Tefik bey, a kinek a mellékneve volt először «gházi», később pedig
«deli», mind a kettőt kiérdemelte: Az elsőt, «győztes» a vahabiták és
beduintörzsek fölötti diadalaival, a másodikat pedig, «az őrült», azzal,
hogy elvesztette az eszét. Hogyan cserélte ki egymást ez a két név?
Szép, erőteljes férfi volt még ötven éves korában is. Igazi eredeti
arabs jellegű arcz, sötétbarna színnel, fekete göndör szakállal, villogó
fekete szemekkel; ideges, karcsú termet, széles vállal, aczélizmokkal;
kivált ha lovon ült, a Selaheddin korabeli hősökre emlékeztetett.
Egy napon nem restelte a hatalmas bey felkeresni a szuk-eltnini prófétát
sziklaodujában.
Ismerte a látogatást tevők kötelességét; iszákjából megtölté a bölcs
gyékénykosarát datolyával, kőkorsóját forrásvízzel; szájába rakta az
ételt, szájához emelte a korsót, megetette és megitatta.
– Áldva legyen Allah neve, a ki Illés prófétát táplálta a pusztában a
maga hollói által.
– Hát engem csak hollónak becsülsz?
– Nem. Te vagy a keselyű, a ki a beduintörzseket megeszed, Tefik bey.
– Honnan ismertél rám?
– Minden embernek a homlokán lakik a lelke, a ki megmondja, hogy
kicsoda. Miért jöttél hozzám?
– A fiam beteg, annak a számára keresek nálad írt.
– Miben szenved?
– Semmiben sem. Hiszen ha valami hibája volna, akár testi tagjaiban,
akár a belső zsigereiben, nem jönnék tanácsért tehozzád, hanem elvinném
a keresztyén tudósokhoz, a kik ezt a tudományt tanulták; tudnak
halottból élőt, élőből halottat csinálni; fiamnál az a baj, hogy semmi
baja sincsen. Ép, erős, délczeg: naphosszant megüli a vágtató paripát,
neve sokszor fel van már irva ellenség homlokára. Étvágya jó, de az
éhséget is kibirja, a mi első kötelessége a jó katonának.
– Talán hát engedetlen, szilaj természetű?
– Sőt ellenkezőleg: a legjobb fiu a világon, a kiről a többi legényeknek
himet kellene varrni. Apatisztelő, bajtársmegsegítő, koldusápoló. Soha
se láttál olyan fiut: mikor a harcz melegében látod, egyik kezében a
szablya, másikban a lándzsa, csak a térdével igazgatja a mént, úgy dúl
az ellenségben, mint a párducz a tevék között, ha pedig otthon van,
szegfűt ójt, galambot etet.
– Hát akkor mi baja?
– Nem akar asszonyt szeretni. Gyűlöli az asszonyfélét, elfordúl előle;
nem néz reá. Megpróbáltam már vele mindent. Elvittem az örmény
kávéházba, a hol a bajadérek tánczolnak; helyettük ő takarta be az
arczát. Adtam a kedvéért lakomákat, a melyeken franczia mustot ittak, a
mely ki van véve a próféta tilalma alól: a hárememből a legszebb
rabnőket ültettem melléje; a bort kiköpte a szájából s a csókot
letörülte az arczáról: egyik sem fogott rajta. Annyira megy a nők iránti
gyűlölete, hogy még a saját hugait sem akarja látni és soha velük
beszédbe nem állt még. Pedig szép leány mind a kettő.
– Tudom. Az egyiknek a neve «Laillabeth», a másiké «Ferinkháne». Az első
anyáról is nővére Edrisznek. Keresztyén nő volt az anyjuk. Azt te egy
kolostorból raboltad el erővel.
– Mindent tudsz. Azt hiszem, hogy ez a keresztyén asszony kötötte meg a
fiának a szivét a születése órájában, hogy soha ne szeressen nőt.
– Mennyi a fiad életkora?
– Épen fele az enyimnek. De olyan idős koromban én már tíz leányt
raboltam el a kút mellől.
– Allah nem egyformán osztotta ki a virágzást és a gyümölcstermést a fák
között. A fügefa háromszor virágzik, háromszor gyümölcsöz, a míg a nap a
rákfordulótól a bakfordulóig eljut; a medveszőlő fájának az érett
gyümölcse pedig ott éri az ágon az új virágot: annak egész év kell; a
cidoni alma fanyar marad a tizennegyedik holdtöltéig; és a kenyérfa
gyümölcsét csak hat évszak letölte után lehet leszakítani. Majd megjön
Edrisz-el-Homrahnak is a maga ideje, a mikor a szíve virágozni kíván.
