Egész Dzsiddah népe mind a háztetőkön volt s valamennyinek az arcza mind
az ég felé volt fordítva. Az újholdat keresték.
A kalendáriumban világosan ki volt téve, hogy a hold megujul naplement
után 7 óra 11 elsőpercz 22 másodperczkor. De ez nem elég Dzsiddában. Ám
nyugodjanak meg a sztambuli, teheráni, tunisi mozleminek az asztronomiai
meghatározásokban; de a szent Hedzsáz tartomány lakóinak ez nem elég
auktoritás. Abban a malasztos háromszögben, melyet Éva sírja, a próféta
bölcsője és temetője képez: (Dzsiddah, Mekka és Medina), az újholdnak
tanut kell hozni magával, a ki szemmel látta az ő megjelenését az égen:
egy «sohud»-ot.
Ezuttal pedig egészen be van borulva az ég. Igéri az esőt, de nem adja
alá. Pedig ugyan nagy szükség volt már rá. A házakban minden cisterna
kiszáradt; a közkutak vasajtóval vannak bezárva, s a «vízbérlők» csak az
«oádi» teszkeréjére adják ki a vizet korsószámra, – pénzért; forrásvizet
a távol hegyek közül a beduinok hordanak bőrtömlőkben; de azt csak urak
ihatják, mert drága.
Hanem azért mégis nagyobb az ohajtás, egy kis derült ég után, mint maga
a népszomjuság, s minden igazhivő a «fatihát» hadarja, inyéhez száradó
nyelvvel.
És Dzsiddáhban minden ember igazhivő mozlemin, kivéve egy néhány gyaur
pálinkaboltost, a ki keresztyén. Rendes nevén «kelb-ibn-kelb» (kutyafia
kutya). A pálinka ugyan meg van tiltva a szultán és a próféta által; de
hisz épen azért árulják pénzért, mert tilos; különben ingyen adnák.
Látszik ugyan a keleti láthatár felé, a merre Mekka fekszik, valami kis
rongyos szakadás a felhőpaláston: ha valaki épen ott volna, hát onnan
ugyan megláthatná a félholdat; de hát ki mehet oda? Annak a «Rok-madár»
szárnyaival kellene birni.
Már pedig az egész városra nézve nemcsak életkérdés, hanem valóban
ételkérdés az, hogy fenn van-e «e mai napon» valósággal az újhold az
égen, vagy nincs. Mert ezzel az újholddal kezdődik a nagy Ramadán-bőjt.
S a bőjt a mohamed-hitüeknél igen komoly dolog. Ez alatt egy álló egész
holdjáraton át, napfelkeltétől naplementéig, egy falatnak és egy
kortynak nem szabad lemenni az igazhivő torkán; csak naplemente után
ehetik és ihatik. A gazdagoknak könnyű, mert azok éjszakát csinálnak a
nappalból; bezárják az ablaktábláikat; a nappalt átaluszszák; de a
szegény embernek, a kinek az utczán a dolga, a ki a boltjában ül, ugyan
keserves dolog egész forró napon keresztül nyelni az éhkortyot s még
csak egy kis feketekávét sem szürcsölhetni. Néha pedig a hideg napon is,
mivel a Ramadán «hó» nem számít a rendes «hónapok», hanem a holdjárás
szerint s ekként 32 év alatt végig vándorolja az esztendőnek mind a négy
évadját. Ez évben épen a tavaszi monsun szelek idejére esett. Minthogy
pedig a Ramadán «este» kezdődik: annálfogva az egész népségnek
legnagyobb érdekében áll megtudni, hogy ez a «mai» éjszaka olyan
éjszaka-e már, a mikor a holnapra való ebédet előre meg kell enni? mert
különben teljes huszonnégy óráig tartana az étlenség. S ez már nem bőjt,
hanem koplalás.
