Hogy a földnek e teremtő működése nem fog az egész szigetre kiterjedni,
azt előre sejthetém; az csupán a sziget azon részére fog szorítkozni,
mely a naptha-volkán közvetlen közelében esik, s mely az égő kőszénréteg
felett fekszik s annak egész melegét felveszi.
Ezt a helyet még most nem lehetett megközelítenem. A lapályok
járhatlanok voltak. A hegyekről már leolvadt minden jég és hó s az oly
iszaptengert támasztott a völgyekben, melyen sem átgázolni, sem
csónakázni nem lehetett.
A sár maga tele volt az őskorban elhalt, addig jég alá temetett
növényzet törmelékeivel, a félbenszakadt rohadás alkatrészeivel.
Igazi «tohu wabohu».
Megkisérlém két szál deszkával előrehatolni, miket talpaim alá kötöztem.
Ez nagyon fáradságos utazás volt. Várnom kellett kedvezőbb időre.
Az alatt volt más kedves foglalkozásom. Nahámámat tanítottam az én
nyelvemre, s az öregtől tanultam én az övét. Mikor aztán annyira
hatoltunk, hogy egymást megtudtuk érteni, akkor én elmondám ő nekik,
hogy minő világ van még rajtunk kívül? Mi él, halad, történik ebben a
világban? s hogy egykor e hajó oltalmában s Isten segedelmével mi is
elfogunk még jutni e világba. Az öreg okos ember volt, azt mondta rá:
«nem lehetetlen» s megigérte nekem, hogy ha haza kerülünk
Magyarországba, előadást fog tartani a magyar tudományos akadémiában az
ősvilági történelemből, az emberek özönvíz előtti harczairól a
nephitinekkel, eliudokkal és óriásokkal.
Az öreg, a mint egy kis ámbraszeszszel felfrissíté életműszereit,
bámulatos emlékező tehetséget fejtett ki.
Elmondta, hogy ez a darab föld volt itt a «Nod» s elsorolta a
növényeket, a mikkel az ő idejében annak hegyei völgyei fedve voltak.
A mezőkön termett a «Chitta,» a tavasz-búza, és a «cussemet» a tönköly,
s a kétféle kedvencz hagyma, a «B’Zalim» és «Chaszir»; a felfutó «phol»
valami babfajt termett, az édes és illatos hagymájú «Shumim», a hatsoros
kalászú «S’óra.» A fákra felfolyó «gephen» hozta az édes fürtöket,
miknek nedve oly mámorító, s a televény mocsárfenék, mikor kiszáradt,
terítve lett a dinnyés «dudaim» indáival; gyümölcsöt adott a «Shikmim»
és a «Shaked,» az egyik fügét, a másik mandulát; virággal illatozott a
«kimosh» és a «chabatzelet,» az nárczis, ez liliom; s a kedvencz
parperot zöldségét szolgáltatták a «challamut» kövér levelei, míg a
«dochan» szárából édes mézet facsartak; (talán ez volt a czukornád;) a
Noé bárkájáról emlékezetes «Gófer»-fa pedig volt az örökviruló cziprus,
mely a hegyoldalakat fedte.
Az öreg Lámekh még emlékezett az egyes völgyekre s addig erőltette
emlékezetét, míg megismertetett velem egy őskori ösvényt a hegyháton
keresztül, melyen a volcánhegylábig el lehetett hatolni.
Feltettem magamban, hogy ezen az úton megkisértem a volcáni táj
megközelítését. Búcsut vettem kedveseimtől. Tarisznyámba raktam a
szükséges élelmi szereket s Bábit társul vive magammal, elindultam az
öreg által jelzett úton.
Fáradságos út volt az; de nem legyőzhetetlen. Sziklákon,
hegyszakadékokon keresztül. Minden órában pihenőt kellett tartanom.
Nyolcz órai kitartó küzdelem után, melyben Bábi nagy segítségemre volt,
eljutottam a naphthavolcán közelébe.
A volcán végső előfokát képezte a hegygerincznek, s innen rajta egy
üstalakú völgy mélyedett alá, melynek fenekét egy tó foglalta el; nem a
tengerszemek smaragd tükre, nem a kék eget visszatükröző mosolygó
vízlap. Ez vérveres az ég viszfényétől, és nem csak attól.
Mikor e tóhoz elkezdtem leszállni, érezhetően észlelhetém a növekedő
meleget, mely a völgyben uralkodott. E völgyet, e tavat fütik alulról!
A sár, a melyben jártam, a völgybe leérve, melegített!
Még aludt, még üres volt az egész völgy. Se állat, se növény benne.
Valjon az állat születik e meg elébb, vagy a növény? ez a tudósok nagy
fejtörése!
Ha én nehezen türtem ez üvegházi meleget, Bábinak, a ki ehhez nincs
szokva, kétszeresen terhes volt azt elviselni. Előre szaladt, hogy
mentül hamarább megfürödhessék a tóban. De alig lubiczkolta ki magát,
már ki is jött onnan. Az a tó is meleg volt.
