A szuk-el-tnini sirodu lakója még mindig számlálja a napok jöttét és
lementét. A vizesésen keresztül törő szivárvány reggel bevilágítja a
barlangja jobb oldalát, este a bal zugolyt s nap nem múlik el a nélkül,
hogy igazhivő ne jönne hozzá, a ki a szájához vigye az ételt és italt.
Bölcs tanácsot kap érte cserében.
Egy reggel daliás ifjú lépett be hozzá, mélyen üdvözölve a századok
tanúját.
– Allah hozott, ifjú dalia.
– Ismersz engem?
– Rád ismerek. Te vagy Edrisz bég ibn Tefik, el Homrah. Vártalak erre a
napra.
– Hogy álmodtad azt meg?
– Az nem álom volt; hanem számítás. Mikor volt a Kurbán Bajrám ünnep?
Hány nap kell annak, a ki a felkelő napot üldözi futvást, a míg lemegy?
Hol áll meg? Hol tart pihenőt? Míg végre eljut a forrásához annak, a mit
keres.
– Valóban nálad van annak a forrása. Te mondtad Tefik bégnek, az
apámnak, hogy «küldd el a fiadat Mekkába a Beith Allahhoz: csókolja meg
a Kaába fekete kövét; tegye a kezét a fehér kőre; mosakodjék meg a
Zemzem kútjánál, zarándokoljon el az Arafát hegyére, s mire visszatér: a
holt szíve eleven lesz. Új emberként fog visszatérni a «Beled-el
Harám»-ból.
– Én mondtam; de hozzátevém, hogy abból nem lesz semmi jó. És előre
bocsátottam, hogy ha Allah az ő fiának a szívét érzéketlenné teremté: ne
akarjon igazítani a teremtő munkáján. De hát én a végzetet meg nem
változtathatom. Rólad meg volt írva, hogy az apád tanácsát kövesd s
elmentél a nagy búcsúra a szent földre. A szíved él most már?
– Él, mint az az oroszlán, a kit barlangjából kizavartak.
– Találtál nőt, a kit szeretsz?
– Nem nő az, hanem tündér.
– Tündérek nincsenek. Vannak angyalok; de azoknak nincsen nemük. Vannak
dzsinek, de azoknak akkora fülek adattak, hogy az egyiken rajta
feküsznek, a másikkal takaróznak. Vannak ibliszek, de azoknak a
lábszáraik helyett kigyófarkból áll a végtagjuk. Hasonlít ezekhez a te
hölgyed?
– Nem! ő legtökéletesebb szépség, a ki volt valaha a földön.
– Száz év óta hallom ezt az állítást, százezer férfi szájából.
Mindeniknek az a legtökéletesebb szépség, a kit ő megszeretett. Ha mást
fog megszeretni: akkor az lesz a legszebb.
– De én soha sem fogok mást szeretni. Őrjöngve futom keresztül-kasul a
világot, keresve azt, a ki előlem eltünt: senki sem tud nyomába
igazítani.
– S mit tennél, ha rátalálnál?
– Mindent elkövetnék, hogy enyimmé tegyem. Ha rabnő, megváltanám mesés
kincsek árán, ha fejedelemnő, kivívnám csoda hőstettekkel, ha férjes nő,
özvegygyé tenném: elragadnám.
– Bolond vagy te, édes fiam, Edrisz bég.
– Tudom, hogy az vagyok: és abban telik gyönyörűségem. S nem adnám most
már ezt az én bolondságomat a bölcsek minden tudományáért.
– Hát akkor eredj innen, mert nálam bolondság nem kapható.
– Nem távozom el addig, a míg meg nem mondod nekem, hogy hol találom meg
azt, a kit elvesztettem.
– Édes fiam. Ha éjszaka idejösz hozzám, mikor tele van az ég
csillagokkal, s rendre kérdezed tőlem, melyiket kinek hívják? én rendre
megnevezem neked: az ott az Altair, amaz a Denebola, ezt itt a
Mezarthim, az az Algol, az az Aldebarán, ez itt a Benetnásh. De ha egy
csillag lefut az égről s azt kérdezed, hogy kinek hitták? azt nem tudom
megmondani.
