A lámpások ünnepén elmulaszthatatlan kötelessége volt a
herczegasszonynak a Medzsid el-Haramot: a nagy templomot meglátogatni.
Ide azonban nem vihette magával a kiséretet. A fegyveres kappanőröknek
nem szabad a templom csarnokába belépni s a rabnők vagy mint
tisztességes férjes asszonyok mehetnek a templomba, vagy pedig mint
«uálem»-ek, utczai tánczosnők, énekesnők; amazok a szent ihrám leple
alatt, ezek pedig hivatásukat világosan eláruló öltözetben. Ekként a
herczegnő nem vihetett mást magával, mint a vezető metuafot, a ki a
rúdra akasztott méhkas nagyságú lámpát vitte, melyben három szál
viaszgyertya égett, aztán meg a hites férjét.
A herczegnő ezúttal sárga selyem-ihrámot öltött magára, melynek
birságául a Bab-el-Nebbinél (a próféta kapuja) lefizetteté az emberével
a két ürü árát.
Mikor a próféta kapuján s a Soma-el-nebbin keresztül bejutottak a mecset
udvarába, meg kellett állaniok a kapubolt alatt, egyrészt a bámulat,
másrészt a nagy tolongás miatt. Az udvar belseje tele volt már
hodzsákkal és vezető metuáfokkal, a kiknek mindegyikénél volt egy
lámpás. Ezrekre ment az ájtatos látogatók száma. S épen annyi volt a
lampionok száma is, melyekkel az arkádok ki voltak világítva. Az ég
sötét volt, a félhold sarlója alig vetett valami világot.
S e fényözön, mint a tengerörvény, forgott egy sötét központ körül. Az
volt a leleplezett Kaába, az egyedül volt kivilágítatlan, mintha jelképe
volna a sötétségnek. A zarándokoknak hétszer kell megkerülni a szent
Kaábát, a lámpással kezükben. A kik már oda jutottak, azok sebesen
futnak, de a tömeg széle csak lassan mozdulhat, folyton szaporodva a
próféta kapuján utána tódulóktól, míg az átelleni Ali-kapun a végzettek
rajzanak ki. S miután a Kaába kilencz lábnyival mélyebben esik, mint a
templom-udvar, úgy tünik elő a lámpások örvénye, mintha az a körben
forgó fényár valóban alásodródnék a mélységbe.
A kapubolt alatt, a hol a tömeg megrekedt s a herczegnőnek várni
kellett, feküdt egy haldokló mozlem, a ki idehozatta magát ágyastól
együtt, hogy a lelkét a szent helyen adja át a paradicsomnak; az ott
nyögte halálos kinjait, mellette négy darab dervis énekelé orrhangon a
paradicsom túlvilági gyönyöreinek magasztalását; túl rajta pedig két
uálem és három alme énekelte az innenső világi paradicsom jóvoltát a
jámbor hodzsáknak. A baksist egyébiránt mindenki szívesen fogadta, a
dervisek is, az almék is, még a haldokló is.
A bőkezű herczegnőt, kinek az embere akként csinált utat, hogy marokkal
szórta az aprópénzt maga körül, mindenki megáldá. S az áldó kezek nem
érték be azzal, hogy messziről táruljanak feléje, hanem egészen
érintkezésbe kivántak vele jönni, s minthogy a selyem-ihrám a női
idomokat előnyösen tüntette ki, az áldó kezek mindenünnen össze-vissza
czirogatták a kegyes úrnőt. Ez a neme a nyájasságnak kezdett a
herczegnőre nézve alkalmatlanná lenni. Bánta már nagyon, hogy a
selyem-ihrámot öltötte fel. Edrisz bég észrevette a herczegasszony
zavarát s minthogy az áldó kezeket visszatartóztatnia nem volt szabad,
akként segített rajta, hogy a saját gyapjuszövet ihrámját burkolta a
herczegnő selyem leple tetejébe, így azután nem czirógatták többet. Neki
magának elég volt a deréktakaró is. Így még nagyobb a hodzsa
ájtatossága.
