéig s életre
locsolták.
– Mért nem hagytátok, hogy meghaljak a gyönyörtől?
Kinevették érte.
– Hisz a gyönyör az élet.
Most aztán magához szorítá Edrisz imádott hölgyét.
– Milyen régen kereslek!
– A ki szeret, az megtalálja azt, a kit keres.
– Miért futottál el tőlem, mikor már az enyém voltál?
– Azt akartam, hogy bizonyítsd be, hogy szeretsz.
– Kegyetlen voltál.
– Légy te kegyetlenebb.
Arra Edrisz nem is kért engedelmet. Csókjaival akarta megfojtani a
kedvesét. Szerelme bevált volna gyűlöletnek.
Így szeretnek – nem a tündérek – hanem az oroszlánok.
A másik két leány behúzta-vonta magával az önfeledt szeretőket a
virágteremből a félhomályos grottába. Ezek nem törődtek vele, hogy annyi
szem látja őket.
Az ezüst asztal már akkor halmozva volt süteményekkel és ízes
gyümölcsökkel, kristály poharak, palaczkok, ezüst csebrekbe hűtött drága
italok voltak bőrvánkosokra rakva. Lakoma, áldomás és közbe édes csók.
Ez a valódi paradicsom.
Mit bánta azt most Edrisz bég, hogy mi lesz ennek az ára? A tokajihoz
szítta a szőke tündér csókját, a piros borhoz a barnáét; de a pezsgőnél
a tündérkirályné maga volt az ölében.
Kaczagtak, daloltak; egymást buzdították a szerelemre. Nem volt semmi
titkuk. Mindannyian meg voltak őrülve.
Mámora közepett Edrisz bég felkapá a serlegét és felköszönté a nagy
bölcset Alof-Beth-Gomál molláht; a ki megmondta, de nem tanácsolta neki,
hogy idejőjjön.
– Sokáig élj még, okos ember, a ki nem örülsz az életnek. Én egy ilyen
éjszakáért odaadom az egész paradicsomot.
Őrült mondás volt.
S a három hölgy még nevetett rajta: összecsörrentették a poharaikat s
hosszú életet kivántak a szuk el tnini prófétának, hogy még sok
szerelmes bolondot összeboronálhasson.
Alof-Beth-Gomál olyan ismeretes firma volt a Kelet népeinél, mint a
mekkai Kaába. Ez a mennyei, az a földi paradicsomhoz egyengette az utat.
Ő volt a szívfájdalomtól őrjöngők prófétája. Bizonyos, hogy a fejedelmi
hölgy is felkereste a molláht. Onnan tudott mindent Alof-Beth-Gomál,
multat és jövendőt. Egyik szívnek a titkát ismerve, kitalálta a másikét.
Nem volt nála csodatétel a jövendőmondás; csupán hideg egybevetése a
tényeknek s az azokat vezető indulatoknak.
A fejedelemnő (más nevét nem ismerte Edrisz, ki kérdezi egy
fejedelemnőtől a nevét?) elmondatta Edrisz béggel, mik történtek vele
azóta, hogy a Kurban Bajrám éjszakáján elhagyta az esküdt felesége.
A szőke leány könyezett, a barna kaczagott a történteken.
Hogy találta magát egyedül a csupasz földön a fölébredő vőlegény a
nászéj után? Hogy jutott eszébe Abul-Haszszán története, a ki az anyja
kunyhójában felébredve «Tochfa» nevét kiabálja s a testőreit keresi?
Hogy rontott fel a Nagy Sheriffhez, az eltünt hitves után tudakozódni?
Az azt felelte neki, hogy jegyesét «Palmyra»-nak hívják: Eldorádó
fejedelemnőjének.
Mind a három hölgy kaczagott s azontúl Palmyra lett a neve a
fejedelemnőnek s palotájának a neve Eldorádó.
Onnan azután megint hogyan rohant Edrisz bég a dzseddai kormányzóhoz s
az milyen pénzzel fizette ki. Hogy ez magasabb államtitok, a mit nem
szabad elárulni.
Erre mind a három hölgy elkomolyodott: mintha ketté vágták volna a jó
kedvüket.
Palmyra az ajkára tevé a mutató ujját. A szőke hölgy Edrisz bég ajkára
tapasztá a tenyerét. Hallgassunk erről.
– De maradt egy bűvszerem! kiáltá Edrisz, kiszabadítva a nyakát a két
leány ölelő karjaiból, hogy Palmyra ölébe hajthassa a fejét. Ez a te
gyűrűd, ez a talizmángyűrű, melyet eljegyzésünk napján az ujjamra
húztál. Ez tudatta velem, hogy szeretsz, hogy magadhoz hivogatsz; mert
ha ez nem volna igaz, álmomban lehúzhattad volna ezt a gyűrűt az
ujjamról.
Erre a herczegnő még egy karikagyűrűt húzott Edrisz bég ujjára, a
talizmán gyűrű tetejébe, a mely olyan szorosan járt, hogy azontúl csak
erőszakkal lehetett volna mind a kettőt az ujjáról levonni.
