A mint a muezzinek a hét minaréhból a napnyugati órát elüvöltik: a
bőjtölésnek vége. A zarándoksereg eloszlik a városban. A galambok és a
galamboknak papnéi házaikba térnek. A muzulmánoknál is az a hit, hogy
Venus és a galambok egymáshoz tartoznak.
Edrisz bég is megtért a maga herczegasszonyával a templomhoz ragasztott
palotába.
Mind a ketten elvégezték a vallásos thuhareth-mosakodást a maguk
fürdőszobáiban: a mire valóban nagy szüksége van a Kaába látogatóinak.
Azután a felhordott lakomához ültek.
Abban aztán megint nagy a mohammedán hitalapító bölcsesége, hogy ha
nappal megkínozza is a híveit bőjttel és a testi sanyargatással, de
éjszakára felszabadítja őket; nem válogat az ételekben. Csak épen
nem-kérődző és nem-hasított körmű állat husát nem szabad nekik enni és
kiforrott szőlőnedvet inni.
A herczegasszony és az ő embere együtt vacsoráltak: rizszsel főtt
juhhús, mócsingos tevepup, (melynek izes voltát maga a próféta fedezé
fel), szultánkenyér, befőtt pisztácziák, vajban sült pisztrángok, jeges
sorbeth (melyhez a jeget tíz mértföldnyi messzeségben levő jégbarlangból
szállítják Mekkába) – minden bőséggel volt. A mit az úri házaspár el nem
fogyasztott, azt a felszolgáló rabnők költötték el. Mi sem veszett
kárba.
Lakoma után a herczegnő kezébe adatta a kilenczhúros lantját s szép
csengő hangon énekelt valami rögtönzött románczot, thémának választva a
mai nap élményeit: a Kaába-látogatást; a Zemzen kutjáról való rögtönzést
azonban átengedte Edrisz bégnek; a ki szintén értett a mandolin
pengetéshez s a versdudoláshoz.
Edrisz bég annyira vitte a dolgát, hogy versekben leirta a
herczegasszonynak a szép termetét, mely a szent vizzel áztatott ihram
alatt kitünt; a patyolat a viztől átlátszó lesz. Hozzátette azonban,
hogy mindezen szépségek érintésére nem érdemes halandó ember.
A herczegasszonynak megtetszett mind a magasztalás, mind a szerénység.
– Mesélj nekem valamit, mondá Edrisz bégnek. Te bizonyosan sok mesét
tudsz.
– A te rabnőid bizonyosan többet tudnak.
– Péki! A Shekerbuli tud tündérmeséket, a Shekerpára pedig olyanokat, a
mik csintalan tartalmuak és nevetni lehet rajtuk. De én olyan mesét
szeretnék hallani, a mi igaz. S ilyent csak a férfiak tudnak.
– Hát miféle tárgyról parancsolod, hogy mesét mondjak?
– Mondd el nekem azt, ha tudod, hogy ki szerzette és minő alkalomból azt
a szokást, hogy a szultánok herczegleányai szinből hozzáadassanak egy
férfihoz, a kitől aztán elválasztja őket a kivont kard.
– Igen is, tudom ennek a történetét s ha megengeded, elmondom előtted.
A herczegnő végig heveredett egy dagadó kereveten; egy rabnője nagy
pávatoll legyezővel hüsselte az arczát mely folyvást takarva volt az
arany lepellel; a másik illatszerekkel dörzsölte gyöngéden lábacskáit, a
miket felváltva kidugdosott az ihram alól. Egy harmadik rabnő Edrisz bég
poharába töltögette a mazsolaszőlős rózsavizet, hogyha a regélés közben
a torka kiszárad.
Edrisz bég megmutatta, hogy kiváló makáma-énekes. Keze a lant hurjain
volt s a míg a rímre rátalált, a hurpengetés tölté ki az időközt.
«Tehát – volt az igazi hivők földén – távol a napköltén – egy uralkodó
földi lény – Harun al Rasid – kiről az a hit, – hogy mindenkor igazságos
– és jóságos – volt itéletében: – egész életében. Kardját ismerte
ellenség, – a szegények meg a kincsét: – rakva voltak egész pinczék, –
kádak, vedrek kivert pénzzel: – nem számlálták, mennyi vész el? –
Trónusa volt szinaranyból, – smaragddal rakva a nagy bolt: – s annak
ormán – az alkorán – minden során – ragyogott a rubint, gyémánt…»
Itt egyet ivott a pohárból Edrisz s megpengeté a mandolint, nem találva
hirtelen rimet arra, hogy gyémánt.
