A szinlett házasságnál nem mondják meg a házastársak a neveiket, (a
töröknél nincs matrikula), hogy arról se emlékezzenek többé egymásra,
majd mikor az asszonyból ismét leány lesz. A feleség úgy hija az urát,
hogy «ember», a férj a feleségét, hogy «asszony». Elég ismertető név,
midőn a többi nő csak rabnő.
Legelső kötelessége volt Edrisz bégnek az asszonyát kiséretestől együtt
elhelyezni. Ahhoz egy egész házcsoportot kellett kibérelni. Százezrével
jöttek; azoknak is tanya kellett, minden élelmiszert magával hozott a
karaván, mert az Mekkában méregdrága. Egy mércze tönköly (a
leghitványabb gabonafaj) száz piaszter a búcsújárás idején. A Nagy
Sheriff kegye folytán közel a nagy fürdőmedenczéhez kapott a herczegnő
lakást egy olyan palotában, mely a templom oldalához volt építve s a
honnan annak az udvarába lehetett látni: volt hozzá egy udvarka is, a
mit kertnek neveztek: egy pár kaktusz, meg egy pálma nyomorgott benne.
Azután pihenőt lehetett tartani, a míg az a nap bekövetkezik, a mikor a
nők számára nyitják meg a Kábát. Körüljárni lehet azt bármikor az
igazhivőknek, férfinak, asszonynak, shiitának, szunnitának, zarándoknak
és bajadérnak.
Az óriási nagy templom huszonhárom kapuján rajzik ki s be a nép. Mondják
hogy negyvenezer ember elfér benne. Az arkádok alatt eleven élet üt
tanyát. Itt egy arab iskolamester tart előadást az alkoránból a
tanítványainak, amott népénekesek és utczai tánczosnők mulattatják a
közönséget. Egy szögletben a papucsvarga foltozza a körüle felhalmozott
patsmagokat, melyekre a gazdáik áhitattal várnak. Odább a zemzemya
töltögeti nagy vederből kis korsókba a szent vizet. Emitt egy pénzváltó
magyarázza a hadzdradzsnak a piaszter értékét; mellette ürühust mér egy
mészáros, hosszú fogasra felakasztott nyúzott állatokból; zsibárus
kinálja nagy lármával a portékáit; potrohos teheráni kalmár ül pöfékelve
a tevebőrön, drága szőnyegeket és érczedényeket rakva maga körül csábító
szemlére; zarándok-csapatok szaladgálnak a metuafin után, az előénekelt
szurát utána üvöltve; beduinok dulakodnak gyülölt egyptomiakkal; – amott
egy imám prédikál reggeltől estig s szidja a keresztyéneket, a zsidókat,
az eretnekeket, a bálványimádókat; a ki megunta hallgatni, dob neki egy
pénzdarabot s odább megy; a túlsó oldalon talál egy másik makámét, abban
egy másik imám prédikál, az meg az elsőt szidja, a harmadik mind a
kettőt, a negyedik mind a hármat s együtt négyen a gonosz Biaidijákat, a
kik mohamedhitüek, de nem járnak templomba, nem takarják be az asszonyok
arczát, s el nem zárják őket s csak egy feleséget tartanak s az
északcsillag felé fordulva imádkoznak. Majd meg szép leányok csoportja
állja útját a zarándoknak s tolakodó nyájassággal hizelgi körül. Az
udvarban csoportok települnek le étkezni, a kiket egyszerre ellep a
galambok serege, melyek a kezükből csipkedik ki a falatot. Közben minden
teketóriázás nélkül levetközik ádámpusztára egy igazhivő s öntözteti
végig a testét a szent vízzel s valamennyi feje fölött a hét minaréhn
álló templomőrök ordítják az idők óránkinti haladását.
E rengeteg oszloperdő közepett, melyet száz kalifa építtetett, messze
országból elhozott márványkövekből és gypszfedte homokkőből, emelkedik
ki a szentül-szent «Kaába» (koczka). Az annyira áhitott végczélja minden
igazhívő mozlemnek. Egy lapos födelű, négyszögletű torony, negyven
signyi magas s tetejétől talapjáig behúzva a szent Kizvával a sötétszínű
selyemszőnyeggel, melyet a szultánok minden évben megujítanak: a
tavalyit kiosztják a szegények között. Mikor néha meglendül a szél s
megmozgatja a nehéz kárpitot, a templomőrök elkezdenek ordítani: «ide,
ide, igazhivők! nézzétek, hogy emelgeti a szent Kizvát a hetvenezer
angyal!»