Azonban az újholdat csak nem látta meg senki. Már be is sötétedett s a
helytartó basa dobosai kihirdették minden utczaszegleten, dobszó
mellett, hogy a hold nem levén látható, a Ramadán-bőjt kezdete a mai
napról holnapra tétetik át. A dzsiddahi kormányzónak van arra hatalma,
hogy megigazítsa az astronomiát: egyébre úgy sincs.
Erre aztán minden igazhivő letakarodott a háztetőkről, a pékek,
húsárulók és zöldségkofák bezárták a boltjaikat, a bazárra lakatot
vetettek s ment haza minden ember – mosakodni. Az arab mohamedán minden
nap háromszor mosakodik, az indus mohamedán pedig négyszer – egy
esztendőben.
A Ramadán-hó kezdetét hirdető ágyulövés tehát a maga rendes kalendáriumi
napjáról elmaradt.
Azonban a «Kizmet» nagy könyvében az volt megirva, hogy ezen a
felhőfátyolozta napon egy buzgó igazhivő, alig megmagyarázható okokból,
épen azon a vendégszeretetlen pusztán kóboroljon lóháton, a mely fölött
az említett égnyilás mutatkozott. Ennek a halandónak a szemei meglátták
a nyugoti láthatáron épen leszállni készülő újhold ezüst sarlóját s
miután a látomány által e szerencsés kiválasztottja a prófétának
egyszerre «sohud»-dá lett fölavatva, szent kötelességének tartá azonnal
lóhalálában bevágtatni Mekkába s hirül adni a Nagy Sheriffnek, hogy ő
látta a holdat.
Ott tehát még aznap este elkezdődött a Ramadán-hó.
Minthogy pedig abból nagy veszedelem támadna az Izlámra, ha a Hedzsáz
földén egy helyen ma, másikon holnap kezdenék a bőjt havát, annálfogva a
nagy Sheriff megparancsolá a hírhozó sohudnak, hogy rögtön vegyen más
paripát s vágtasson Dzsiddáhba, ott is tudatni az örömhirt, hogy megvan
a hold!
Dzsiddah Mekkához gyors paripán is jó négy órajárás. A muezzim épen az
éjféli szurát vonította a mináréh erkélyén, mikor a sohud a helytartó
basa palotája elé megérkezett.
Mondták neki, hogy a basa már lefeküdt s az igazak álmát aluszsza.
– Mondjátok meg neki, hogy a mekkai Nagy Sheriff parancsát hozom. Keljen
fel azonnal.
A helytartó basa bizonyára ugrott volna az ágyából erre a szóra, ha
igazán feküdt volna is; mert a Hedzsáz tartományában az igazi parancsoló
úr nem a padisah, hanem a mekkai nagy Sheriff; – azonban szerencsére
fenn volt még s a fő-kádival sakkozott, közben iszogatva a tilalmazott
rakit.
A sohudot bebocsátották a basához. Karcsú, deli levente volt. A termetét
jól ki lehetett venni. A mekkai zarándokok öltözete az «ihrám», nem más,
mint egy fehér lepedő a vállukon s még egy fehér kendő az ágyékuk körül
tekerve. A fiatal legény a lepedőt összecsavarta, hogy nyargalása közben
szelet ne fogjon: nem volt rajta más, mint a patyolatkendő a derekán,
azon függött a meztelen kardja.
– Labbaika Allahuma, labbaika! kiálta a belépő ifju. (A mi annyit tesz,
hogy «szolgállak, óh Allah, szolgállak»: – a mekkai zarándokok folytonos
üdvözlése.)
– No mi baj? kérdé a helytartó.
– A nagy Sheriff mondja: ma van a Ramadán-kezdet; én láttam az újholdat.
Labbaika!
– Oh hogy szurokzápor esett volna a pofádra a három sejtán örök
sebeiből, a mikor megláttad! Hát mit csináljak én most a te holdaddal?
– Add hirül ágyulövéssel a városnak a Ramadán kezdetét! mondá a
zarándok.
– Az Izrafil angyal trombitája nem lesz rettenetesebb az itélet napján!
nyögé a basa. Köszönöm, jámbor metuáf, hogy ezt a hirt elhoztad. Mi
jutalmat kérsz érte?
