Mikor Edrisz bég másnap késő reggel felébredt mély narcoticus álmából s
széttekintett maga körül, hát nem volt ott se szép herczegasszony, se
odaliszkok; se aranyedényekkel terített asztal; se duzzadó kerevet, se
szőnyegek, se gyertyatartók ámbrás viaszgyertyákkal. Ott feküdt a
csupasz márványpadlón: körülötte a négy meztelen fal. A pókok ráértek az
éjjel a szögletekben hálót kötni.
Kitámolygott, mint egy álomjáró, az előcsarnokba. Ott sem strázsáltak
már a kappanőrök; lenézett az ablakon át az udvarra: az istállóajtók
nyitva voltak, egy teve sem volt a jászola mellett. Egy másik ablakon át
betekintett a nagy moshée udvarára: az teli volt vigadó néppel; a Kaába
bevonva az új fekete szőnyeggel; az ajtaja bezárva; a templomőrök ott
osztoztak a lépcsőkön a hadzsadzsoktól elharácsolt pénzen.
Senki sem felelt a hívására, csak a kongó nagy termek visszhangja.
A mint aztán körülnézte magát, egy kulcsot talált az övébe dugva.
Ráismert. A saját szobájáé volt az. Annak az ajtaját felnyitotta. Minden
drágaságai, fegyverei együtt voltak, pénze erszényekbe rakva; de azon
kívül semmi emlék, a mi az eltünt menyasszony után maradt volna. – Csak
midőn a földön heverő meztelen kardját felvette, azon látta e szavakat,
valami edző nedvvel felírva:
«A mit a bolondság elveszített, azt az ész nem találja meg többé.»
Hátha mégis?
Edrisz bég megtömött egy erszényt Mária-Terézia-tallérokkal, s
felkereste a palotájában a Nagy Sheriffet.
– Allah veled, vitéz Edrisz bég-el Homrah; váljék egészségedre a
Kurbán-Bajrám ünnep!
– Allah Akbar! A Kurbán-Bajrám nekem nem hozott semmi örömet; ellenben
nagy bánatot. Tudod, hogy engem mekkai szokás szerint összeházasítottak
ideig-óráig egy zarándokló hajadonnal.
– Jól tudom, Edrisz bég. A próféta rendelte így, bizonynyal. Tudod, hogy
szent városunknak, melyet némelyek Mekkának, mások Makkának, sőt
némelyek Mechának neveznek, sajátságos szabadalmai vannak.
– Tudom, Nagy Sheriff.
– És azokat mind a próféta rendelte így. Ilyen például az, hogy ha egy
teve egymásután kilenczszer ellik üszőborjut, akkor ez a teve
felszabadíttatik minden további teherviselés alól és szabadon
bocsáttatik.
– Hát én nem törődöm a ti szabadon bocsátott tevéitekkel, Sheriff.
– Ne is próbálj velük törődni! Mert bizonynyal mondhatom neked, hogy ha
tele erszényt csörgetnél is előttem, megrakva ezüst tallérokkal, még sem
adnék rá neked engedélyt, hogy egy szabadon bocsátott tevének a hátára
felülj.
– Nem is szándékozom az követelni.
– Ne is követeld, mert ezt a próféta rendelte így. A teve szent állat s
a próféta oltalma alatt áll, azt a malailraangyalok védelmezik. A tevét
Szádi, a nagy költő, a «sivatag hajójának» nevezi a maga Gulisztánjában.
– De ne beszélj te nekem itt a tevék históriájáról, miattam ott
maradjanak, a hol akarnak.
– No ezt nem jól mondod! Látod, a nagy Ibrahim szultán, kinek Allah
fényesítse meg a lába nyomait, épen ilyen felfuvalkodott módon beszélt a
tevékről, mint te. Ő egyszer a fejébe vette, hogy egy bucsujárás
alkalmával nem a szent tevére fogja bízni a próféta igaz zászlóját,
hanem egy elefántra. Az elefánt hatalmas állat, de azért még sem szent
állat. A szultán Indiából hozatott egyet s nagy költséggel küldte el
Mekkába. Ezer teve czipelte utána a szénát és abrakot, hogy az úton éhen
ne veszszen, és az édes vizet, hogy szomját oltsa. Százezer piaszterébe
került a szultánnak az elefánt útja Mekkába, és látod, édes fiam, a
midőn már az elefánt eljutott a szent zászlóval az Arafát-hegy lábáig,
ott egyszerre megbikacsolta magát: hiába ösztökélték a vezetői, egy
lépést sem tett előre, hanem összerogyott és meghalt.
– Ezt én mind tudom, jámbor Nagy Sheriff; benne van Mekka város
történetének leírásában. Hanem hát mindezekről nem akarok én tőled
értesítést venni; hanem, ime, látod ezt az erszény pénzt? Tele van
Mária-Terézia-tallérokkal. Az egyedüli igazság, a mely a gyauroktól jön.