A Kaába belsejébe vezető ajtónak a küszöbe oly magas, hogy alig éri el
az ember a fejével, oda úgy húzzák fel a zarándokot, már tudniillik az
olyant, a ki fényes ajándékot hoz, mert a Kaába szentek szentjében csak
a fogadalmi kincsek állnak.
Maga az imádat tárgya: a Kaába fekete köve, a torony ajtaja mellé van
befalazva, olyan alacsonyan, hogy azt csak térdelve lehet megcsókolni.
Ezért a csókért vándorol ide évről-évre százezer ember, távol Ázsiából,
széles Afrikából, az európai Törökországból. Nem járják ezt vasuton;
hanem teveháton, vagy lovon, a nagyon búzgók, a szegények gyalog,
hónapokig tartó szenvedések, nélkülözések között, homoksivatagokon,
sziklakietleneken keresztül, a fojtogató számum, s a fagyasztó északi
szél által korbácsolva, szilaj rablótörzsektől üldözve, a délibábtól
csalogatva. Midőn pedig a szent tartományba lép a zarándok, akkor minden
öltönyét leveti, csak egy vékony lepel takarja testét; turbánját
lecsavarja fejéről s koponyáját simára borotváltatja s úgy halad a szent
sír és a szent bölcső városáig mezítláb, fedetlen tar fővel rekkenő
napsütésben, homokszóró viharban, s csak akkor öltözik fel újra, ha a
búcsújárás végén az Arafát hegyről visszatér.
És még egy egyptomi csapást hord magával a hodzsa. Az egész Ramadán-bőjt
alatt tiltva van mindenféle vadászat. Így parancsolja az alkorán. S
minthogy az emberi testen élődő apró szörnyetegek is a vad állatok
sorába számíttatnak, annálfogva azokra sem szabad vadászni. Tűrni kell a
marásukat a Kaába csókjáért.
Mi hát az a Kaába köve? Egy formátlan fekete szikladarab. Senki sem
tudja megmondani, mi volt valaha? A mohamedán hitbölcsek százféle regét
tudnak felőle: az égből esett alá, azt mondja az egyik. A másiknál
Ábrahám köve volt, melyen állva a szent templomot építette. – A harmadik
szerint Ábrahám maga lakik benne. – A ki jobban ért hozzá, az a régi
pogány Hobál istent találja e bálványban; a laikusok azt hiszik, hogy
maga Allah lakik ebben a sunda kőben.
Azért is ettől jön minden áldás a földön és az égben. Ez ád a földnek
esőt, ez fordítja meg a viharokat; ez ád a hajósnak kedvező szelet; ez
óv meg a pestistől, a fekete himlőtől; ez ád termékenységet az
asszonyoknak és a tevéknek. Ez szerzi meg a diadalt az igazhivők
fegyvereinek a hitetlenek fölött; ez ád a kalmárnak dús nyereséget, az
éhezőnek olcsó kenyeret, a fáknak gyümölcsöt, a szabóknak czifrálkodó
népet s a vargáknak elszakadt papucsokat. Ez teszi az ostobát okossá, a
nyavalyást daliává, a bánatost sorsában megnyugvóvá. És ez biztosítja az
igazhivő számára a paradicsomot. A Kaába kövének a csókja megvált a
pokol tüzeitől s egyenesen bebocsát a Tubafa árnyéka alá a hetedik égbe.
A ki egyszer rátehette a kezét s rászoríthatta az ajkait, az egyhamar
nem is veszi azt le onnan. Pedig egyszerre csak egy ember csókolhatja
meg a követ, mert az be van falazva a Kaába oldalába s csak egy kis
része van szabadon hagyva, a többi fekete vakolattal van behúzva; a
többi zarándokoknak ott kell várni, a míg a társuk elvégzi a szent kővel
a szerelmeskedést s az alatt a többiek csak a kezeiket nyújtogatják a
távolból a kő felé s aztán a gyönyör legmagasabb önkivületével csókolják
sorba a saját ujjaikat.
A Kaába kövéhez utat csinálni erőszakkal nem lehet, ha mindjárt
herczegasszony is, a ki az édes csókját hozza.
A herczegnő az ő «embere» kiséretében jött a Kaábához. A kappanőrök
hozták utána a prófétának szánt ajándékokat: azok között egy muzsikáló
órát, a milyenből már egész gyüjteménye van a prófétának a Kaába
szentélyében, a melyek egyszerre muzsikálnak nagy ünnepnapokon.