– Azt én egészen a te nagylelküségedre bizom.
– No nézd ezt a csalafintát, mondá a basa a kádinak. Rám bizza a
jutalmat. Ha ő kérne valamit, azt lealkudhatnám negyedrészére. De magam
magammal csak nem alkudhatom. – Adok neki egy erszény egyptomi
bronzpénzt. Talán még nem ismeri; azt gondolja: arany. Vagy még jobbat.
– Jámbor metuáf: ajánlani foglak a nagyvezérnek, hogy nevezzen ki
hadnagynak az albán lovasokhoz.
– Köszönöm, jámbor basa. Vagyok már eddig is valami. Én vagyok a kairói
spáhik ezredese: Edrisz bég-el-Homrah.
A basa hanyatt esett ijedtében.
– Allah akbar! Ezt nem lehet kifizetni sárgaréz pénzzel. – No hát nemes
Edrisz bég (ismerem az apádat is, a gházit, a Tefik beyt), nagyon
örülök, hogy láthatlak. Foglalj helyet a szőnyegen s fogd a nargyle
egyik szopókáját a szádba. Mától fogva vendégem vagy, az egész Ramadán
hónapon keresztül.
Edrisz bég nem mondatta magának a kinálást másodszor; –
szétterjesztgetve az összegyürt ihramját s tagjait salonképes
burkolattal véve körül, leült harmadiknak a két úr közé. Egy szerecsen
rabszolga rögtön eléje tolta a kis asztalt a kávéscsészével, míg egy
lengeteg öltözetű rabnő megkinálta egy ezüst tálczából aszalt fügékkel
és kandirozott pisztácziákkal, a melyeket Edrisz bég sok órai fáradsága
által indokolt étvágygyal sietett bekebelezni.
A kormányzó basa e közben felhivatta a kavaszát s kiadta neki a
rendeletet, melynek eredményeül nehány percz mulva egy hatalmas
ágyudördülés szakítá félbe az éj csöndjét.
De igazán mondva még Izrafil angyal trombitája sem fog annyi konfuziót
okozni annak idejében ide lenn a földön, mint a mennyit előidézett ez az
egy ágyulövés.
Az igazhivők mind a gyékényeiken nyujtóztak már s az ágyulövésre a
legédesebb álmaikból ugráltak fel.
Ágyulövés. Ramadán-kezdet! Huh hetvenezer angyal! Tehát nem holnap
kezdődik a nagy bőjt, hanem még ma! Akkor még reggelig meg kell
vacsorálni minden embernek. De hol kapni most valamit? A török nem tart
otthon éléskamrát: minden nap a piaczról veszi az ennivalót. A török
asszony nem gazdasszony. Nosza futott minden ember a szomszédjához
kölcsön kérni egy kis harapni valót. Minden bolt, mészárszék be volt
zárva. Az utczákon szaladgálók hasztalan döngették sorba a boltajtókat.
Éjjel nem árulnak a muzulmánok semmit.
A kormányzó basa ellenben jól el volt látva konyhára valókkal, szakácsa
is volt, s annak nem kellett utasítás. A mint ez meghallotta az
ágyulövést, rögtön ürüt vágott, piláfot készített; tojásgyümölcsöt
töltött meg mézes mandulával s egy nagy czápauszószárnyat kisütött
olajban. A basa asztala sohasem szűkölködött vendégekben, s a mi jó és
drága a városban csak kapható volt: az mind bőségesen volt
felszolgáltatva. Az igaz, hogy senkinek se szokott megfizetni azért, a
mit elhordatott, se húsvágónak, se péknek, se szatócsnak.