«Ez mind némán – hirdeté a nagy sah fényét, – énekesek, – komoly bölcsek
– élő hangon az erényét; – ámde minden drágakőnél – ragyogóbb volt az
élő lény – a szultánnak kedvencz lánya, – Allahnak remek talánya: – a
szépséges El-Abbása – valóságos isten-mása – ki, ha az arczát fölfedte –
a gyémánt sötét lett mellette, – s ha mosolyogva kacsintott, – zölddé
tette a rubintot, – fogsorát mondhatnám gyöngynek, – pehelynél járása
könnyebb, – se a bánfa, se a pálma – termetének be nem válna.
– Elég lesz már a magasztalás, ember! Gyanut keltesz bennem, hogy nem
vagy igazán holtszivű.
– Hiszen csak mesét mondok.
– No hát folytasd. De ne versben.
– Harun-al-Rasid válogathatott az igazhivő szultánok között, hegy
melyiket szemelje ki a leánya számára vőlegénynek. Jöttek az udvarához a
világ minden részéből egymással versengő kérők. De ő egyiknek sem adta a
szép El-Abbását. Irigy volt valamennyire. Sajnálta a koronából kitörni a
legszebb gyémántot.
A herczegnő helyreigazító szót ejtett közbe.
– Én úgy «hallottam», hogy a csodaszép Abbása a nagy Harun-al-Rasidnak
huga volt, nem leánya.
– Te úgy hallottad a mesemondóktól, én ellenben így «tanultam» azt a
tudósok munkáiból. Nem is volna a történet elhihető másképen, mert a
mikor a Barmekidák megbuktak, akkor már Harun öreg ember volt, a
nővérének is vén leánynak kellett volna lenni s te magad itéld meg, hogy
vajjon lehet-e egy olyan lanton szép dalokat pengetni, a melynek a
hurjai le vannak lankadva?
– Neked van igazad. Folytasd.
Edrisz bég ismét elővette a lantot s folytatá a makámapengetést.
– A nagy dicső Kalifának – sok vezérei valának – birák, bölcsek és
tudósok, – költők és jósok; – de mind valamennyi felett – arczának
sugáriban melegedett, – a Barmekidák utódja – «Dzsafár», kiről a hir
toldja, – hogy együtt volt hős és tudós – költő és jós. – Ő a kalifa
kegyencze: – olyan nem volt egyetlen se’. – Egyszer a bájos szultánlány
– Bajrám-ünnep délutánján – azt kérte a kalifától, – hadd mehessen ő el
távol – a szent földre: Medinába – és Mekkának szent honába – földön
üdvöt kérni, várni, – szenteklakta helyen járni. – «Oda lányom, lány be
nem megy: – inkább Mahomedhez a hegy; – hanem elébb férjhez adlak; – ne
félj, azért el nem adlak; – csupán szinből látszóképen; – nem mulik a
vőlegényen. – Itt van Dzsafár a jobb kezem: – kezed az övébe teszem; –
megfoghatod e hű kezet: – ez elvezet, – mintha saját kezem lenne; – úgy
bizzék a szived benne.» – És hozzáadta Dzsafárhoz, – de aztán így szólt
a párhoz: – «ez a házasság csak álom; – szerelemmé ez ne váljon; – a
délibáb a láthatáron – vak nap az égen kettő-három, – látható, de még
sem való – csupán csak szemeket csaló; – ilyen a ti egyességtek: – abban
a valóság vétek. – Dzsafár meghajolt a parancs előtt.
A herczegnő türelmetlenül közbeszólt.
– Azon nem csodálkozom, hogy Dzsafár beleegyezett, de hát a
szultánleány?
– Várd végit előbb. – Abbása nem szólt semmit: – a mozlem nő számára
nincsen hit, – meg lett tartva a lakodalom; – a kincshalom, – a
kelengye, – hogy senki el ne feledje, – ki lett osztva a násznépnek, –
virággal hintve az utak, – rózsavízből szökőkutak: – hét napon és hét
éjszakán – duskált a nép a lakomán; – az utczákon folyott a bor: – a
gyauroktól elrabolt; – abból itatták a tevéket, – az tánczolt mind, az
lett részeg: – igazhivőnek az méreg. – És ez alatt a boldog, az
irigyelt, a magasztalt pár: – El-Abbása és hős Dzsafár, – a hogy kellett
– egymás mellett – tölték az éjt; – hanem azért – közöttük volt a kivont
kard…
– Nedvesítsd meg az ajkaidat, hisz egészen nekihevültél.
– A zarándok út hosszan tart; – egy év fordult, míg a szent portól
leverhették saruikat, – mely El-Hadzsadzs földén rájuk tapadt: –
El-Abbása megtért épen, – csak képében – nem volt a hajdani: – az
engedett gyanítani, – hogy valami – bánat nyomja – annak gondja –
látszik meg a két orczáján: – a királylány – elmentével piros rózsa –
visszatértén fehér rózsa.