A visszontlátás éje azon végződött, hogy Edrisz bég elaludt, az utolsó
kiürített pohárral a kezében.
Altában azt álmodta, hogy fölébredt. Az oroszlánok udvarában feküdt.
Három oroszlán volt mellette: egy sárga, egy rőt és egy fekete.
Hizelegtek neki. Az egyik azt mondta: «én megeszem a fejedet!» a másik
azt mondta: «én megeszem a szívedet», a harmadik azt mondta: «én
megeszem a lelkedet». S a nyelveikkel nyalogatták az arczát, meg a
kezeit.
Hárfapendülésekre ébredt fel. Az oroszlánok nem szoktak hárfázni.
Bámulva tekinte szét. Azon bámult el, hogy nem az Abul Haszszán
gunyhójában találja magát. Ez még mindig a tündérgrotta.
Együtt vannak mind a négyen.
Feje most is Palmyra ölében nyugszik; a tündér-fejedelemnő a
hattyúprémes divánon elomolva alszik; lábainál a két leány, egymást
ölelve, a pávatollas takaróval félig beburkoltan.
A grotta rózsakárpitja előtt az énekes leányok zengedezik az ébresztőt.
A vén duena, a Kadun-kiet-khuda, bejön a félretolt rózsaindákon
keresztül s öregsége előjogával elkezd zsémbelni.
– Keljetek már! A hajnalt nem alvásra rendelte Allah! Halljátok, hogy
énekelnek a pacsirták?
Erre mind a négyen kitörlik az álmot a szemeikből; elmondják egymásnak
kölcsönösen, hogy mit álmodtak. A vén banya ért az álomlátások
lehüvelyezéséhez: elmondja, kinek mit jelent az álma. Edrisz bég álma
erős jel! «A macska szerelmet jelent: az oroszlán halálos nagy
szerelmet!»
Ébren pedig a búcsúvételt, csókok és ölelések jelzik.
A három hölgyet a kert termén át kisérik el a rabnők, míg Edrisz béget a
vén duena vezeti vissza az öltöző- és fürdőszobájába. Ott újra
bedörzsölik keletindiai illó balzsamokkal; új, pompásabb öltözetet
hoznak a számára; felcziczomázzák, a tükörterembe vezetik, hogy magát
száz alakban megláthassa; aztán lekisérik egy vas csigalépcsőn a
menyegzői terembe.
Ez is vetekedik pompában a kerti teremmel; falai malachittal kirakva. A
világos zöld teremben a fehér alakok és arczok mind rózsaszínűeknek
látszanak.
A herczegnő most menyasszonynak van öltözve, a két leány nyoszolyóknak.
Edrisz bég kaukázus-vidéki cserkeszjelmezben.
Aztán szinjátékot csinálnak a szentségből. Esküvőt tartanak orosz
egyházi szertartás szerint. A vénasszony őszszakállas archimandritának
álczázza magát, s végig mimeli az egész orthodox esketést, a két
ezüstkoronával, a fátyolokkal; s a rabnők khórusban éneklik utána a
«gospodi pomiluj»-t és a «kyrie eleyzon»-t.
Még a keresztet is előhozzák és a madonnaszobrot!
Megsértik e szinjátszással egyszerre Jézust is és Mahomedet is s gúnyt
űznek Jehova és Allah nevéből!
Látszik, hogy őrültek valamennyien s pert indítottak az égiek ellen.
Ez az egyik napon történt. A másik napon megint az ó-egyiptomi szokás
szerint Serapis mysteriumait játszák el a menyegzővel, harmadnap a
mozaita ritus mellett esküsznek meg; negyednap a Buddha-vallást
paródiázzák ki; azután a Brahma-hitet: egy oltár sem marad
kicsufolatlanul.
S az esküvői paródiákra következnek a lakodalmi mulatságok, minőket csak
keleti fantázia képes kigondolni: indus bűvészeti mutatványok, felváltva
a modern optika lélekjelenéseivel. Tüneményes cyclorámák gyönyörködtetik
a szemet csodatájakkal, izgalmas jelenetekkel. Majd mesterséges
automatok jönnek elő, a mik a hangszereken játszanak, sakkoznak; a
géppróféta, a ki feladott számokat megfejt. Máskor megint betanított
kajdacsok játszanak szindarabot; összefeleselve akárcsak a legügyesebb
szinészek. Azután majmok jönnek elő; az emberi paródiát a
nászszertartással még majomi fintorlatra eltorzítva. Majom-Edrisz és
majom-Palmyra! Egy vén pávián, kék pofájú, veres hátuljú, az esketést
végző Láma!
Közben eszményi élvezetek is jönnek; a szőke és a barna lány szavalja
Mirza Shaffi verseit, énekli Hafiz dalait; majd meg páros tánczot
lejtenek, melynek csábteljes mozdulataiban az érzéki inger az eszményi
tökély fokára van emelve. Termetüket: az alkotás remekét, csak a
lengeteg mora-szövet fedi, mely minden bájt emel, míg rejtve tart: úgy
tesznek, mintha csak egymásnak tánczolnának, mintha csak egymást akarnák
elbűvölni.
