A következő napon végezte a herczegasszony a nagy «Szái» futást a maga
embere kiséretében a Merva és Száfa szobrai között. Itt is nagy szüksége
van a hölgyzarándoknak a férfitámaszra; mert az ezernyi jámbor hadzsadzs
mind rohanva fut az utczán; s ki mentül jobban tud szaladni, annál
inkább üdvezül: a ki elbotlik, elesik, azt agyontapossák. Ilyenkor nem
viselik a férfiak az ihramot, csak a derékcsavarót: a nők ellenben itt
is tartoznak burokban járni.
A hétszeres «Szái» futás és a hétszerhét imádkozás után került
napirendre a «kisebbik bucsujárás», az – El-Omrah. – A gazdagok
szamárháton, az urinők tevepúpra kötött palankinban tehetik meg a szent
vándorutat az Omrah kápolnáig; a szegények serege gyalog s mezitláb.
A négylábu állaton való zarándoklásnak megvan a maga előnye, de megvan a
hátránya is.
Előnye az, hogy a nyeregben ülők hamarább elérnek az Omrah-kápolnához s
ott a márványpadozatra leborulva, elkezdhetik az «őlám» imáját; de a
hátránya az, hogy az utánuk érkező gyalogosok meg a tetejükbe feküsznek,
az őlámot végezni: úgy, hogy utoljára négy rétegben is hasalnak egymáson
a hívek, s holmi gyöngemellű ember, a ki legalul fekszik, bizony ott
fulladhat.
Edrisz bég a hátán czepelte ki a herczegasszonyát ebből az eleven
embergarmadából, nagy erővel kiszabadítva. Mégis bölcs intézkedés az,
hogy hajadon leányt egymagában ez istenitiszteletre nem bocsátanak.
Visszatérőben azután még meg kellett állaniok az elátkozott Abu Lahab és
az ő felesége, a «tüzifahordónő» sirjánál.
Egész hegy lett már ebből a sirból. Minden zarándok hajít rá egy követ,
százezeren századokon keresztül. Egyszer még pyramis lesz belőle.
A kőhajítás után minden zarándoknak el kell mondani az alkoránból az
«átok-szurát».
«Szégyenüljenek meg Abu Lahab kezei. Gazdagsága, keze munkája
semmisüljön meg. Maga égjen az örök tűzben. Éppen úgy a felesége, a
«tüzifahordónő». Nyakukra tekerüljön pálmaháncsból készült kötél.»
Mikor este megint összejöttek a vacsoránál, azt kérdezé a herczegnő
Edrisztől:
«Ugyan mit vétettek ezek az Abu Lahábék, hogy úgy megátkoztuk őket?»
Edrisz bég elmondá neki a legendát.
«Mahomed próféta idejében, még a Hedzsira előtt, a hogy a próféta
futásának napját nevezzük, az arab nép még bálványimádó volt. A Kaába
szentélyében a Hadzsár-el-Aszerzuád (a szent fekete kő) mellett még fel
volt állítva az aranykos szarva: ugyanazon kosé, melyet Ábrahám leölt az
ő fia Izmael helyett, a kit Allah kivánságára meg kellett volna áldoznia
az oltárkövön. A gyaurok könyvei ugyan azt hirdetik, hogy Izsák lett
volna az, a zsidónép törzsapja, a kit Ábrahám lekéselni szándékozott
Allah tiszteletére; de ez nem hihető; mert ebben az esetben Allah nem
akadályozta volna meg Ábrahámnak ezt a kegyes elhatározását. Még
azonkívül háromszázhatvan bálvány volt a templomban; az esztendő minden
napjára más, meg más. A legfőbb bálványok voltak az «Urotál», a boristen
és az «Alilát», a szerelem istennője; ide hozta Esmer-ben Lahia király a
maga házi istenét, a «Hobál»-t, s az volt a Kaába kupolájára fölállítva;
azután valamennyi arab törzs mind beállította a Kaábába a maga külön
isteneit: a Beni Horra törzs az arany datolyapálmát, a Beni Thekifek az
«El-Lát» sziklát, a koreishok a «Szád-Aruát» fát; azután az «Azáf» és
«Naila» istennők jelképeit; a «Chabár» királynét. Egy perzsa shah két
arany gazellát küldött: azok is bálványokká lettek; még a keresztyén
templomokból is bevittek egy galambot s egy madonnát, s egy zsidó
templomból az Ábrahám szobrát, hét nyillal a kezében.
Mind ezen imádat tárgyainak pusztulását kiáltá ki Mahomed ezzel a
szóval: «egy az Isten, és az Allah! Alláhn kívül nincs több Isten».