A herczegasszonynak az üdve megkivánta, hogy maga is hétszer köröskörül
járjon a Medzsed el-Harám udvarán a szent Kaábát megkerülve, míg egészen
a közelébe juthat. Czudar, piszkos, utálatos rongynép tömege között,
melynek fele koldus, nyomorék, ragályos beteg, féregtől hemzsegő
rongyokban. S még nem ezek a legundokabb alakjai a szent gyülekezetnek,
hanem azok a kifestett képű, hosszúra eresztett hajú ifjonczok, a kik
asszonyi kantusban, derekukra kötött övvel tolakodnak a zarándokok
mellé, kiszemelve közülök, a kiknek legdíszesebb lámpásaik vannak s
szemtelen kinálkozással ajánlkoznak akár a herczegnő, akár a férje mellé
mulattatónak, legsötétebb árnyképe a keleti életnek. Utoljára valódi
szabadulásnak veheté a herczegasszony, a midőn két teherhordó tolakodott
eléje, a kik nagy kiabálással czepeltek vállaikra emelt tragacson egy
halottat, a ki nem érhette már meg élve a lámpások ünnepét, végkivánsága
szerint a hulláját hordták a Kaába körül hétszer. Ennek riadozva nyitott
utat a zarándoksereg, s a herczegnő a halottvivők nyomában
háborítatlanul tehette meg a körútját, míg végre az Ábrahám lábnyomát, a
Zemzem-kutat, az arany-csatornát, a Harun-al-Rashid ezüstös köveit mind
sorba megtisztelve, a fülkábító imádkozás zajából, s a pestises
emberoczeán büzéből kivergődhetett Edrisz béggel együtt az El-Kaskas
utczára.
Nem állhatta meg, hogy megjegyzést ne tegyen a maga emberének a
tapasztalatai fölött.
– Különösnek találom, hogy olyan szigoruan veszik a hajadonok és
özvegyek dolgát, hogy a Medzsed el-Harámba be nem léphetnek, csak ha egy
férj kiséri őket.
– Ez a törvény.
– Hanem ha egyszer odabenn vannak a Medzsed udvarán, a folyosókon,
tehetnek mindent, a mi bűn.
– Ez a szokás. S a szokás erősebb, mint a törvény. Ha valami istenfélő
megbotránkozik a fölött, a mit látott, följelentheti a vétkezőket a négy
mefátánál s ha két tanut hoz magával, a mefáta kimondja rájuk az
itéletet: «Etba Kebs». (Áldozzál egy ürüt.)
– S ez a büntetés?
– Kivéve, ha a Kaába szentélyében követi el valaki a szerelem bünét.
Erre csak egyszer volt eset. Asszafi ben Esmer és Najela ben Szahel ifju
legény és hajadon a dzsorhami nemzetségből hevesen szerették egymást, de
a szülőik ellenezték az egybekelésüket. A két szerelmes elvégre a Kaába
szentélyében adott egymásnak találkozót. Ezért a dzsorhami nemzet átka
sujtá őket. Allah teljesíté az átkot s kővé változtatta mind a két
vétkezőt. Ez a két kőszobor a «Száfa» és «Merva», melyek között kell
majd teljesítenünk a hétszer alá- s felfutást, a Hágár bolyongására a
pusztában emlékeztető «Száit», a mely nélkül a Bajrámot nem
ünnepelhetjük.
A herczegasszony hazatérve a palotájába, ugyan sietett a nagy
ünnepélyről elhozott emlékeket szappanok és fésük segélyével
eltávolítani magáról.
A lakomához ismét magához hivatta emberét.
– Azt igérted nekem tegnap, hogy el fogod mondani a szép Gamila
herczegnő történetét.
– Ez valóban igaz történet, nincs még két éve, hogy megesett. A
tündérszép Gamila herczegnő a nagyhatalmu Nacsir-ed
Daula-Abu-Mohammed-el-Hazánnak, Aden szultánjának volt a leánya. El
levén jegyezve Adhad-el-Daula-Ibn Buveih szultánnal, ősi szokás szerint
előbb meg kellett tennie a nagy zarándokútat a Hedzsazs földére. Fényes
kisérettel, gazdag ajándékokkal érkezett meg a szultánleány, négyszáz
teve, mind egyszínű fehér, szállította a drágaságokat utána s a mely
napon a Kaábát meglátogatta, tízezer dinárt szóratott ki a nép között.
Nagy pompa mellett történt meg a látszatos egybekelése egy daliás
ifjuval, a kinek ma sem tudja senki a nevét.
– Épen úgy, mint én nem tudom a te nevedet, de te sem az enyimet.