Az éjjeli lakomának tökéletességéhez tartozott a zene és táncz is,
kivált miután egy olyan kitünő vendég vett benne részt, mint Edrisz bég,
A nubiai zenészek és bohóczok lármás játékai eléggé mulattaták a fiatal
leventét, bár igaz muzulmán léha nevetéssel nem szokta is jelezni a
derült jó kedvét; midőn azonban a lakomázó vendégek elé belebbent egy
pár alme, a minővel Dzsiddáhban egy egész városrész van tele s elkezdé a
maga érzéki mozdulatokból álló tánczait lejteni, s sebes orsószerű
pörgéssel a vékony selyemfátyolt a tagjai körül csavarni, s aztán megint
megfordított pördüléssel a fátyolból kibontakozni, akkor Edrisz bég
egész felháborodással takarta el az arczát az ihrám leplébe, s arra
kérte a basát, hogy távolítsa el ezeket a szemérem nélküli némbereket.
– Éva anyánk sírjára mondom! kiálta fel a basa, ilyen eset még nem jött
tudomásomra, hogy egy fiatal levente megbotránkozzék az abelérák táncza
fölött. Talán holtszivű vagy te, ifju bég?
– Igenis, holtszivű vagyok. Mondá egykedvüen Edrisz.
– Bizonyosan keresztyén anya szült?
– Igenis. Keresztyén volt az anyám.
– Az ilyeneknek a fiai szoktak holtszivüek lenni. Voltál-e már a szent
Kába-kő előtt? Megmosakodtál-e a Zemzem kútjában? áldoztál-e már eleven
ürüvel az Ábrahám oltáránál?
Edrisz bég elmondá, hogy mindezen átesett már minden siker nélkül.
– Most is úgy borzadok az asszonyi állatnak a mosolygásától, mintha a
párducz vicsorgatná rám a fogait s mikor felnyitja a száját valami
leányféle, hogy nekem hizelegjen, mindig azt várom, hogy a kettős
kigyónyelv fog előjönni belőle. S a mióta a Kába-kövét érintettem, még
inkább fázom tőle, mint azelőtt.
– Azt elhiszem, mondá a basa. Nem is gyógyít meg az a bolond kő semmit.
Csak a buta parasztoknak való az, hogy a hitükben megerősödjenek s a
papjaiknak a zsákját megtöltsék. Mink, művelt muzulmánok az ilyen
mesékre már semmit sem adunk. Imádkozás, bucsujárás, mind csak babona.
Megcsináljuk, hogy a nép, meg a papok fel ne förmedjenek ellenünk; de
bíz én, ha a fogam fáj, nem olvastatom rá a szurát az imámmal, hanem
hivatom a borbélyt s kirántatom az odvas fogat. Bizd rám magadat, vitéz
bég. A mit semmi babona, vájákolás, kancsérolás ki nem vett belőled, én
majd kiveszem a holt szivedet s meggyógyulva térsz haza az apádhoz, a
dicsőséges Tefik beyhez, a kinek Allah hosszabbítsa meg az árnyékát.
Edrisz bég kiváncsi volt az ilyen szívhuzásra.
A basa egy intésére az egyik bajadére a hosszú rózsaszinű
selyemfátyolának a végét Edrisz fejére borítá s aztán elkezdett
körülötte forogva keringeni, mint a hogy a planéta kering a nap körül,
úgy, hogy apródonkint mind Edrisz bég körül tekerődzött a fátyol és
ugyanabban a mértékben fogyatkozott el a tánczosnő termetéről. Mikor
aztán egészen átköltözött a fátyol, akkor a bajadér odaveté magát Edrisz
bég ölébe s a fejét átkarolva gömbölyű karjaival, egy tüzes csókot
nyomott az ajkára.
Ezt nevezi a basa a holt szív praktikus kigyógyításának.
De Edrisz bég-el-Homrah nem állt kötélnek; dühösen tépte le magáról a
karjait leszorító fátyolt, mint hajdan Sámson Delila köteleit s a
szemérmetlen hajadont, mint a macskát, derékon kapva, odadobta a basa
lábaihoz s azzal felrugva az étkező-asztalkát, kezébe kapta a meztelen
kardját, mely szijon lógott az övébe akasztva, s azt megforgatá a feje
fölött.