– Csakhogy én arra nem várhatok. Edrisz fiam a minapi harczjátékok
alkalmával megnyerte a khedive kegyét. Én azóta ismét új diadalokat
vívtam ki az ő ellenségei fölött. Most az én hőstetteim megjutalmazására
azt gondolta ki a khedive, hogy leányai közül a legidősebbet a fiamnak
adja feleségül. A menyasszony már útban van. Az én Edrisz fiam pedig
hallani sem akar felőle. Veszedelmes kelepczében vagyok. Ha a szultáni
herczegnőt visszaküldöm, akkor «megittam a fekete kávémat».[2]
– Mindennap Allah árnyékában járunk.
– De én még koránlom a paradicsomba jutást: nekem még nagyon sok megenni
valóm van itt a földön.
(A mohamedi hitrege szerint Allah minden embernek kiszabta a születése
napján, mennyi ételt kell e világi életben elfogyasztania; a ki hamarább
megeszi, hamarább elvégzi; a ki takarékoskodik vele: hosszabban él.)
– Van időd a meggondolásra. A herczegleány nem fog egyenesen a te
palotádba menni; annak még egy nagy kerülő utat kell tennie s azalatt
majd mutat megváltást a sors.
– Én már találtam ki egyet. Ha a fiamnak nem kell a menyasszonya:
elveszem magam feleségűl.
– Ha te elveszed a khedive leányát, a kit a fiadnak szánt, akkor az
megteszi, hogy a fiadnak elküldi a leányának az anyját feleségül, s
akkor a fiad lesz a te apósod s az új szülött fiad lesz a fiadnak az
unokája. Különben is tudd meg azt, hogy öreg ember szívének a fiatal
asszony fényes tőr. Egyébiránt jól teszed, ha a legédesebb nemét
választod a halálnak.
– Csak egy nagy baj van vele. Ha én magam veszem el a khedive
herczegkisasszonyát, akkor az udvari törvények szerint azonnal el kell
bocsátanom a most meglevő két feleségemet. A szultánleány férje nem
tarthat több asszonyt.
– Hát hiszen tudod azt, hogy az olló két ága, mely szüntelen egymás
ellen harczolni látszik, még sem egymást, hanem mindig a közbeeső
valamit metszi darabra.
– Csakhogy nekem nagyon kedves volt ennek az ollónak a metszése.
– Ám lássad. Én tudnék neked valami tanácsot adni, a mivel a khedive
haragját elfordíthatnád. Te is fogod tudni, hogy a khedivének «gyüjtési»
szenvedélye van. Voltak szultánok, a kik órákat gyüjtöttek, mások drága
ötvösműveket: a khedive mindenszinű rabnőket szed össze. Van neki már
mindenféle: hófehérbőrű orosz, aranyosbarna szinű örmény, hollófekete
bársonybőrű bisbariba szerecseny, olajszinű maláji, rézszín bőrű indián,
sárga chinai; aztán van olyan, a kinek a bőre márványozott, fehér
pirossal törve; azután meg hamuszínű, a milyen a kreol nőké, meg olyan,
a ki a csiszolt diófához hasonlít, czigányfajta. Én tudnék neki még egy
új színt szerezni.
– Mifélét? Lehetetlen az!
– Zöldet.
– Valami tengeri istennőt?
– Nem. Csodák nincsenek a világon. Allah teremtése minden, a mi volt,
van és lesz. Itt járt nemrég nálam egy egész család, a melynek bőre
zöld: arcza, teste csupa világos zöld. Nem betegség rajtuk ez a szín;
hanem egy csodálatos vérkeverék szüleménye. Az apjuk sárga színű chinai
volt s az anyjuk fekete. A gyermekeik zöldek lettek. Van közöttük egy
hajadon leány, a ki szép. Mintha topázból volna faragva. A hajában is
egyesülve van e két faj sajátsága; olyan puha és göndör az, mint a
szerecsenyeké, de olyan hosszú, mint a chinaié; úgy omlik le rajta, mint
egy bársony palást. Különös színük miatt nem volt maradásuk a
szülőföldükön; se a chinai, se a néger nem akarja őket befogadni. Egyik
országból a másikba üldözik őket, mint a bélpoklosokat. Hozzám jöttek
tanácsot kérni. Én azt mondtam nekik, hogy menjenek el Dzseddáhba, ott
húzódjanak meg a hánban, majd nem sokára értük fog menni egy nagy úr s
elviszi őket egy fejedelem udvarába.