– A bucsujárás három hónapig tartott, a Dú-el-Hodzsa tizedik napján,
melyet az arabok Ait-el-Kebirnek hinak, a szultánleány bucsut vett az
ideiglenes férjétől s elváltak úgy, hogy soha ne lássák többé egymást.
– Az a férj is holt szívű volt, mint te?
– Holt lehetett, de feltámadott. A szép Gamila szomorúan tért vissza a
nagy bucsujárásból s nem tudta elfelejteni azt, a kivel látszatból,
időre, össze volt esketve. A nő pedig nem is esküszik, de megtörténik,
hogy hű marad eskü nélkül.
– S honnan tudod, hogy Gamila hű maradt az ideiglenes férjéhez?
– A tettéből. Mikor a menyegzője elkövetkezett, a szép arát fényes
násznép kisérte a szultáni vőlegényhez; ezer bohócz és énekes volt a
lakodalmi menetben. A mint a Tigris hidjának a közepére megérkeztek, ősi
szokás szerint a menyasszony kiszállt a palankinjából, hogy a hidról egy
ékszert dobjon a vízbe, a melyet legbecsesebbnek tart. Gamila azt a kis
rubintos gyűrűt huzta le az ujjáról, a melyet névtelen vőlegényétől
kapott, s azt dobta a vízbe. És azután maga is utána ugrott, odaveszett.
A sok nehéz arany kösöntyű lehúzta a fenékre.
Ez volt a szép Gamila herczegnő története.
Edrisz bég egészen belehevült a regélésbe.
A herczegasszony közelebb huzódott hozzá s maga töltötte neki a
csészéjébe a bájitalt, a mit «gizr»-nek hinak a keletiek. Magából a
kávéfa húsos bogyójából készül. Mi csak a magjának a levét ismerjük, a
nagy urak a gyümölcsborát iszszák. Drága, mert a gyümölcslé
kisajtolásánál kárba vesz az éretlen mag.
A míg azt szürcsölte Edrisz egy szalmaszálon keresztül, azalatt a
herczegnő lopva megnedvesíté a fátyola szegélyét, mely keletindiai
«dacca» muszlin volt, olyan finom, hogy ha a pázsiton leterítik, mintha
harmat szállt volna a fűre, s azzal megdörzsölé Edrisz bégnek az arczát.
S aztán elbámult, hogy a fátyolán nem hagyott színt a férfi piros arcza.
Edrisz bég haragra gerjedten ugrott fel a helyéről.
– Kinek tartasz te engem? A festett képü suhanczok egyikének talán?
Allahra mondom, ha ezt más tette volna velem, menten levágtam volna érte
a kezét.
A herczegnő kérlelte, hogy ne haragudjék.
– Bocsásd meg a kiváncsiságomat, de én még sohasem láttam piros arczu
férfit. A kiket otthon a szerályban, vagy kint az utczán láttam, mind
barna, fakó, olajpej színüek, a kik ha haragba jönnek elhalványulnak, ha
nevetnek fehér fény támad az orczájuk közepén. Piros színt én csak
festve láttam férfiarczon. Hát a tied mitől ilyen piros?
– Az én arczom Allah kegyelméből viseli ezt a színt, de még jöhet nap, a
mikor lángveresnek is fogod ezt az arczot látni s akkor majd megtudod,
hogy mitől lesz a férfi arcza piros?
… A lakoma végeztével ismét aludni mentek.
A herczegnő rendesen megvárta előbb, a míg Edrisz elalszik. – S minthogy
az alvást tettetni is lehet, megfigyelte, hogy mikor rándul össze?
Rabnőinél tapasztalta ezt, hogy mikor az ember elalszik, abban a
perczben egy rándulást tesz: az egyik életből a másikba ugrott át. Mikor
meghal is úgy tesz: csakhogy akkor még nagyobb az ugrás.
Akkor aztán a herczegnő is leveté a felső ruháit, fejéről letette a
fátyolát; csak éppen az arczát takaró arany lemezke maradt még álmában
is a homlokkötővel megerősítve.
A fátyolát pedig belegyűrte egy kétfelé nyitható gömbalaku bokályba,
mely egy darab hegykristályból volt faragva, s arra egy fekete achát
korsócskából valami nedvet öntött; s aztán a bokályfödelet rácsukta.
Akkor az öt ujjával, mely még nedves volt attól a bűbájos illatu
folyadéktól, végigsimítá az alvónak az arczát. Ettől azután az aludt
mélyen, kivilágos kivirradtig bizonyosan.