A Du-el-Hodzsa hónap hetedik napja az Arafát-hegyi bucsujárás ünnepe.
Más napokon a látogatás nem is szabad, nem is üdvezít. Hanem ezen a
napon az Arafát hegyét taposni minden igazhívőnek buzgó óhajtása.
Mohamed paradicsomába nem jut senki, a ki az Arafát hegyén nem volt.
Korán reggel összesereglenek a tízezerekre menő karavánok a Mekka előtti
homoksíkságon az «üdvözlet kapuja» előtt s onnan indul meg a bucsujárat,
jó szerencse, ha alkonyatfelé.
Megkezdi a menetet a «mehámel», a szent teve, mely a próféta zászlaját
szállítja. A törökök azt állítják, hogy náluk van Stambulban a próféta
igazi zászlója, s azt csak az országot és a mohamed hitet fenyegető nagy
katasztrófáknál szokták kibontani. A siriaiak azonban szintén abban
erősködnek, hogy ők birják a próféta zászlóját, s az egyiptomiak szentül
meg vannak felőle győződve, hogy az ő zászlójuk az igazi.
Efelett szokás minden bucsujáráson összeveszni.
Aztán «aki birja, az marja».
Ezuttal a siriaiak zászlaja lett az igazi; pedig tulajdonképen az
egyiptomi szent tevének kellett volna az elsőbbségi ranggal birni, mert
ő vitte pupján a prófétai zászló mellett még az új «keszvát» is, melyet
ezuttal a khedive ajándékozott a Kaába beburkolására. Hanem hát a
bagdádi basának sok katonája volt: s a hatalom megelőzi az igazságot: az
ő mehámelje ment legelől, az egyiptomiaké hátramaradt.
A hivek, nemzetek szerint, kisérték a maguk szent tevéit, külön a
siriaiak, külön a törökök, meg az egyiptomiak.
Edrisz bég az utóbbiak között volt.
Ez alkalommal tüzes arab csődörön ült, egyiptomi szokás szerint: (az
arabok kanczákon lovagolnak) az ihrámba öltözve (inkább vetkőzve),
oldalán kard, kezében kelevéz.
Ott lovagolt a herczegnő mellett, a ki két dromedárra kötött palankinban
himbálózott. A palankin aranyozott volt, bársonyfüggönyökkel, s a tevék
fejei veres struczcztollal, bokrétával és ezüst félholdakkal diszítve.
A zarándokhaddal együtt vonult ki Mekka egész népessége, a ki csak
mozdulni tudott. A családapák magukkal hozták az egész háremüket, s
egy-egy nyomorult metuáf négy feleséget is czepelt magával, a kiket a
bucsujárás idejére, pro forma elvett, – illendő honoráriumért. Egész
sereg volt a szamárlovas. S a bucsujáró nép két oldalán rajzott a
beduinok és vahabiták rendetlen csapatja, a kiknek az egész bucsujárás
«kismiska». Ezek a mohamedanismus protestansai, a kik tagadják a szent
köveknek, az áldozatoknak, a bucsujárásoknak minden sikerét; nem hisznek
a papok hatalmában; nem borotválják le a hajukat, nem isznak a
zemzemvízből: nem kell nekik az egész hókuszpókusz; sőt (a vahabiták)
még nem is dohányoznak. Hanem azért együtt járják meg a bucsut az
ájtatos hadzsadzsokkal; abból a kegyes szándékból, hogy hát ha el lehet
tőlük egy-egy bitang tevét csenegetni: – aztán meg, hogy az egész
bucsujárás alatt csufolódjanak velük. A szultán ugyan fizet nekik azért,
hogy ne bántsák a zarándokokat; de nem olyan sokat, hogy igéretüket meg
is tartsák.
Van azután gyalog kutyagoló nép is elég. Férfit és nőt alig lehet
egymástól megkülömböztetni; az arczuk egyformán beburkolva s a meztelen
karjaik egyformán ránczosak, soványak, feketék.
Igy vonul végig a táborsokaság a cziprussal beültetett temetők, az
alacsony házak között, a nagy vízmedencze és a Nagy Sheriff palotája
mellett (van neki húsz); az El Moabida város szétszórt épületei között,
melyek ez alkalommal megszaporodtak «gerábák»kal és «kemlisz»-ekkel:
(zöld galyakból készült sátrak) a hol a beduin asszonyok kenyeret, vajat
árulnak.
