Ezek a legkegyetlenebb schizmaticusai a próféta vallásának. A
Kaábaszentségtelenítők, az ünnepnaptörők, az ördögtagadók. A
legharcziasabb törzs valamennyi beduin nép között. Ezek fekete turbánt
viselnek, (már ez is milyen istentelenség!) és fekete zászlóval járnak,
s azon nem félhold a jelvény, hanem egy ökörfej.
A hegyszakadékok közül jöttek elő, fürgöncz sovány lovaikon; hosszú
dárdákkal a kezükben. A puszta megjelenésükre vak rémület szállta meg a
szélrül maradt zarándok sereget.
Mahmud basa látta jól a magaslaton levő sátorból a hitetlenek
közeledését s könnyen tehetett volna róla, a spahik lóra ültetésével. De
akkor éppen nagyon szép nótát fújtak, vertek a trombitásai és dobosai:
valami Mayerbeeri finálét; azt nem lehetett félbeszakítani. Aztán meg a
fekete turbánosok egyenesen az egyiptomi sátorok felé látszottak
tartani. No hát, most mutassa meg az a hetvenkedő muteszellim, hogy
milyen legény a gáton: ha csakugyan ő is muteszellim.
Edrisz bég, a mint a martalóczokat közeledni látta a sátraik felé: nem
könyörgött senki fiának segítségért; hanem maga felkapott a lovára,
baljába fogta a lándzsáját, jobbjába a szablyáját, a dárda nyele
braziliai vas-fából volt, mely a vízben alásülyed s a kardja a legjobb
damaskusi aczél. Az ihrámot is ledobta a válláról, hogy ne akadályozza a
küzdelemben.
A herczegnő bámulva nézett utána sátora hasadékából.
Vajjon csakugyan van bátorsága egyetlen férfinak szembeszállani egy
egész sereggel?
Azok csoportostul száguldtak ellene, hosszú dárdáikat előre szegezve.
Edrisz bég kiszemelte magának a vezérüket, a ki kivált a többi közül a
turbánján lengő veres szurgudzsál és gazdag nyeregszerszáma által.
Az a sok dárda tréfa volt Edrisznek: a maga dárdáját középen markolva,
egyet pördített rajta s mint a rokka pörgetyűje a gyermekek rátartott
szalmaszálait, úgy verte föl a hitetlenek kopjáit: egy sem találhatta őt
el; akkor aztán kiszakítá magának a csoportból a veres kócsagos vezért.
Egy pár beduin hátul akart rátámadni; de azokat a jó lova úgy rugdalta
oldalba, hogy elsomfordáltak.
A vezér magas, szikár alak volt, a hegyes szakálla két ágban lógott alá
a mellére, olyan hosszan, mint két kötél.
Hárman rugtattak egyszerre Edrisz bég ellen; a vezér, meg két beduin:
amaz szemközt támadt reá, ezek két oldalt fogták elő. Ordított fenevadak
módjára mind a három.
Edrisz bég a baloldalán támadó beduinnak a dárdáját félre csapva a
lándzsájával, úgy szúrta ennek a hegyét az ellenfél szemébe, hogy az
hanyattesett a lováról, a jobbról támadó ellenfél döfését szépen
kikerülte a dereka félrehajlításával, s a mint az kezeügyébe került,
visszakézzel úgy csapott a nyakára, hogy az fej nélkül nyargalt tova.
A vezér ez alatt kegyetlen csapásra emelte fel a kardját, egészen a feje
fölé. Ő maga pikkelypánczélt viselt s a turbánja hegyes végű ezüst sisak
körül volt csavarva. Sérthetetlen volt.
De Edrisz bégnek a paripája is együtt harczol az urával; a nemes mén
egyszerre felágaskodott s a beduinvezér lovát harapta fogával, vágta a
patával, a mire annak a lova is a két hátulsó lábára állt s úgy
marakodtak egymással, mint két heraldikai oroszlán. Edrisz bég szokva
volt az ilyen harczhoz; ő huszárosan ülte meg a lovat: térdei
szorításával tartva magát a nyeregben, míg ellenfele a széles talpu
kengyelhez volt szokva, s a mint az ágaskodó lova hátravetette a fejét,
hogy ki ne essék a nyeregből, mind a két kezével a lova sörényébe
kapaszkodott, s e közben kiejté a kardot a kezéből.
Edrisz bég, a mint azt látta, hogy az ellenfelének nincs kard a kezében,
maga is a kézcsuklójára ereszté a szijjnál fogva a szablyáját s azzal
megkapva a vezért a hosszú szakállánál, kirántá a nyeregből le a földre.
Arra a vezér lova tovaszáguldott. Edrisz bég pedig megfordítva a lovát,
vágtatva vitte magával a szakállánál fogva az elfogott emirt a herczegnő
sátoráig: ott átadta a kappanőröknek, hogy verjék lánczra; aztán megint
visszavágtatott a fekete turbánosokhoz, a dárdáját pörgetve a feje
fölött.
Azok nem vették tréfára a dolgot; az is megijesztheté őket, hogy most
már a török lovasság is felczihelődött s megindult ellenük; hirtelen
visszafordultak s menekültek a sziklaszakadékaik felé. Edrisz bég messze
elkergette őket s talán mert nem akart e szent napon több embervért
ontani, vagy mert nem tartotta őket érdemesnek a fegyvere hegyére, csak
a dárdanyéllel püfölte a hátaikat.
Mikor tiszta volt már az ellenségtől a tér, akkorra szerencsésen
megérkezett Mahmud basa a maga spáhijai élén.
Még ő volt haragos. Ő támadt Edriszre.
– Minek kergetted el a fekete turbánosokat? Most mind elfogtam volna
őket.
– Mért nem jöttél hamarább, a míg itt voltak?
– Most add át nekem az elfogott vezérüket, hadd akasztatom fel.
– Jámbor Mahmud basa. Ha beduint akarsz felakasztatni, fogj magadnak
beduint. Én az enyimet már a herczegasszonyomnak adtam: hadd vigye haza
Arafáthegyi vásárfiának. Szálem aleikum.
Azzal visszanyargalt az egyiptomi karavánhoz.
A herczegasszony most már látta, hogy mitől lesz a férfi arcza
lángveressé.