– Vajjon mi baja lehetett?
– Azt fürkészte mind a szultán. – Évek multán – jött a titoknak nyomára,
– milyen ára – van az elveszett rózsáknak? – A zsarátnak – lassan ég a
hamu alatt: – elrejtőzik a gondolat; – míg egy szellő lángra fujja –
leirja az iblisz ujja, – hogy maga a lótuszvirág, – a mely csupádon
tisztaság, – Istent szül, ha rászáll a méh… Folytassam-é?
– Folytasd! biztatá a herczegasszony.
– A kalifa kinek sem szólt – egyetlen szót: – nyájas, szelid – miként
elébb – volt Dzsafárhoz s Abbásához – most is páros – volt járásuk és
kelésük, – közös poharuk és késük; – az «én uram», «én hitvesem» – volt
a nevük – de soha sem – mondhatták, hogy «én kedvesem!» – A két szájnak
szabad volt beszélni egyet-mást, – de nem elhallgattatni egymást. –
Egyszer így szólt Dzsafárhoz Harun: – öltsük föl a vándorsarunk, –
zarándokutra Mekkába, – a szent Kaába – csókja után vágyik szivem – és
te hivem, – jártál már ott: – velem még egyszer bejárod – a szent várost
Arafátot; – az ereklyéket ujra meglátod, – s még úgy jöhet, – talán
többet, – mint a miket – csókolgattál és elhagytál. – Az volt ám a
bucsújárás! – Egész város – volt, a hol Harun megpihent – a sivatag
közepiben: – választott testőrők százan; – lovasok rengeteg számban: –
egyik szélitől a másikig a láthatárnak, – nem volt vége a teherhordó
dromedárnak. – Hát még a tömérdek imám, dervis, hodzsa, – ki a kalifa
nyomdokát tapossa – az asztaláról lehullt morzsa – jól tartott tízezer
koldust. – Midőn megjött csapatostul, – az eléje jött hadzsadzsok serege
– oda teregette – ihramjait eléje a földre – azon jött be a városba.
– No, ezt a diadalútat nem irigylem tőle; szólt közbe a herczegasszony,
ismerve a jámbor hodzsák ihrámjainak a minőségét.
– De kérlek, herczegasszony, ne ejts közbe ilyen szavakat, mert a
költészet olyan, mint az álom, ha az embert felzavarják belőle, többet
vissza nem talál bele.
– Nem nagyon bánom, ha nem beszélsz többé versben, fáj a fülem már a
rímeidtől. Szeretném hamar megtudni, hogy mi lett a vége? A mi
közbeesett azt elengedem.
Edrisz bég ledobta a földre a lantot e szavak után s aztán rövidebbre
fogta az előadást.
– Mekkában a khalifa egy egész palotát vásárolt Chalaf-Ben-Chuza emirtől
s abban telepedett le udvari kiséretével. Mindenütt Dzsafarral együtt
járták be a szent helyeket s egyforma szövetből volt az ihrámjuk, majd
japánselyemből, majd perzsa shawlból, úgy, hogy nem lehetett őket
egymástól megkülönböztetni.
– Hát szabad a zarándokoknak más kelméből ihrámot viselni, mint len-
vagy gyapot-szövetből?
– Nem szabad: de ha a kihágásért egy-két ürűt áldoznak a szegényeknek,
meg lesz nekik bocsátva.
– Miért nem mondtad ezt nekem előbb, emberem?
– Nem kérdezted tőlem, asszonyom.
– Holnap selyem-ihrámot veszek föl.
– Holnap lesz a lámpások ünnepe. Harun-al-Rashid ott ünnepelt Mekkában a
Kurban Bajrám napjáig; áldotta a jobb kezét boldog-boldogtalan. A
Bajrám-ünnepen szoktak a szultánok a hiveiknek ajándékokat osztogatni.
Élő ajándékokat. Kiválogatott szép leánykákat, gyermekeket.
