A Du-el-Hodzsa hónap első napjaiban megérkeztek Mekkába a damaskusi és
bagdadi karavánok. Az egyptomi zarándokok már egy hónap óta itt voltak.
A tizezernyi zarándoksereg a városon kívül üt tábort: Mekka be nem birná
valamennyit fogadni; a gazdagok és hatalmasok azonban a városban
fogadnak szállást s ilyenkor pogány módra felverik a házbért.
A damaskusi karaván megérkezése után beállít egész kiséretestül a
damaskusi basa, (a ki személyesen vezette a nagy karavánt) a
herczegasszony és Edrisz bég által lakott palotába, késő este, a mikor
már ezek a lakománál ültek.
Az őrtállók jelentésére, hogy egy nagy úr érkezett a palotába, Edrisz
fölkelt az asztal mellől s kiment eléje. A herczegnő a félrehuzott nehéz
selyem függöny alul leskelődött ki utána.
A basa már az által is feltünő volt, hogy nem viselte a
vallásparancsolta ihrámot, hanem a legpompásabb katonai egyenruháját; az
aranyhimzett kabátot, a gyémántos Nisán renddel a mellén s a vörös fezt
a borotválatlan fején. Kövér, elhizott férfiu volt.
A basa mondott valamit Edrisznek törökül, Edrisz meg a basának mondott
valamit arabul.
S miután a török is azt tartja a maga nyelvéről, meg az arab is, hogy
egyedül az övé az igazi emberi szólásmód, a többi mind ugatás:
annálfogva őrizkedik mind a kettő a másiknak a nyelvéből csak egy szót
is megtanulni.
Miután tehát még egy pár kérdést intézett a basa Edriszhez törökül, s az
még egy párszor visszakérdezett arabul, végre azt mondá Edrisz frank
nyelven:
– Ha te nem tudsz arabul, én meg nem tudok törökül: akkor beszéljünk a
frankok nyelvén; azt mind a ketten értjük, mert kénytelenek vagyunk
vele: – Allah keverje meg őket!
– Hát jól van, beszéljünk francziául, hagyá rá a basa.
– Kinek tiszteljelek? kérdezé Edrisz bég.
– Én vagyok Mahmud bég: damaszkusi basa.
– S mit kivánsz tőlem?
– Ide kivánok szállni; s azt akarom, hogy hurczolkodjál ki innen.
– Ha egyéb kivánságod nincsen: akkor csak lépkedj szaporán a sarkaddal
előre; mert én ezt a palotát neked át nem engedem.
– De én vagyok Mahmud bég, a damaskusi basa.
– Ha te vagy a damaskusi basa, akkor a te helyed ott van a
Chalaf-Ben-Chusa-palotában.
– Tudom; de az messze van én nekem a Kaábához.
– Ha messze van: járj lóháton a Kaábához.
– De én vagyok Mahmud bég, a damaskusi basa. Láthatod az egyenruhámon.
– Elég botrány, hogy te, basa létedre, azon a szent napon, a mikor
minden hatalmasok, a kik itt a szent földet tapossák, az ihrámot veszik
fel, nem átallod az ájtatos hiveket megsérteni azzal, hogy fedett fővel,
aranyos köntösben jársz: Allaht és az angyalok seregét kicsúfolod.
– S ki vagy te, hogy én velem ilyen hangon mersz beszélni?
– Zarándok vagyok, miként te.
– Neved? Állásod?
– A nevemet nem mondom meg; mert férje vagyok a Nagy Sheriff által velem
a szent napokra összekötött herczegnőnek s se én nekem nem szabad tudnom
az ő nevét, se ő neki az enyimet.
– Hadd lássam én azt a te herczegnődet!
– Egy lépést se tégy, ha a béledet kiontva nem akarod látni. A mozlem nő
szobája szentély.
– Nekem úgy látszik, hogy te goromba vagy.
– Ha nem tetszenek a szavaim: jegyezd fel a tárczádba. Majd, ha vége
lesz a nagy ünnepnek, akkor én is felveszem a köntösömet: meglehet, hogy
nekem is van olyan fényes, mint neked, s Nisán is fityeg rajta akkora,
mint a te potrohodon; akkor aztán szolgálatodra állok, akár gyalog, akár
lóháton, karddal, pisztolylyal vagy lándzsával: a hogy jobban szereted.
Most pedig Allah vezéreljen békével.
– Velem igy még nem beszéltek soha.
– Jó szerencse, hogy kettőnkön kívül senki sem értette. Frankok nyelvén
enyelegtünk. Már most üdvözöljük egymást, ki arabul, ki törökül; s te
menj békével Allah oltalma alatt s ne várd el, hogy én segítsek a
kimeneteledben. Szálem aleikum.
– Szálem.
A basa kénytelen volt megretirálni: talán nem is először életében.
Edrisz bég pedig visszatért a herczegasszonyához.
A herczegnő csodálkozva látta, hogy az emberének az arcza egészen fehér
lett?
Hát ezt mi okozhatja vajjon?