S ez az egész roppant sokaság, mikor a Dzsebel Bu Kubis völgyszorosába
eljut, úgy összeszorul, hogy ott csak párosával lehet a zarándokoknak
egymás mellett áthaladni s a teveháton páros kosarukban ülő hölgyek
kénytelenek maguk alá huzni a lábaikat, hogy a szikla le ne szedje róluk
a papucsaik sarkát.
Ez alatt beáll az éj. A félhold még fenn van az égen. A metuáfok
meggyujtják a szurokfáklyákat s a sötét sziklavölgyben világítanak a
zarándokok elé.
Hajnalra vergődik ki a bucsújárók serege a mély sziklavölgyből s akkor
pillantja meg maga előtt a szürkület világánál az Arafát hegyét.
Egy kopasz sziklatömeg, merő kavicspusztától körülvéve, a melyen még
csak tövis sem terem; se egy fa, se egy bokor; de még egy moszat sincs a
kövek között, mely az élő világot képviselné.
Ez az igazhivő mozlemek vágyainak a netovábbja: az üdvösség hazája.
A sziklasivatag közepett egyszerre egy város látszott támadni. A
zarándokok, nemzeteik szerint elkülönítve, ütötték fel a sátraikat,
mindenféle színű szőnyegekből rendezett utczákat képezve; a mekkaiak
előreküldték a fabódéikat s azokban kirakták a vásárra hozott
portékáikat. Itt jó üzlet van az ünnepek alatt; minden hodzsa iparkodik
valami vásárfiát vinni haza a szent Arafát hegyről.
Miért olyan szent az Arafát hegye? Azért, mert ott találta fel Adám
apánk az elvesztett Eváját, – százharminczesztendei távollét után. – De
sok meggyónnivalója lehetett a két jó öregnek!
Az Arafát hegyi ünnep három napig tart: az első a megérkezés napja, a
második a mulatozásé, a harmadik az ájtatosságé; akkor tartja a nagy
prédikácziót a kőszószéken a Chalef; a ki egyúttal a mekkai biró. Könnyű
neki prédikálni: nagy könyvből olvassa s csak a szemeit kell törülgetnie
magának a zsebkendőjével a sürű könyhullatástól.
A harminczezernyi nép zsibongva hangyállik alá s fel a sátorváros
utczáin, melynek közepéből magasan emelkedik ki a mekkai Nagy Sheriff
zöld sátora. Ez előtt lobognak a próféta zöld zászlói. A tevék, paripák
és csacsik roppant nagy karámokban vannak összeszorítva, melyeket
rongyos beduinok őriznek.
A legjobb helyet a sziriai zarándokok foglalták el: sátoraik közepén
négyszöget alkot a török katonák barakktömege s annak az elején van
felütve a damaskusi basa aranyozott kupolás sátora.
Ma a vigasság napja van. Pénzért mindent lehet kapni, a mi jó. Még
pálinkát is. Vannak sátorok a hashish-evők számára, a kik előlegezik
maguknak a paradicsomot: ragyogó szemfényükről, reszkető tagjaikról
megismerhetők. Éneklő almék, tánczoló bajadérek gyönyörködtetik a
hiveket, s az indus kigyótánczoltatóknak, a persa kardfaló bűvészeknek
ma nagy kelete van.
Holnap általános bünbánat napja lesz: tehát ma annyit kell vétkezni, a
mennyit csak lehet, ez a legtökéletesebb logika.
Az egyiptomi zarándokok voltak számra leggyöngébben képviselve: nekik a
legrosszabb hely jutott, az Arafáttól legtávolabb. Ezen a szent pusztán
ugyan minden helynek jónak kell lenni; de annak, a ki szélrül marad,
mégis annyiban rossz a helye, hogy folyvást őrizni kell a tevéit, meg a
lovait, hogy a portyázó beduinok, vagy a hitetlen vahabiták el ne
lopják; mert ezek az Arafát hegyre világért sem prédikácziót hallgatni
jönnek, hanem azért, hogy könnyű szerrel zsákmányt ejthessenek. A török
katonaság ugyan azért van ott, hogy a zarándoknépet rablótámadásoktól
megvédelmezze; hanem az csak akkor kap lóra, ha a damaskusi basa
parancsolja: az pedig, a míg a nargiléját ki nem szítta, fel nem kel a
helyéből.
Az ünnep harmadik napján, a mint a nagy prédikáczió véget ért, minden
zarándok rohan a sátorához, a lovaihoz, a tevéihez, s kezdődik a
sátorbontás. Ilyenkor van nagy zürzavar.
Ezt az időt szokták a martalóczok leginkább felhasználni.