Azt megint durvább hatású látványok váltják fel. Fekete és veres
szalamandereket tánczoltatnak egymással; betanított sáskákat; ellenséges
«árion» csigákat verekedtetnek össze; pápaszemes kigyókat tánczoltatnak
dobszóra.
S mind ezekhez a szórakoztató mulatságokhoz egész betanult szolganő
személyzet áll készen. Mérhetlen gazdagságnak kell lenni, a miből ez
mind kitelik. Ilyen udvart csak az tarthat, a kinek milliói vannak, a
mikről senkinek sem ad számot.
Ki lehet ilyen nagy úr? S ha ilyen nagy úr, mért nem lakik a
palotájában, melyet ilyen fejedelmi fényűzéssel rendezett be?
Vagy talán maga ez a rejtélyes hölgy a korlátlan úrnője ennek a
paradicsomnak?
Ennek ellene mond a befalazott kapu, az oroszlánok által őrizett udvar.
Talán egy számüzött szultánleány ez a herczegnő?
Vagy valamely keletindiai nábob özvegye?
Tán jegyese valami sahnak?
Edrisz bég nem sokat törte ezen a fejét. Őt csak a pillanat gyönyöre
tartotta lekötve.
Annyit kitanult a szerelmeséből, hogy az, a hárem-nevelésen túl is,
részesült magasabb szellemi kiképeztetésben. Volt fogalma az újabb kor
találmányairól s azokat nem tartotta boszorkányságnak. Még fényképező
készülékei is voltak, a mikkel ő maga és két társnője bántak. Hol azok
készítettek fényképet az idylli csoportozatokról, hol ő maga. Edrisz bég
volt a főalak a képeken, a herczegnővel és a leányokkal. Egész albumot
készítettek belőle.
Ha ez az album valaha a kezébe talál kerülni annak, a ki az oroszlánokra
bízta kincsei megőrzését!
De hát arról senki sem beszélt.
Némelykor a három hölgy végig vezette Edrisz béget a palota termein, a
melyek keleti pompában egymással versenyeztek. Becses kövekkel kirakott
falak, aranyozott oszlopfők, zománczos arabeszkek, alkoráni mondatok
arab irásjegyekkel; de semmi utánzása a természetnek: azt tiltja az
alkorán; még csak egy falevél sem. Annál kevésbbé egy arczkép. Az
igazhivő mozlem nem engedi lefesteni a képét. Ha egy ilyen kép lett
volna a palotában, Edrisz béget ez rögtön megtanította volna ennek a
paradicsomnak a titkára.
Csupán egy vasajtóval bezárt szobában, mely felülről kapta egy kerek
ablakon át a világosságot, voltak felhalmozva azok a kincsek, a melyeket
a mozlem «bálványok»-nak nevez: aranyból, ezüstből, faragott kövekből,
elefántcsontból készült alakjai tevéknek, páváknak; meg egy Mózes-alak a
két sugárszarvval a homlokán, aztán egy Madonna-szobor; kinai, japáni
pagódlik, régi Baál és Saturnus-baliták Mohammed előtti időkből.
Ha Edrisz bégnek lett volna figyelme a szerelme tárgyán kívül még egyéb
látványra is, tán kapott volna egy néma intést e misztikus
bálvány-alakok némelyikétől, a mi megdöbbentette volna: talán szemébe
ötlött már némelyik valahol? Aztán elgondolkozott volna rajta, hogy
«hol?» De most már nem látott semmit, csak Palmyra arczát, s ha attól el
akart csapongni, pillanatnyi tévelyedésre elidőzött a szőke és barna
kisérő nők bájain: kőből, érczből faragott istenség le nem kötötte a
figyelmét.
A roppant nagy palota négyszárnyú épület volt, több mint száz szobával.
Egy részét roppant raktárak foglalták el, évszázadokra felhalmozott
élelmi szerekkel. Az alsó osztályaiban eleven állatok voltak: ökrök,
juhok, a vágóhid számára. A négyszögépület közötti belső udvar kertté
volt átalakítva, franczia művészettel: ott diszlettek a gyümölcs és
virágkertészet minden remekei; az utak, kavics helyett, csupa kauri
kagylókkal és tarka cypræákkal terítve, melyek a szerecseny államokban
pénz számba vétetnek; közepén egy halas-tó, tele pisztránggal,
potykával, süllővel; hozzá vastag oszlopban fellövelő artézikút adja a
friss vizet. A langyos estéket e tóparton lapdázás, launtennyszjáték
töltötte be. A felhevült leányok beleugráltak a tóba öltözetestül, s
aztán megint kiszálltak a lapdázást folytatni. Ez volt a tökéletesített
paradicsom: «egy» Ádám és «három» Éva.