Jobbról a Kaába mellett az «Ibrahim Makám», a honnan a Hanefita imám
szórja az áldást és az átkokat tele marokkal; ez alatt van «Ábrahám
lábnyoma», mely a sziklába be van nyomva. Nehéz férfiú lehetett és
nagytermetű, Izsáknak és Izmaëlnak az ősapja: a talpának az önlenyomata
másfél singnyi hosszú. Balról van a Zemzem kútját magába záró kupolás
épület. Ez meg az a forrás, mely a pusztában bolyongó Izmaël sarka alól
fakadt: sós, keserű és salétromos víz. Drága ital! és kik azt vederrel
mérik s pénzért osztogatják, a Zemzemiják, bizonyos nemesi osztályt
képeznek: rangjuk apáról fiúra száll. A legszegényebbnek is fizetni kell
ezért az italért: nem lehet belőle dobzódni. Nagy úr legyen, a ki ezzel
a keserűsós vízzel le akarja magát inni!
A herczegnő türelmetlenül várt ott a zarándokok sokasága között. A
templom-udvar úgy tömve volt töksimára borotvált koponyákkal, hogy a
fejek tetején bizvást sétálni lehetett volna.
– Ember! Csinálj nekem utat a Kaábához! szólt a herczegnő Edrisz béghez,
parancsoló hangon.
Edrisz bég odafurakodott a Zemzem kútjához s néhány szót váltott a
Zemzemijával, a mire az felállva a kút kámvájára, recsegő hangon kiáltá
a sokaságnak:
– Jámbor zarándokok! Halljátok! Egy kegyes hodzsa, a kit Allah tegyen
nagygyá, mindenki számára ingyen vizet fizetett, a kik az udvaron
vannak: jöjjetek a Zemzem kútjához, ingyen vizet kaptok.
Erre az egész áhítatos tömeg mind felugrált a térdéről s rohant a szent
kúthoz ekként utat engedve a herczegasszonynak a Kaába kövéhez.
Azonban az udvar többi része épen olyan tömött volt zarándok-néppel s
bizonyos volt, hogy a mint azok érzik a tágulást, rögtön betöltik az
üresen hagyott tért.
Edrisz bég ekkor a tarsolyába nyult s telemarkolva az öklét ezüst
pénzzel, odahajítá azt a zarándoksereg közé.
– Ime az igazhivők szultánjának leánya küldi ezt a jámbor zarándokoknak!
A pénzszórásnak csodahatása volt: a sokaság mind oda futott össze. Még a
prédikáló imám is leszaladt a kathedrából s a hosszú süvegével
igyekezett elkapni a repülő dinárokból valamelyest.
Ezzel a mesterséggel időt nyert az «ember» az «asszonya» számára, hogy
az egész áhítattal megcsókolhassa a Kaába kövét s a kappanőrök az
ajándékokkal a Kaába ajtajáig hatolhassanak.
A templomőrök felnyiták a Kaába ajtaját.
Hogy a herczegnő felléphessen a küszöbre, Edrisz bég odatérdepelt eléje.
Az első lépcső volt az ő felemelt térde, a másik a kinyújtott keze. A
herczegnő mezítláb volt. A harmadik lépcső volt Edrisz válla, a negyedik
a feje. Az «asszony» végig lépkedett rajta. Nem volt rajta egyéb, mint
az ihrám meg az ümög: öv nélkül.
A mint a herczegnő, a templomőrök segédkezésével feljutott a
Kaába-ajtóba, Edrisz bég is utána sietett. Ide nem bocsátják be a nőt,
csak férjével együtt. Neki nem kellett semmi segédkezés: féltenyerét a
küszöbre téve, egy könnyű szökéssel fenntermett a küszöböt képező
márványlapon.
A herczegnő visszafordítá a fejét. Ez szép ugrás volt! Gondolta magában:
«ez az én emberem valami arab yongleur!»
Keresztyén halandó még eddigelé nem látta a Kaába belsejét. Leirását a
titokteljes szent odunak csak az igazhitüek után birjuk: azok között az
afghán Bursonét. A szentély pádimentuma sakktáblamódra van kirakva
márványkoczkákkal; a padmaly és falak sötétveres damaszszal vannak
bevonva, melyre arany betükkel himezvék az alkoránból vett mondatok.
Három czédrusfából faragott mestergerenda tartja a tetőt, s ugyanolyan
oszlopok a gerendázatot. Ablaka nincsen. Benne a lég fülledt és fojtó,
keverve tömjénfüsttel és ambrával. Viaszgyertyák égnek benne
éjjel-nappal arany tartókban. A melléksekrestyékben vannak felhalmozva a
kegyes ajándékok, melyeket a gazdag búcsujárók összehordtak, a mióta a
Vahabiták kirabolták a Kaábát, s magát a szent követ is darabokra
törték. Egy szoba tele van órákkal, a melyek mind össze-vissza mutatják
az időt. Senki sem igazítja őket.