– De az fenn ragyog az égen, csak keressed.
– Miről ismerjek rá? Ha elém hozatsz egy csigát a tenger fenekéről,
annak megmondom a nevét, akárminő alakja legyen. De ha kiejted a
kezedből a csigádat, én a milliom csiga közül meg nem tudom mondani,
hogy melyik volt a tied, a mit elejtettél?
– Jegy van rajta, mely őt a kerek föld minden asszonyai közül
felismerhetővé teszi.
– Mi az a jel?
– A homlokán egy piros, szívalakú anyajegy.
Az agg molláhnak kerekre felnyíltak a szemei: a szája is széttárult
bámulatában.
– Te láttad azt?
– Én láttam.
– Önként mutatta meg?
– Nem. Mikor aludt, álmában feltakartam az arczáról az arany fátyolt.
– Őrült dolgot cselekedtél. Akármi rosszat tettél volna vele; csak az
arczát ne takartad volna fel, csak a homlokát ne nézted volna meg.
– Te tudod, hogy ki ő?
– Mért volna Alof-bet-gomál-Mollah a nevem, ha még azt sem tudnám?
– Úgy kérlek a próféta nevére, az angyalok dicsőségére: tudasd velem,
hogy hol találom őt meg?
– Édes fiam, Edrisz bég el Homrah. Ne kérdezd ezt tőlem. Megmondtam az
apádnak is, Tefik beynek, a Gházinak, hogy érje be azzal, hogy Allah a
fiát hősnek alkotta a férfiak előtt, vitéznek az ellenséggel szemben: ne
kivánja őt megváltoztatni, hogy hős legyen az asszonyok előtt és holt
szívű a férfiak között. Tudod, hogy hol jár most a te apád?
– Nem tudok róla semmit.
– Ő most győzelmes sereggel halad előre a fekete hitetlenek országát
behódítani; a kik megtagadták a próféta hitét s beálltak gyaur
nemzetnek: Egyptom legfélelmesebb ellenségével harczol. És te nem vagy ő
mellette.
– Nem vagyok mellette.
– S nem ég szégyentől az orczád, hogy ilyenkor, midőn apád a sivatagon
keresztül hatol előre a próféta zászlajával: te egy asszonyi kötény után
szaladsz.
– A próféta zászlaja is asszonyi kötény volt: Aisha köténye.
– De szent jelvény lett belőle! Fordulj vissza és keresd fel az apádat.
– Kerestem már; de üresen találtam a palotáját.
– És nem találtál senkit, a ki megmondta volna, hogy az apád egy nagy
tartomány kormányzójává lett emelve s oda költözött.
– Az alatt történhetett ez, a míg én Mekkában voltam.
– A hány lépcsőn az apád fölfelé hágott: te annyit szálltál lefelé.
Hüvelyébe rozsdásodott-e a kardod? Elveszett-e a lelked?
– Jól mondod. Elveszett. Föl kell találnom azt, a ki magával vitte. Te
tudod, hogy ki ő és hol tanyáz?
– Tudom, de nem mondom meg neked. Mert abból nagy szerencsétlenség fog
támadni.
– Mollah. Kérj tőlem akármit! Kincseket, drágaságokat. Én a lábaidhoz
rakom. Csak mondd meg, hol találom fel azt, a kit szeretek.
– Kincseket? Drágaságokat? Nekem? Hát nem látod, hogy minden kincsem egy
vizes korsó, meg egy pálmahéjkosár, datolyákkal; palotám egy sírüreg!
Adhatsz-e nekem új kezeket és lábakat, hogy a drágaságaidat
fölszedhessem s innen kimehessek velük? Meg vagy te bolondulva, fiam.
– Az vagyok! őrjöngő vagyok. Pusztában futó bolond vagyok. S esküszöm
neked, hogy ha meg nem mondod nekem a kedvesem hollétét, a szívedből
fogom azt kivágni ezzel a késsel.
S azzal az esztelen ifjú kirántá az öve mellől a hosszú tőrét, s
odarohanva az öreghez, baljával belemarkolt annak az ezüstszín
szakállába, jobbjával magasra emelve a fegyvert.
