Merészen nyult hozzá a kezével, s feltakarta az arczáról azt a soha le
nem tett aranyfátyolkát.
Elbámult e túlvilági szépség láttára. Ilyet nem teremtett Allah keze
soha. Ez orczák, ez orr, e szemöldökök csak istennőktől lehetnek elvéve.
És a mint még feljebb emelte az arany fátyolt, meglátta, hogy a
tündérszép hölgynek a homlokán van egy tökéletes szívalakú rózsaszín
anyajegy.
De ebben a perczben felszökött a hölgy a helyéből, haragra gyulladt
arczczal s felcsattanó hangon kiálta:
– Szerencsétlen! Mit tettél? Feltakartad az arczomat.
– Napba néztem… megvakultam, rebegé az ifju.
– Jusson eszedbe a kettőnk közé tett kard!
– Hát ha az Alsiráth hidja maga volna közöttünk?!
– Halott voltál!
– Föltámadtam…
S odaszorítá őt magához, elárasztva csókjaival a hölgy égő arczát,
ajkait, szemeit és azt a piros szívet ott a homlokán.
A vonagló hölgy kiszabadítá a jobbját az erőszakos ölelésből, s
alányulva, a kerevete mellett levő bokályból kirántá az éjente odagyűrt
fátyolát s akkor azt hirtelen odanyomta a szerelmében őrjöngő ifjunak az
arczára.
Edrisz bég azt érzé, hogy a túlvilági gyönyör emészti el valami bűbájos
illatárban, testét-lelkét elfogta a kéjes reszketés s aztán
eszméletlenül rogyott le a földre.