– Eltakarodj előlem, «Sejtán-Emisznézi», vagy kettőbe hasítlak! Te pedig
vén istenkáromló mushir, légy átkozott örök időkre, a miért meg akartál
rontani egy igazhivőt. Ha a Ramadán-hóban nem volnánk s ha nem nézném
azt a Nisán-Ifticház-rendet a gyomrodon, a minek érdemetlen viselője
vagy, bizony a lábadhoz tenném a fejedet! Büntessen meg Allah, én futok
ebből az ördögök palotájából! Te maradj itt, disznó! Bátyja a malacznak!
Azzal kirohant az ajtón, előhozatta a paripáját s visszaindult Mekkába.
A kormányzó basa szépen zsebre dugta a kapott czimeket; volt neki már
abból egész gyüjteménye s elégült kedélylyel dörzsölé a kezeit, hogy ime
ettől a sohudtól ugyan olcsó áron megszabadult.
De csak nagy hamar bekövetkezett az átok beteljesülése, melyet Edrisz
bég a basa fejére szórt. A legvidámabb éneklés és cziterázás közepett
egy ágyudördülés hangzott el odakünn, mely egyszerre csendet parancsolt,
s nyomban utána következett a másik.
– Ez a tengerről jön.
Azután még több lövés… egész hétig.
– Hét ágyúlövés! Insallah! Valami herczegasszonyt hozott ide az –
iblisz!
Most vakarta aztán már a fejét a vörös fez alatt a basa. A
herczegasszonyok rendesen ide szállnak a kormányzó palotájába, egész
cselédségükkel: egy ilyen fenséges látogatónak az ellátása tökéletesen
elnyeli azt az allahadta véletlen jövedelmet, a mit egy-egy útközben a
hajón elhalálozott indus zarándok pénze hajt a basa konyhájára.
Rögtön eltakaríttatta az egész pompás lakomát s meghagyta a szakácsának,
hogy a míg a vendégek itt lesznek, a legavasabb faggyut használja a
sütés-főzéshez.
A veszedelem gyorsan következett. A basa a palotája erkélyéről
szemlélheté, hogy a kikötőben horgonyt vetett gőzösről hogy szakad el
egyik csónak és dereglye a másik után. Éjszaka levén, mindannyi el volt
látva lámpásokkal. Előbb jött egy három lámpásos kaik. Ez a kavasz.
Azután egy négy lámpásos dereglye. Ezen vannak az eunuchok. (Nevezzük
magyarul «kappanőr»-nek; – nem is új szó; Diószeghy találta fel az
«arnica» számára). Azután jön egy hosszú, mennyezetes bárka, hét
lámpással, azon jön a herczegasszony; annak a nyomában aztán több
csónak, páros lámpásokkal, azok szállítják a málhákat.
– Legkevesebb száz kenyérpusztítót hoz magával! sohajta fel a kormányzó;
szomorúan tapasztalva, hogy a partra ért három lámpás csakugyan
egyenesen az ő palotája felé tart.
A kavasz jóval előre érkezett meg. A herczegasszonyt kisérő férfiaknak a
partraszállásnál elébb végig kellett döngetni a vámhivatalnokokat, a kik
nem akarták megérteni, hogy fejedelmi személyek málhái nem tűrik a
vámot; s azután meg a sűrű néptömeg közt rhinocerosbőr korbácscsal
kellett utat verni egy szakasz feketének a közbevett lámpáshordók
számára, a kik a magas utazónő palankinját oldalt fogták. Az elkésett
Ramadán-kezdet miatt az egész város minden élő népe az utczán
szaladgált.
A kavasz felsietett a basához s átadta neki a fetvát, a miben az
utasítások voltak a számára a nagyvezértől.
A basa azt mondta rá: «péki».
A török, ha valami tetszik neki, azt mondja rá: «péki», ha nem tetszik,
akkor is azt mondja, hogy «péki». (Jól van.)
– Csak azt sajnálom, hogy az elkésett Ramadán-kezdet miatt nincs a házam
eléggé ellátva ilyen magas vendég igényeinek kielégítéséhez.