Az öreg mollah pedig nyugodt hangon beszélt hozzá.
– Édes fiam, Edrisz bég; én itt ülök ebben a sirboltban oly messze idők
óta, a mikor még se te, se az apád a világon nem voltatok. Százhuszonhét
év óta számlálom a napokat. Minden este megáldom Allaht azért, hogy egy
napot hozzá adott a többihez s minden reggel várom, hogy elküldi hozzám
a maga angyalát, a ki a sártestből meg fog szabadítani. Milyen legyen az
angyalnak az ábrázatja? Abban én nem válogatok. Allahval én nem
vitatkozom. Küldheti őt sivó oroszlán képében. Jönnek hozzám elégszer
olyan alakban is, mikor megszomjazva a vízhez sietnek. Látom őt a
szemembe nézni. Megszólítom: Te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki
hozzám küldetett, hogy ő eléje vigyen? Nagyot ordít, megfordul és odább
megy. Néha hosszú napok során át nem jön hozzám emberi teremtés, a ki a
szájamhoz emelje az ételt és italt, a mire már az én két kezem képtelen.
Szemeim előtt megjelenik az az alaktalan sötétség, a minek mégis
felségesebb és rettenetesebb ábrázatja van, mint a sivó oroszlánnak. Azt
kérdem tőle: te vagy-e Allahnak az az angyala, a ki engem megszabadít e
szomorú világtól? A sötétség kétfelé oszlik s belép a homályból hozzám
egy új látogató, s ismét felfrissít, táplál, s tovább folynak a napjaim.
Ha azt rendelte Allah, hogy az ő angyala egy dali ifjú alakjában
jelenjen meg előttem, s a mit ifjúkorom gyönyörének ismerek, a fényes
éles vas járja át testemet, azt mondom: «Allah akbár! Ő az egyedüli
Isten! S úgy történik minden, a hogy ő rendelte». Végezd be, ifjú
levente, a mire küldve vagy. Én alszom ezzel a másik örök alvóval itt,
mellettem.
Edrisz bég kiejté kezéből a tőrt s térdre esve az agg próféta előtt,
összecsókolta annak fehér szakállát és bocsánatáért rebegett.
– Nem tudom, mit cselekedtem! Szám mondta, de kezem nem teszi, a mit
mondtam.
– Pedig jobb szeretném, ha a kezed tenné meg, a mit mondtál: mert akkor
hallgatnék előtted, s hiába kérdeznél többé, nem felelnék.
– Én pedig kérdezlek és kényszerítelek a felelésre. Kényszerítelek e
hegyesre köszörült vassal.
Edrisz bég fölvette ismét az eldobott tőrt; de most már a saját szíve
felé fordítá azt. A tőr markolatát odailleszté a sziklaodúnak egy
repedésébe, hogy az keményen megállt benne, s akkor széttárva a keblén
az öltönyt, odahajolt a tőr hegyéhez.
– Ha nem felelsz, ez a vas keresztül járja a szívemet.
– Megállj! őrjöngő ifjú! kiálta a mollah. Hagyj fel öngyilkos
szándékoddal. Legyen neked a te kivánságod szerint. Dugd hüvelyébe a
tőrödet!
Edrisz bég e szóknál odaborult a mollah lábaihoz s átkarolta annak a
térdeit.
Alof-bet-gomál mollah nyugodt hangon szólt hozzá.
– Hosszú életemen át mindig azt tapasztalám, hogy az történik meg, a mit
Allah előre elrendelt. Hiába látják meg a látók, hiába jósolják meg a
próféták a veszedelmet, a kinek abba bele kell menni: belemegy, ha
mingyárt eléje tartanák is azt a tükröt, a melyből a jövendőt
megláthatja. Te elhatároztad a szívedben, hogy fel akarod találni azt a
hölgyet, a ki szívét a homlokán hordja. Fel fogod találni.
– Légy áldva e szóért!
– Majd meg fogsz átkozni érte. Ez is meg van írva a «Kizmet» könyvében.