Itt egészen arczrafekve kell végezni az ájtatosságot. A metuáf előénekli
a Szurát.
Mikor már elég volt a malasztból, a herczegnő szétosztja a gazdag
ajándékot s a visszatérésre gondol.
De az most már épen lehetetlen.
A sakálok vért szagoltak!
A pénzszórástól megvadult zarándokhad most már egymás hegyin-hátán
tolakodik a Kaába bejárata elé, a melyből a titokteljes jóltevőnek ismét
elő kell jönni.
– Csinálj nekem utat! szólt a herczegnő hideg, kemény szóval a maga
emberének.
– Péki!
Edrisz bég odalép a Kaába küszöbére s ezt kiáltja a tomboló sokaságnak:
– Igazhivő mozlemin! Ime a tengerentúli szultán herczegasszonya új
kizvát hozott a Kaába számára: a régin osztozzanak meg az istenfélők.
S azzal a kardját kezébe kapva, hatalmas csapásokkal ketté szeli a nehéz
negyvenrőfös kárpitot tartó köteleket. Az egész függöny köröskörül
leomlik; de az ajtó előtt üres hely marad. A zarándoksereg rohan a
lehullott selyemnek s elkezdi azt késsel hasogatni, osztozni fölötte: az
ajtó előtt üres marad a tér.
– Asszonyom: előtted az út! kiált Edrisz, előre ugorva. S aztán a
herczegnő két rózsaszinű talpát a tenyereibe fogva, leemeli őt a
küszöbről, mint egy gyermeket.
Még ezt is megteszik az arab erőművészek.
Mikor a herczegnő a földön áll ismét, azt kérdi az emberétől:
– Hát te nem csókolod meg a szent követ, ember?
Arra Edrisz bég így felel:
– Már megcsókoltam egyszer; nem használt; többször nem teszem. Én is
Omár khalifával tartok, a ki azt mondá: «ostoba, buta kődarab vagy, a ki
se jót, se rosszat nem tehetsz; megcsókollak, de csak azért, mert a
próféta is így tett.»
A herczegnő gondolá szivében: «így nem beszélnek az arab
szemfényvesztők!»
Innen aztán a Zemzem kutjához mentek.
Ennek a tetejében áll oszlopokon a Safeiták makámja.
A Zemzem kútja egy földalatti patakforrás, melyből a Zemzemiják merítik
bőrcsebrekkel a vizet.
Edrisz bég előre figyelmezteté rá a herczegasszonyt, hogy ne igyék
belőle, mert a lágymeleg keserűsós víz bélgörcsöket okoz az idegeneknek
s ivása után tályogok támadnak a testen. A mekkaiak azt iszszák: hozzá
vannak szokva. Mikor a szultánok és khalifák roppant költséggel
vízvezetékeket építtettek, melyeken ólomcsöveken át hozatták a friss
forrásvizet a távol hegyekből a szent városig: a mekkaiak fellázzadtak,
hogy ők nem hagyják az ő szent Zemzem kútjukat, a büdöset, holmi tiszta
vízzel megfertőztetni s a szultánok kénytelenek voltak a jó ivó vizet a
városon kívül ásatott tavakba ereszteni. Ott csak a tevék használják, a
kiknek inkább kell az édes friss víz, mint a paradicsom. Átkozottak
legyenek!
Tehát a herczegasszony nem ivott a Zemzem kútjából, hanem egész veder
számra tölteté azt a fejére. Így még drágább és még jobban használ.
A vízzel leöntözött ihramlepel ez egyszer világosan elárulá Edrisz bég
előtt a gyönyörű termet körvonalait.
Bevégezte a szent szertartást a hétszer alá s fel nyargalás a mezítláb
nagy El Emszai utczán, a Szafa szobrától a Merva szobráig, mint
emlékeztető az eltaszított Hágár bolyongására a pusztán.
(Hágár volt Ábrahám szolgaleánya, kit a felesége Sára unszolására
elkergetett magától. Hágár fia volt Izmael, az arabok őse; Sáráé Izsák,
a zsidók törzsapja; a mohammedán hit szerint Ábrahám újra felkereste
Hágárt, az elűzött szeretőt. Kitelik az ilyen bolondság az öreg
uraktól!)