A míg Edrisz bég a fekete turbánosokkal kergetőzött, a zarándokvárost
mind felszedték a sátorkarókról s tódult a tenger sokaság a Masumin
sziklaszoros felé, mely a Merian-völgybe vezet. Az éjszakát
bevilágította a hold s az ezernyi fáklyafény, mely csillagokkal lepte el
a pusztát.
A herczegnő palankinja mellett hét lámpást vittek, három szál
viaszgyertyával. A Musalifa-mecsethez érve, megszálltak ismét és sátort
ütének. Ez volt az utolsó napja a nagy bőjt ünnepének. A következő nap
már az «Ais-el-Kebir» az arabnak, a «Kurbán Bajram» a töröknek. Csak még
egy prédikáczió van hátra. Mikor azt is elvégezte a mekkai főkádi,
(mintha minálunk a főpolgármester tartaná a misét) akkor aztán mindenki
összeölelkezik ez örömszavakkal: «Aitek embarek.» Száz ember másik
százzal s aztán még egy mennydörgő nagy «Labik» kiáltás. «Itt vagyok,
uram!» s azontul aztán «nem vagyok itt!»
Az eddigi napok Allahnak és a prófétának az ünnepnapjai voltak, a
következő nap az ördögé. Minden zarándok háromszor hét követ tesz a
táskájába s azokat mind az ördögnek a fejéhez hajigálja.
Az ördögnek is van emlék emelve: a «dzsemra-el-kál» (az első parázs),
egy ormótlan kövekből összerakott oszlop. Ennek a fejéhez kell az
elhozott huszonhét követ hajigálni. S minthogy az ezernyi néptömeg az
oszlopot köröskörül állja s a hajigálást nem minden ember tudja úgy
kiszámítani, hogy azzal épen a szobrot találja el, annálfogva a repülő
kövek nagyobb része a jámbor zarándokok koponyáit üdvözli s az nagyon
jól eshetik az ördögnek. Azonban Allah rendelte így. Áldassék az ő neve.
A mozlem hit szerint Isten csak egy van: az Allah; – hanem ördögnek
háromnak kell lenni: ez is szent szám. – Az első ördögszobor után
következik a második, a «dzsemra-el-uszt» (a középső szén). Tudniillik,
hogy minden kő, melyet az ördögszoborra hajítanak, az azt kisérő
átokmondat által egyszerre égő parázszsá változik, a mely lyukat éget az
ördögnek a testén. Csuda, hogy ki tudja állni! A harmadik stáczió a
«dzsemra-el-aksa» (az utolsó parázs). Ennek a meghajigálása után még
csak egy ünnepélyes szertartás van hátra: a birkák leölése.
Ez annak az emlékezetére történik, hogy épen itt, ebben a völgyben
szándékozott Ábrahám a fiát, Izmaelt megáldozni, a midőn az angyal azt
kiáltá neki: «Etba Kebzs!» (Áldozzál egy ürüt.) Valamennyi zarándok, a
ki a szigorú zarándokszabályok ellen vétett; tehát mindazok, a kik nem
gyalog és mezitláb, hanem lovon, teve és szamárháton jöttek, vagy a
papucsviselés luxusát megengedték maguknak; de még inkább azok, a kik
drága szövetekből készült ihrámot viseltek: tartoznak a Menáa völgyében
egy ürüt vásárolni, s azt görbe késükkel személyesen leölni. Annak a
husából a szegény zarándoknép készít magának tokányt, a kik mezítláb és
gyalog tették meg az utat. Ez a legokosabb czeremonia az egészben. A jó
mekkaiak gondoskodnak róla, hogy erre a napra sok ezernyi birka legyen a
völgybe összeterelve, a melyeket ők dupla árért vesztegetnek a kegyes
hadradzsoknak.
Edrisz bégnek négy birkát kellett szabályszerüleg megáldozni. Egyet
azért, hogy lovon jött; másikat azért, hogy sarkantyut viselt a lábán;
kettőt pedig a két megölt beduinért. Ez is kihágás volt az ünnepi
szabályzat ellen, mely vezeklését a birkahalálban találja. Edrisz aztán
még egy ötödik birkát is hozatott, melyet a herczegasszony nevében
késelt le. Ez a fejedelmi birka szép tarkára volt festve, a minővel a
mekkai kádi szokott áldozni. E sokszoros öldöklés után valóban úgy
nézett ki, mint egy mészáros legény.
Alig is várhatta, hogy visszakerüljenek Mekkába s ledobhassa a kegyes
ihrámot és a két moharrem kendőt s lefürödhesse magáról a sok szentséges
mocskot a nagy «hamam»-ban. Ez a híres mekkai közfürdő.
Akkor aztán neki is szabad volt felölteni a legdiszesebb ruháit.
Neki is volt ugyan katonai egyenruhája, mint a damaskusi basának;
Nishán-rendje is hozzá; de ő nem vette fel ezt a feszes, európai szabású
prózai öltözetet, sárgaréz gombjaival, egyenesen álló aranyhímzett
gallérjával, s azt a megfordított üstöt, a mi a török katonák fején
dísztelenkedik; hanem felöltötte az «ihlal»-t, a festői török jelmezt: a
hímzett dolmányt, ezüst virágos ingelővel; a bő ránczos salavárit;
derekát átkötötte gazdagon aranynyal áttört perzsa sháwllal; abba dugta
türkázos markolatú handzsárját s az aranynyelű kis kését, meg a lefüggő
lánczú zsebóráját, a feje körül hét rőf patyolatból turbánt tekert s
közepébe gyémántos forgót dugott. Így ment át a herczegasszony háremébe.