Ha őt feltaláltad, a gyönyörök napjait fogod élvezni s a mámor éjszakáit
átvirrasztani. De nagy szerencsétlenséget fogsz hozni vele ifjú fejedre.
– Haljak meg: csak őt ölelhessem újra.
– Megrontod fundamentumában a házadat.
– Szakadjon rám az egész ház, csak vele együtt legyek eltemetve!
– Elveszted miatta a paradicsomot.
– Egy pillanatja a gyönyörnek többet ér nekem, mint a paradicsom
évezredei. Nem kivánok a túlvilágon semmit: adja ki belőle a részemet
Mohamed itt a földön. Égjek a túlvilágon inkább örök tűzben, csak ez a
tűz ne emészszen tovább.
– Úgy beszélsz, mint a kit az iblisz megszállott. Én útrabocsátalak,
mint a hogy elbocsátja Allah az üstökös csillagot, mely vérontást,
földindulást, döghalált, éhinséget visz a földnek és az ő népeinek.
Eredj az útadra! Térj vissza a Veres-tenger partjára; ott találod a nagy
Adrufa várost.
– Jártam benne.
– E várostól egy ágyúlövésnyire van egy kies völgy, a minek neve zengő
liget: azért, mert tele van énekes madarakkal. Ennek a mélyén van egy
fehér márványpalota, melynek ezüstözött kupolája magasan kiemelkedik a
pálmák és cziprusok közül.
– Láttam én azt.
– És elfutottál mellette.
– Köröskörül jártam én azt. Magas kőfal futja körül, de az egész falon
nem találtam se egy ajtót, se egy ablakot, se a palota körül egy élő
lelket, a kitől tudakozódhattam volna, hogy ki lakik benne.
– Hát az úgy van, hogy a palotának az ura, ki hatalmas nagy úr, mikor
hosszú időre eltávozik hazulról, nem bizza a maga féltő kincseit senki
becsületére, hanem befalaztat a kőkerítésen minden kapunyilást. A
bennlakók el vannak látva egész esztendőre mindennel, a mi szájnak és
gyomornak kedves; de ki nem jöhetnek a palotából, se a te hölgyed, a ki
a homlokán hordja a szívét.
– Miért nem tudtam ezt akkor, mikor körül jártam a házat? Nekem játék
lesz vala a kerítésen áthágni.
– S az lett volna a veszedelmed. A palota udvarát nem őrzik fegyveres
kappanőrök, hanem két nagy nubiai oroszlán: egy hím, meg egy nőstény. Ha
ember volna, a ki a házat őrzi, azt megvesztegethetnéd, de az
oroszlánnak hiába beszélsz. Az széttép, jóllakik veled; s meg se
köszöni, hogy jól tartottad.
– Te a szájamhoz értetted a kelyhet, s akkor huzod vissza.
– Ne félj! Ki hagyom üríteni fenékig. A te lelked rajta! Ha te még
egyszer megjelensz a zengő liget palotája előtt: fel fogsz fedezni a
palota nagy kupoláit körülvevő négy kisebb torony egyikén egy gömbölyű
ablakot. Oda állsz egy ablak alá, előveszed a kobzodat s eldanolod a húr
pengése mellett azt a dalt, a mit a rejtélyes hölgyed szerzett a Kurbán
Bajrám éjszakáján s elzengett előtted. A piros arczú ifjúról szól a dal,
a kinek az arcza még pirosabb lesz, ha ellenséggel harczol; de fehér
lesz, ha szép hölgygyel ül szembe.
– Hát te azt is ismered?
– Mért volna Alof-bet-gomál mollah a nevem? Ha ennek a dalnak mind a
három szakaszát elénekelted, akkor abból a torony-ablakból egy
mesterséges messzenyuló vasléczezet fog előnyomulni, egész a kerítésfal
párkányáig. Akkor arra egy rászegzett kötéllel felkapaszkodhatol s
aztán, ha van bátorságod a léczezeten végig lépkedni, s nem szédül a
fejed, nem esel az oroszlánok közé, – akkor – akkor meglátod azt a
hölgyet, a kit kerestél, s eldalolhatod neki a negyedik strófáját annak
a dalnak.