Ezt én te neked ajándékozom, ha te énnekem megmondod, hogy ki volt az a
herczegnő, a kivel te engemet ideiglenes házasságra összekötöttél.
– Megmondom neked, vitéz Edrisz bég! Hogyne mondanám meg? Oh, én tudom
jól, hogy mit mondanak e tárgyról a költők, a halhatatlan Omájja a Taif
vidékről: «ne kösd be a tevének a szemeit, mikor a forrásvizet keresi»
és a dícső Zaid-ibn-Amr, a nagy hánif, a ki azt mondta, hogy «ne
temessétek el a föld alá a leányokat, a kiket a kedveseik sírva
keresnek». – Ámbátor figyelmedbe kell ajánlanom a prófétának a
történetét, a melyet a «bahyrá»-ban megtalálsz. Tudniillik, hogy
Mohammed próféta is útban volt egy gyönyörű szép hajadonnak a szerelmét
keresni, a kiről megtudta, hogy az Damaskusban lakik. És már elérte a
várost, s a kapuban le akart szállni a tevéről. (A teve rókaszínű volt.)
Ekkor azonban megjelent előtte Gábor angyal s így kiáltott a fülébe:
«Oh, Mahomed, inkább kivánod-e a földi paradicsom gyönyörűségeit
szürcsölni, hogysem mint a mennyei paradicsom kertjeiben vándorolni s a
húrik öleléseiben örökké élni?» Erre Mahomed újra fölült a tevére: a fél
lábának a nyoma most is látható a Damaskus kapuja alatti sziklába
benyomva.
Edrisz bég türelmetlenül kiáltá:
– De miután én nem akarok próféta lenni, se én nekem Gábor angyal semmit
sem mondott…
– Nem engedted végig mondanom! vágott a szavába a Nagy Sheriff. Jól
tudod, hogy a próféta e megtérés után beállt szolgalegénynek az
özvegyasszonysághoz, Khadidzsához; s ámbátor ő még ifju legény volt,
Khadidzsa asszony pedig negyvenesztendős, mégis abba lett szerelmes; az
asszonynak az atyját, a ki nem akarta a leányát a prófétához adni,
leitatták borral. S ő aztán részeg fővel összeadta őket. És mégis ő
tőlük származott a prófétának egész nemzetsége, a kik mindnyájan zöld
turbánt viselnek.
– De miután én nem vágyom arra, hogy az unokáim zöld turbánt viseljenek,
beérem, hogy vörös fez takarja a koponyájukat: – azért csak légy kegyes,
nagy Sheriff, megmondani az én herczegnőmnek a nevét, ha ismeretes
előtted. Megfizetek érte! Itt a pénz!
– Ha ismeretes-e előttem, Mash-Allah! Ilyen mondás! Nem tudom-e én, hogy
ki volt az «Isten oroszlánja?» Nem tudom-e én, hogy hová rejtette el
«Amr-ibn-Luhájj» a dzseddai homokban az Ozra istennőnek a bálványát? Nem
tudom-e, hova rejtőzött el «Othman-ibn-Affán» a próféta legszebb
leányával, a bájos Rokkájával? Nem tudom-e, hogy Azma, Abu-Bekr bájos
leánya hajtotta az apja juhait minden reggel azon barlang elé, a melyben
szerelmese, Ali, az üldözői elől elrejtőzött?… Nem tudom-e…
– Jól van! Mindent tudsz! Nagy a te tudományod! Elhiszem. Ha ma
hozzákezdesz, a jövő Ramadán hónapig nem érjük végét; de mondd meg már
Allah és a próféta nevében, ki volt az én herczegasszonyom, a kivel én
összeházasodtam, s a ki engem az éjjel hitetlenül magamra hagyott?
– Megmondom neked, édes fiam, hogyne mondanám? De fogadd meg nekem a
próféta szakállára és a saját apádnak a szakállára, hogy el nem árulod
senkinek, hogy azt tőlem hallottad, mert az szent titok.
– Fogadom az apám, a nagyapám s valamennyi dédükömnek a szakállára, hogy
magamban fogom tartani.
– No hát, vedd füledbe: a te ideiglenes házastársad volt «Palmyra, az
eldorádói szultán herczegasszonya!»
Edrisz bég dühösen toporzékolt:
– Mash Allah! Allah buffáj! Micsoda mesét akarsz te most nekem a
nyakamba kötni, Nagy Sheriff! Hisz Palmyra nem asszonynév, hanem
városnak a neve; – Eldorádó pedig a gyaurok mesés országa: az ő
paradicsomuk, a melybe eljutni kivánkoznak, a mit megitélhetsz a
következő versből, mely a keresztyének alkoránjában olvasható:
«Kövér disznók utczán járnak,
Szalonnájukkal kinálnak:
Kés van dugva a hátukba,
Úgy hordozzák a házakba.
A mely asszony tett egy metszést,
Visszadugja megint a kést.»