A herczegnő is egészen tündéri pompába volt ez este felöltözve. Se
ihrám, se feredzse nem takarta a termetét. A vékony hímzett csalánszövet
inget finom öv szorítá a derekához, hogy ki lehetett alatta venni,
miszerint nem segítenek az alakját idomítani a keresztyének büntetésére
kitalált halcsontok és aczéllemezek; a vállain kikerekített dolmányka, –
kóstolónak – engedett valamit láttatni az elefántcsonttal vetekedő
bőréből; fátyola alól gazdag fekete selyemhez hasonló hajzuhatag omlott
alá a hátára s végig terült körülötte a pompás ottománon, a hátrahajló
paradicsommadár tollat is aláhuzva. Igazgyöngyökből készült fövege alól
a megszokott aranylepelke ez alkalommal két áruló részt hagyott nyitva:
egyet a két szem számára, másikat a szájnak.
«A két szemet gyémántokhoz, az ajkakat korallokhoz csak a bolondok
hasonlítják; mert gyémánt és korall holt állat, de az én hölgyem szeme
és szája él és elevenít.»
(Ez különben Edrisz bég mondása volt: én csak aláirom, hogy «vidi.»)
Ez volt az ideiglenesen kötött házasságuknak az utolsó napja: utolsó
éjszakája. Méltó, hogy szokottnál fényesebben legyen megünnepelve. Csak
fényesebben? Hátha boldogabban is?
A terített asztalt felhozták a rableányok; a házaspár hozzáült a
lakomához, egymással szemben.
A herczegnő szemei az aranyfátyol nyilásán át kedvtelve nézték a délczeg
ifjút. Szép fehér kezei maguk válogatták ki számára a legjobb
czukorsüteményeket, s saját rózsás ujjaival hámozta meg számára a
narancsot.
A mai lakomához pezsgőt is hoztak. Ezt nem tiltja a próféta, mert
kiforratlan szőlőnedv. Az igazhívő nem vét az italával.
Valahányszor a rabnő teletöltötte Edrisz bég poharát, a herczegnő mindig
leszakított a keblére tűzött rózsáról egy szirmot, s azt odadobta a
habzó pohárba. Edrisz bég fenékig üríté a poharat; a rózsalevél is
eltünt.
A herczegnő a lakoma után előhozatta a mandolinját s rákezdett egy új
románczra, a melyet maga készített, a dallamával együtt.
A románcz tárgya volt: a «piros arczú ifjú».
«A syrászi rózsa elsárgulhat mellette,
A hajnali fény haloványnyá lehet,
Korallok, rubintok fényüket veszthetik,
Mikor a piros arczú ifjú közöttük megjelen,
Jaj rózsának, hajnalnak, drágakőnek,
Ha a piros arczú ifjú velük szembe kerül!»
Edrisz bég elismerte, hogy a herczegnő hangja igen csengő és szavaiban
sok költői szépség van.
A herczegnő eldalolta a második verset.
«De akkor lásd a piros arczú ifjút,
Mikor ellenséggel kerül szemtől-szembe:
Nem számlálja, hogy hány? nem méri, mily magas?
Szétveri, hogyha sok, levágja, ha óriás.
Ellenség vérénél is pirosabb lesz az arcza.
Jaj minden férfinak, ki fegyverrel jön felé,
Ha a piros arczú ifjú még lángolóbbá lesz.»
Edrisz bég elfogadta komoly méltósággal ezt az egész hozzá czímzett
magasztalást.
«Hajh, de mikor egyszer a piros arczú ifju
Szép nők, deli lányokkal ül szembe,
Szomorú az arcza, eltünik a fénye,
Olyan, mintha egy halott ki volna festve.
Mintha egy angyal volna, a kinek nincs neme.
Jaj annak a nőnek, ki vele szembeül,
Midőn a piros arczú ifju – olyan halavány lesz.»
A románcz nem volt rossz, s mi több: elég világos értelmű.
Edrisz bégnek sebesen kezdett a szíve dobogni.
A herczegnő leoldta fejéről a fátyolát, s a hogy szokás beletette a
kókuszdió alakú szelenczébe; a dolmánykáját is leveté válláról, s
karjairól és lábairól lerakta a kösöntyüket. Dúsgazdag hajával beteríté
magát köröskörűl.
És ezúttal nem követte azt a szokást, hogy előbb Edrisz béget engedje
elaludni s aztán az álomhozó nedvvel végigsimítsa az alvónak az arczát;
hanem maga készült előbb a lepihenéshez.
A rabnők sürgölődve készíték el a nász-szoba menyegzői pompáját.
Meggyujták a kerevet körül álló nehéz ezüst tartókban a viaszgyertyákat,
melyeknek a bele ambrával van telítve; megállították a nagy antik órának
az ütését; megoldozták a nagy selyemkárpitok tartó-zsinórjait s a közben
a herczegnő románczának a végsorait dudolták utána.
Edrisz bég ismét kivonta a kardját, mely most már gazdag drágakövekkel
kirakott hüvelyben függött az oldalán, s szokás szerint odafektette a
herczegasszony oldalára.
A herczegasszony megfogta két kézzel a szablyát s ajkaihoz emelve,
háromszor megcsókolta azt, úgy fektette vissza a helyére.
Ez is érthető mondás – napkeleti virágnyelven.
Azután lankatag odaomlással foglalta el a fekhelyét a dagadó kereveten,
a két karját fölemelé a feje fölé, a nagy, hosszú szempillák lezáródtak
a szemeire; majdan szétnyiltak az ajkai élveteg mosolyra, két sor
igazgyöngyöt engedve látni; a keble csábítón szállt és emelkedett.
A rabnők egyszerre eltüntek mind a szobából.
És Edrisz bégnek olyan nagyot dobbant a szíve, mint még soha.