Harun-al-Rashid maga körül gyüjté az emirjeit a palotájában. Egy nagy
függöny takarta el a terem hátterét; a kalifa intésére a függöny félre
huzódott. Egy bársonynyal bevont emelvényen voltak felállítva a rabnők,
olyan öltözetekben, melyek üvegből látszanak szőve lenni, kezeiken arany
lánczok. Némelyiknek arcza szeméremtől égett; távol keresztyén
kolostorokból ragadták el őket mór rabkereskedők; mások csábítón
mosolyogtak, ezeket már pénzen vették cserkesz szülőktől a vásáron; a
sok tündéri szépség között pedig volt két gyermek is, egy fiu és egy
leány; olyan egyforma az arczuk, hogy ugyanegy színű, szabású
kantusaikban alig mondhatta meg róluk valaki, melyik a fiu, melyik a
leány. Ikrek voltak. A földön ülve játszottak kapó-kövekkel. «Te
választasz legelőbb», szólt a khalifa Dzsafárhoz. És erre a kegyencz
zavarba jött, tétovázni kezdett. «Utánad választanak a többi emirek, a
mi ott marad, az jut Mazrurnak». Ez volt a khalifa testőrinasa. Egy rút
szerecseny rabszolga. De ő borotválta, ő fürösztötte a szultánt s azért
nagy becsben állt előtte. «Nekem, tudom, hogy a két poronty marad»,
szólt nevetve Mazrur. Erre a szóra Dzsafár úgy felütötte az öklével a
röhögő szolgának az állát, hogy annak rögtön kiesett két foga. «Nem!
Disznó! Az a két poronty nem lesz a tied». S azzal odament a
rabcsoporthoz, s kivezette a többiek közül a két gyermeket kézen fogva.
«El hamdu l’Ilah» (Dicsértessék Isten!) kiálta fel erre Harun-al-Rashid.
«Ezek a te gyermekeid!» Dzsafár nem birta őket eltagadni, úgy
hasonlítottak hozzá. Az apai érzelem erősebb volt az alattvalói
félelemnél. Ott a khalifa szine előtt térdére vette a két gyermeket és
összecsókolgatá őket. Azután arczra borult a khalifa előtt gyermekeivel
együtt, annak a lábait csókolva: «Bocsáss meg, hogy nem tudtam, a hogy
parancsolád, holtszívű maradni; de Abbása olyan szép volt». «Szebb
Allah» (áldassék Isten), mondá a khalifa, «előre megmondám, hogy
olyanokat fogsz Mekkában csókolgatni, a milyeneket más bucsujáratodban
nem csókoltál. Hozd magaddal a gyermekeidet». «Áldassék Allah! s tegye a
te hiredet örökké tartóvá!» sóhajta fel Dzsafár s a két kis csemetéjét
kézen fogva elvitte a saját tanyájára. Másnap aztán útra kelt a khalifa
egész táborostól. Dzsafár mindig ott volt az oldala mellett. Mikor az
utazás hetednapján éjszakára megszállottak az El-Anbari oáznál az
El-Urur klastromban, éjjel felhivatta a khalifa magához a kegyenczét.
Szemére veté a hitszegését, s levágatta a fejét Mazrurral, a szerecsen
szolgával.
– Hát a gyermekekkel mi történt?
– Ott maradtak az El-Ururi kolostorban holtuk napjáig. Dzsafárnak az
apja, testvérei és az egész Barmekida-nemzettség negyedíziglen mind a
börtönben veszett el.
– S ezt a khalifát nevezték Al-Rashidnak? az igazságosnak? szólt a
herczegnő felindultan.
– Méltán tették. Mert a ki a hitét megszegi, az megérdemli a halált,
habár a szultán első vezére legyen is. S a ki fogadást tesz, tartsa meg
azt, ha mindjárt a szultán leánya, ha mindjárt a tündérek királynéja
teszi is próbára a szívét.
– S ezóta áll fenn a szokás, hogy a mozlemin hajadonok, ha a Kaábát
meglátogatják, látszatból időre-órára férjet választanak?
– Eltaláltad.
– S ma is fennáll még Harun-al-Rashid ítélete, hogy a ki a látszatot
valónak veszi, fejét veszítse?
– Bizonyára fennáll. És «ha» a látszatból férjhez adott hajadon panaszt
tesz az «embere» ellen, hogy az nem tisztelte az ő ártatlanságát,
bizonyára levágják ennek a nyakát. Jó szerencse, hogy a kard és a nyak
között ott van a «ha».
– De te nem vagy arról bizonyos, hogy ott van-e ez a szó?
– Történnek csodák a nap alatt, s néha még a sötétségben is, mondá
Edrisz. Majd holnap elmondom neked a szép Gamilának, a hatalmas
«Nacsir-Ed-Daula-Abu-Mohammed-el-Hazán» szultán leányának a történetét,
a minek még alig mult egy pár esztendeje.
Azzal Edrisz bég odafektette a kerevetre a kivont kardját kettőjük közé
s aztán az álomramenők imáját morzsolgatva a fogai között, szép
csendesen elszunyadt Allah árnyékában.
A herczegnő még sokáig ébren volt s elnézte az alvónak az arczát: vajjon
«ki» lehet ez az ember?