– Aisah kötényére esküszöm, az a nagy úr én leszek. Azt a zöld leányt
megszerzem azonnal.
– És elküldöd a khedivének, kiengesztelésül a visszautasított
herczegleányáért.
– Nem! Megtartom magamnak a herczegleányt feleségül, a zöld leányt pedig
rabnőül.
– Ám lássad. De rá emlékezzél, hogy nem én tanácsoltam.
– Allah legyen előttem! Ő akarta, hogy a férfinak a szíve sebesebben
dobogjon, mikor asszonyra gondol. De már most szólj, tudsz-e valami
segedelmet a fiam számára, hogy annak a szíve ne legyen halott?
– Megmondhatom; de jobban tennéd, ha annak hagynád. Azt mondja az
Alkorán: «ha alvó oroszlánt találsz, ne lépj a farkára, hogy fölkeltsd».
Ha a kertész sietteti a fának a virágzását, az a fa elvész.
– De már huszonöt éves korában csak virágozhatik.
– Ábrahám hatvan éves volt, mikor nőül vette Sárát.
– De ott volt Hágár!
– Az történik, a mit Allah előre elrendelt, én vissza nem forgathatom a
nagy könyv lapjait. Tele van irva a mult és a jövendő lapja egyaránt. De
én megmondom neked most, hogy rossz lesz azt tenned, a mi megvan felőled
irva, hogy tenni fogod.
– Hallgatom.
– Tehát el fogod küldeni a fiadat a nagy bucsujárással Mekkába a «Beit
Allah»-hoz (Isten háza), a mikor a napja eljön, hogy a «Kaába» ajtaját
felnyitják. Mikor el lesznek végezve a szertartások, a Zemzen kutjánál
való mosakodás, az Arafát-hegyi zarándokolás, a Wadi muna pusztában a
kőhajigálás: hát akkor a fiad szive eleven lesz. Uj emberként fog
visszatérni a «Beled-el-Harám»-ból. De abból nem lesz semmi jó. Most
hagyj békében és meg ne köszönd, a mit tőlem kaptál, mert abban nincsen
semmi jó.
Mikor Tefik bey kilépett a próféta sírlakából, épen akkor jött fel a nap
a Dzsebel-el-Hadzsela kopár gerincze mögül, mely úgy néz ki, mintha
óriási várak düledéke volna.
Akkor bámult el csak, visszatekintve az elhagyott völgyre, az
Alof-beth-gomál-Mollah lakásának pompáján. A szultánok valamennyi
palotái nem mérkőzhetnek azzal.
Azt a meredek hegyet, melynek aljába a rómaiak sírüregei vannak vájva,
úgy hivják a mai kor népei, hogy az «izzó szikla». Fekete homokkő az
egész, mely a bazalthoz hasonlít. Semmi növényzet rajta: kopár az egész
kő. A naptól fenékig áthevítve, üregeiben olyan hőség van, mint egy
szárító kemenczében. Az ide hordott hullák mind mumiákká váltak a száraz
hőségtől s állati élet ott meg nem maradhat. Az a pokol.
Hanem Allahnak úgy tetszett, hogy az ő hive számára egy ölnyi tért
kiszakítson a pokolból.
A sziklafal mentében huzódik a hajdani római vízvezeték maradványa, mely
a régi Simissus városába szállítá a távol hegyekből eredő patak vizét.
Az egész aquæduct összedült; csak ez a kis darab áll fönn belőle s most
a félbeszakadt romcsatornából hull alá a patak épen a próféta
lakóhelyének az ürege előtt, eleven kárpitot képezve a bejárásnál, mely
azt eltakarja. A zuhatag medenczét vájt a kőben, melynek örökké forgó
örvénye behatol a próféta barlangjába s mintegy szolgálattevő dzsin,
tisztogat és hűs levegőt áraszt; a barlangot fehér köd takarja folyton s
a mint a nap keresztülsüt a zuhatag kristályán, a próféta sírlakását
örök szivárványfény derengi át.