– A miatt ne legyen gondod. A herczegnő mindent hoz magával, a mi a
kényelméhez megkivántató: még főzőkemenczét is; neked csak a nyers halat
és húst kell szolgáltatnod: azt is megfizetik; aztán meg a szenet.
Nyittasd meg a hölgyvendégek számára való szobákat, hogy a szőnyegeket,
párnákat felhordják. Majd ha elvégezte az étkezését a herczegnő, hivatni
fog.
Ez már aztán enyhítette az Edrisz bég átkát.
Az előkelő vendég nagyszámú kiséretével elfoglalá az üres szobákat,
minőkkel a nagy kormányzói palota bőségesen el volt látva; azt a szobát,
melyet a maga és rabnői lakásául választott, földísziték a legdrágább
perzsaszőnyegekkel és orosz prémirhákkal; a vánkosok, nyugvó párnák mind
gazdagon voltak hímezve ezüsttel, aranynyal; asztal gyanánt szolgált a
remek préselt bőrből készült vánkos, a mellé voltak elhelyezve a pompás
vésett művű arany- és ezüstedények; azoknak egy része fogadalmi
ajándékul szánva a szent kelyheknek. A terem közepén volt a bronzból
készült kemencze; valódi remekműve a keleti fémkovács-művészetnek,
melyben egy negyedóra alatt meg lehetett abálni az ürühust. A herczegnő
kivánsága az volt, hogy az ételt a szemeláttára készítsék el.
Mikor a basát maga elé hivatta, már akkor túl volt a lakomán a
herczegnő: csak a feketekávét töltögették még apró aranyfindzsákba.
Hasztalan fáradozás volna a herczegnőt le akarni irni; mert annak az
egész termetét végtől-végig takarta az idomtalan szabású, irigy
feredzse, melynek a bő ujjaiba még a kezeit is eldughatá; a feje is sűrű
fátyollal volt letakarva s az arczát rejtve tartá valami aranyálarcz,
mely csak a két szemének hagyott nyílást s valami olyan lengeteg
anyagból volt, hogy a lélekzete folytonosan mozgásban tartá.
– Labaika Allahuma! üdvözlék egymást kölcsönösen. A herczegnő a
meghajtott fejével mutatta a basának, hogy hová üljön le.
Azután megszólalt olyan halk hangon, hogy alig lehetett hallani.
Kevéssel volt az több a suttogásnál.
– Én holnap tovább akarok utazni Mekka felé.
– Péki…
– Sok kincset viszek magammal; az Azyrbeduinok támadásától tartok.
– Békében fognak hagyni. A mult hóban tizenkettőt akasztattam fel
közülök.
– Annál rosszabb.
– De a többiek között meg kiosztottam három erszény pénzt a szultán
kegyadományából.
– Péki…
– Elővigyázatból mégis rendelni fogok melléd száz albán lovast egy
muteszelimmel.
– Péki…
– Majd megírom az ajánlólevelet a mekkai Nagy Sheriffhez, hogy hamarabb
bocsásson be téged a Kábához, mint a többi asszonyokat.
– Péki…
– Ott vár rád a férjed?
– Nem vár.
– Péki…
– Nekem nincs férjem.
– Özvegy vagy?
– Még hajadon vagyok.
– Péki…
– El vagyok jegyezve s fogadalomból jövök a szent városba.
– Ott van már a vőlegényed?
– Nincs ott.
– Péki… Akkor nem mehetsz be a Kábába.
– Miért nem?
– Mert oda semmiféle leányt be nem eresztenek.
– Miért nem?
– Mert a leány olyan, mint a rózsabimbó. Az ember nem tudhatja, hogy
nincs-e kelyhében pók?
– Péki…
– Bizonyosan hallottad a történetet, hogy miért lett a Kába köve fekete?
– Nem hallottam.