Az arabok ugyan azelőtt is tisztelték magát Alláht, az Ábrahám
láthatatlan, egyetlen Istenét; de nem igen nagyon. Az arab a
szántóföldjét kétfelé osztotta: az egyik volt az Istené, a másik a
bálványé. A bálványföldet öntözte mesterségesen, az Isten földét pedig
soha sem. Azt mondta, hogy öntözze ezt az Isten maga, a ki a felhőknek
az ura. Ez rossz gazdaság volt. Mahomed véget akart ennek vetni. – Ekkor
aztán összesúgtak ellene a bálványimádók hatalmasai, hogy elpusztítsák.
– Ezek között a leghatalmasabb volt az Abu Lahab: a napistennek a papja.
Mahomed egy kis kápolnát épített a láthatlan Isten tiszteletére: ez, a
melyben ma voltunk, az El-Omrah. Odajárt a hiveivel ájtatoskodni.
Abu Lahab anyai nagybátyja volt Mahomednek s még is ilyen gonosz cselt
koholt ellene. Egy nagy kutat ásatott a pusztában, azon örv alatt, hogy
forrásvizet nyisson a jámbor utazóknak. – De más volt a czélja.
Mahomedet akarta abba eltemetni. Egy napon azt a parancsot adta ki a
kutásó embereknek, hogy ha jönni fog hozzájuk egy férfi, ezzel a
kérdéssel: «elvégeztétek-e már a munkátokat?» azt menten ragadják meg és
vessék bele a kutba. Mert ez az a gonosz szellem, a ki megakadályozza a
föld alatti vizeket, hogy a kutba folyjanak. – Rövid idő mulva aztán
majd jönni fog egy asszony, egy szamárral, mely rőzsekötegekkel lesz
megterhelve. Ez azt fogja mondani: «ime itt van a tüzelőfa a gonosz
szellemnek a kutból kifüstölésére».
Akkor gyujtsák meg a rőzsecsomókat s hányják bele a kutba egymás után,
míg a füst, meg a láng a kut száján ki nem csap.
Másnap aztán a gonoszlelkü Abu Lahab azt a hazugságot mondá Mahomednek:
«ime lássad, az általam ásatott kutban megjelent a várvavárt forrás. Te
légy a legelső, a ki annak a vizét megizleled; kérdezd meg a
munkásoktól, hogy bevégezték-e már a dolgukat? – Mahomed nem sejtette a
gonosz cselszövényt s elhagyta magát ámítani. Elment a kutat
megtekinteni. Utközben azonban arra gondolt, hogy íme itt is Allah keze
működött s mielőtt a kut vizéből innék, elébb betért az El-Omrah
imaházba s ott leborulva a mindenható előtt, végigimádkozá valamennyi
hálaadó dicséretét a pusztában szomjuhozónak.
A hosszú ájtatosság ideje alatt maga Abu Lahab lovagolt ki a kuthoz s
leszállva a lováról, odament a munkásokhoz s azt kérdezé tőlük:
elvégeztétek-e a munkát, a mit rátok biztam? Erre a munkások őtet
ragadták meg s a saját parancsa szerint beledobták a mély kutba.
Nemsokára jött az asszony, a rőzserakott szamárral. Azt kérdé: «itt
járt-e már a rossz szellem?» – «Már bele is dobtuk a kutba, mondák a
munkások; hallod, hogy ordít a kut fenekén!» – «Akkor füstöljétek ki a
rossz szellemet ezzel a tüzelővel.» A munkások úgy is tevének, s egyik
meggyujtott kéve a másik után repült alá a mélységbe, míg végre a füst
és a láng a kut száján csapdosott ki. A nő tapsolt diadalmas örömében.
«Most már ki van füstölve a rossz szellem!» – Abban a pillanatban látja
megjelenni a háta mögött Mahomedet, a prófétát, a ki az El-Omráhból tért
vissza az ájtatoskodás után. – «Hát ez még él?» kiáltá elbámulva. – «Kit
dobtatok hát a kutba? – A munkások mutatják az ottmaradt paripát. A
«tüzifahozóné» ráismert Abu Lahab lovára. Megtudta, hogy a saját férjét
égetteté meg a kut fenekén. Ekkor kétségbeesésében maga is beleveté
magát a lángoló mélységbe s azóta égnek együtt mindaketten a Morhud
mélységes fenekén, a sirjuk felett pedig nagyot nő a megátkozott kövek
halma.
– Ezek bizony megérdemelték a sok átkot, monda a herczegnő, a legenda
által egészen felvilágosítva.