E szerint az Eldorádó nem lehet olyan ország, a mely fölött igazhivők
szultánja uralkodik. S maguk a gyaurok is azt tartják, hogy az – a
holdban vagyon.
A nagy Sheriff a hasát fogta nevettében.
– Allah hatalmas! Hát az Eldorádó a gyaurok paradicsoma? S csakugyan
olyan az ő paradicsomuk, hogy disznók járnak benne házról-házra, s az
asszonyok szalonnát vágnak belőlük? Allah zavarja meg őket! – No, édes
fiam, Edrisz bég, most tehát olyan dologra tanítottál meg engemet, a mit
még eddig nem tudtam. Azért nem hogy én venném el a te tallérjaidat; de
még én teszek hozzá egy tallért, azért a tudományért, a melylyel
megöregbítettél. Én egyebet nem hallottam a herczegnő felől, mint hogy ő
Eldorádóból jött ide.
Edrisz bég a fejéhez vágta a Nagy Sheriffnek az ajándéktallért.
– Allah hosszabbítsa meg a füleidet, hogy máskor többet hallj!
Azzal elrohant nagy dühösködve.
De akárkitől kérdezősködött egész Mekka városában, mind csak azt
felelték neki, hogy az ő herczegasszonya Palmyra, eldorádói herczegnő.
Ha nem hiszi, szaladjon utána, kérdezze meg tőle.
Edrisz bég most arra a gondolatra jött, hogy ha Mekkában nem akarják
megmondani a herczegnő nevét, majd megtudja azt Dzseddáhban.
Nem időzött tovább: lóra ült, elutazott Dzseddáhba.
Újból fölkereste a helytartó basát.
Az ismét igen szívesen látta; megvendégelte; nargilét hozatott neki.
Edrisz bég tudta jól, hogy a ravasz töröknél óvatosan kell a tárgyat
körülkerülgetni.
Kezdte az ajándékozáson.
– Hoztam neked vásárfiát az Arafát hegyi bucsuból, vitéz mohafiz!
– Allah fizesse meg, hogy ott is rám gondoltál. Mi lehet ez az ajándék?
– Egy szép arab kancza, szerszámostul, csojtárostul.
– Nemes ajándék. Mind te hozzád, mind én hozzám legméltóbb. Nem maradok
el tőled a nagylelkűségben, s kétszeres árát ajándékozom neked vissza
annak, a melyen te a kanczát vetted.
– Azt én nem köszönném meg, mert én egy hatalmas kopjadöfést adtam annak
a fekete turbánosnak, a kitől azt a lovat elvettem.
– Tehát vitézi harczban vetted el, hittagadó eretnek fekete turbánostól?
No akkor tizszeresen nagy becse lesz előttem az ajándékodnak.
– Valóban, tartoztam vele, hogy te rólad megemlékezzem, dicső mohafiz,
mert a te közbenjárásodnak köszönhetem, hogy a paradicsom örömeit egy
rövid időre színről-szinre láthatám.
– Ah, tehát meg voltál elégedve a herczegasszonyoddal?
– Úgy, mint a próféta a maga Aisáhjával.
– No, ennek ugyan örülök.
– Csak azt sajnálom, hogy nem építhettem a számára egy kunyhót, sárral
kitapasztott pálmalevelekből, miként a próféta a maga Aisáhja számára.
– Annyira megszeretted? E szerint nagyon hasznodra vált a fekete kőnek a
csókolgatása, meg a Zenzem kútvizének az iszogatása? Megszüntél
holtszívű lenni?
– De egy egész lángbaborult világot hordok most a szívemben.
– És már most hova szaladsz vele? Tudod, hogy hová lett a herczegnőd?
– Én nem tudom; de neked tudnod kell. Kérdeztem a mekkai Sherifftől, a
ki összeadott bennünket, de az vagy bolond, vagy hitetlen. Olyan választ
adott, a mivel nekimehetek a holdvilágnak. De te okos, világlátott
férfiu vagy. Te nem fogsz nekem mesék országáról beszélni. Te neked
tudnod kell a herczegasszony nevét, és az ország nevét, mely őt szülte;
– mert te nálad volt szállva, mikor a tengeri úton Dzseddáhba érkezett.
– Igen is, Edrisz bég, tudom a herczegnő nevét is; azt is, hogy hol
lakik. De azt én meg nem mondhatom.
– Én nekem nem mondhatod meg? A ki férje voltam.
– Éppen azért nem mondhatom meg! Mit gondolsz? Ez államtitok. Hát olyan
czenknek tartasz te engem, a ki a rábizott államtitkokat elárulja? Nem!
Edrisz bég! Ezt már velem próbálták a frankok, próbálták az angolok:
kincseket igértek; de én soha államtitkot el nem árulok a világ minden
kincseiért sem. Azért csak vidd vissza a kanczádat, fiam; én a fejemmel
játszom, s a fejemet nem adom oda sem a te lopott lovadért, sem a te
szivedben lángoló egész világért sem. – És most beszélj másról.