– A Kába köve, mikor a próféta imájára az égből leesett, tiszta fehér
volt és átlátszó; de egyszer egy afféle hajadon tette rá a kezét, a ki
olyan virágbimbó volt, melyben pók lakik; s attól egyszerre olyan fekete
lett az égből esett kő, a milyennek most ismerjük. Ezért nem bocsátanak
többé férjnélküli némbert a Kába szentélyébe.
– Péki…
A basa vállat vont; ha neked «péki», hát nekem is «péki».
S azzal tovább szürcsölte a kávéját; a herczegasszony kissé felemelve az
arany arcztakaróját, egy falat rahát rakumot dugott a szájába, s a míg
azt majszolta, addig hallgatás volt.
Megint megszólalt a herczegnő.
– Én úgy tudom, hogy az adenni szultánnak a leánya is meglátogatta a
szent Kábát és be lett bocsátva.
– Az igaz.
– Hát annak lehetett?
– Mert tudta a módját.
– Mi volt a módja?
– Ha akarod, elmondom. De csak úgy, ha nagyon akarod. Hogy aztán azt ne
mondd felőlem, hogy én erőszakoskodtam veled.
– Péki…
– Hát a mikor egy ilyen magasrangú szűz óhajt a próféta szülőhelyének
szentélyében látogatást tenni: a Nagy Sheriff megteszi a kedvéért,
kivételképen, hogy férjet ád neki.
– Férjet?
– No igen. De csak ideiglenesen. Arra az időre, a mit a magas hölgy a
szent helyeken eltölt. Annak a férjnek csak kötelességei vannak, de
jogai nincsenek; az kiséri el a hölgyet a templomba, s segít neki
felmászni az első lépcsőfokon, a mely olyan magas, hogy nekem a
szakállamig ér; aztán felvezeti az Arafát hegyre, a palankinja mellett
gyalogol s a sátora előtt őrt áll. Az czepeli utána a hét követ,
melyekkel a három ördögszobrot meg kell hajigálni: együtt vacsorál vele
s vacsora után vizet tölt a nő kezére s éjszaka mellette alszik; hanem
egy «kivont kard van a férj és feleség közé téve».
– De hátha az a színleges férj el találja egyszer felejteni, hogy az a
kard minek a jelképe?
– Épen erről szokott gondoskodni a Nagy Sheriff bölcsesége. Minden
alkalommal vannak Mekkában holtszívű férfiak, a kiknek a szeme lezáródik
az asszonyi bájak előtt. Egy ilyent ád férjül a pártfogolt hajadonnak.
Szivesen vállalkozik az rá. A míg a szinlett házasság napjai tartanak,
addig jól él a ficzkó; mikor vége van a búcsúnak, a Nagy Sheriff rendén
elválasztja őket: a herczegnő újból leány lesz, a férj megkapja a
napszámját s aztán nem tudnak egymásról többet. Én ajánlhatnék néked egy
olyan vicze-férjnek való ifjút.
– Péki…
– Derék levente, jó családból való.
– Az mindegy, akár mamluk, akár tevehajtsár, ha csak faragott kép, a ki
ott marad, a hová megtámasztják. Tehát írd meg ezt a Nagy Sheriffnek. Én
minden szertartásnak alá vetem magam.
… Másnap már útra kelt a herczegnő Mekka felé. Neki is fel kellett
ölteni az ihrámot, a mekkai zarándokok egyetlen köntösét. Egy kis
áldozattal, melyet az imám és a vezető metuáf markába nyomott, el lett
neki nézve, hogy az ihrám alatt megtarthatá magán az inget és a
harisnyát; más halandónak mezítláb kell az utat megtenni az Éva sírjától
a próféta bölcsőhelyéig.
A herczegnő szerencsésen megérkezett a szent városba; a helytartó basa
előre futtatott hírnöke megelőzte a Nagy Sheriffnek küldött levéllel s a
hatalmas papi fejedelem eléje jött a város kapujáig: addig be sem
engedte lépni a városba, a míg a számára kiválasztott férjjel minden
czeremonia megtartása mellett össze nem adá. Az a férj volt Edrisz bég
el-Homrah.
«Péki!»…