Én azonban nagy bámulatomra a már egyszer kékre festett medvém helyett,
most egyszerre egy veres medvét látok a vízből kijönni. Azt a veres
színt ugyan Bábi egy percz alatt lerázkódta magáról; tehát az nem volt
festőanyag.
Magam is lementem a tóhoz és poharamat telemertem belőle. A víz
czinóberveres volt. Nagyító lencsém kideríté a veresség okát. Ázalagok
tömege volt az, minden alakzataiban a szörnycsodáknak, mik a górcső
előtt egy csepp vízben egy népet mutatnak, mely egymással harczol,
egymást falja és üldözi. Százféle alakú csodái a láthatatlan világnak,
kigyók, orsók, kerekek, villák, golyók, kösöntyük, fésük, sülök,
kakastarajak, macskakörmök, hengerek, csillagok, napok, félholdak,
hattyúnyakak, elefántormányok, palaczkok, bajuszos gyöngyök,
postakürtök, harangok, zeg-zugok, kötélcsomók, 8-asok, kacskaringós
sújtások, csiptetők, egyszarvuk, koronák, kétkerekűek, püspöki botok,
napernyők, jáczintok, czápák halász hálókkal, és forgó karokkal: és mind
ez egy pohár vízben s együtt oly tömegben, hogy egy egész tó vize vérré
váltnak látszik tőlük.
Tehát az állat született elébb, mint a növény.
Itt egy szikla alatt felütöttem tanyámat s lefeküdtem. Bábi azonban
felment a hegytetőre aludni: neki itt nagyon meleg volt.
Mire felébredtem, azt láttam, hogy a természet csodát csinált a
kedvemért. A tó felszine nem veres már, hanem zöld.
Azon hat óra alatt, a míg aludtam, benőtte a felszinét a békalencse.
(Lemna.)
Ez hát a növényeknek az őse: az első szülött.
És a mint a zöld burokkal lepett vízben megmerítém poharamat, úgy
találtam, hogy a víz már sokkal kevésbbé vörös, az ázalagok megfogytak,
a felmerített víz közepett pedig egy hosszú fonálalakú veres férgecske
uszik: egy naida. (Nais proboscidea.)
Ez a legelső pusztaszemmel látható állat, mely az első növényt, a vízi
lencsét követi.
A naida felemészti az ázalagot, nyolcz óra mulva már ezektől hemzseg a
víz s most még veresebbnek látszik, mintha az egész víztömeg átakarna
alakulni egy nyüzsgő féreg-tömeggé.
A naida alakulása jelszó a mindennemű férgeknek és puhányoknak a
megalakulásra. Apró szörnyetegek, gömb és kigyó alakban, nyúlós testtel,
eviczkelők és lomhák, fejnélküli, szemnélküli csodák, mik láb nélkül
usznak, kerékmódra forognak, megfoghatatlanok, mint a rezge,
megszámlálhatatlanok, mint a porszem, lepik el a tó iszapját, felszínét;
s ugyanakkor a tó-part mentében felüti a vízből hegyes tőreit a nád. Egy
sokkal magasabb növény, a hinár hozzá szegődik a békalencséhez; a
sziklák hosszú zöld szakállat kezdenek ereszteni a vízben: az mind élő
növény.
Ujabb huszonnégy óra multával a nádgyökereken megjelenik a minden
habarczok és vízbenjáró férgek ura, a polyp. A férgek fátumának lehet
azt nevezni.
Ez a csudálatos, megmagyarázhatlan lény, melynek lételét csak a mult
században fedezték föl; pedig ott van minden vízben, a hol férgek
laknak. Nincs se feje, se szeme, se szíve, se gyomra, mégis mindent
megtámad, megemészt, elfoglal, bekeblez, átalakít.
Mikor az alkotó iszapból előjön, önmagától, alig hosszabb egy emberi ujj
első ízénél. Alakja hasonlít egy keztyűujjhoz. Kinyúlik végtelenül. A
nyitott részén tapogató csápok vannak, mikhez minden féreg hozzá ragad,
s azt a polyp bekeblezi rögtön. És belseje nem gyomor. Ki lehet
fordítani, mint a keztyűt, s akkor a külső bőre lesz a belseje: azzal
emészt; ha elvágják hosszában két felé, a széthasított darabokból két
külön állat göngyölődik össze s külön él. Ha keresztben vágják ketté, az
első része hátul bezáródik, a hátulsó részén új csápok nőnek s két állat
lesz belőle. Ha egy polyp elnyeli a másikat, a mi olyankor történik meg,
mikor ketten fognak meg egyszerre egy hosszú férget, s addig nyelik, a
míg összeérnek s a hatalmasabb a féreggel együtt benyeli az osztályos
rokont is, akkor az elnyelt keresztül furja magát az elnyelő oldalán s
összenő vele, és lesz akkor egy állat, két szájjal. Csinálnak coalitiót.
Mentől többet eszik, annál gyorsabban nő. Karvastagságú lesz, megtámad
nagy halakat, s azokat is elnyeli s a mint a hal szétfeszíti végtelenül
nyulékony zacskóját, a polyp átlátszó testén át úgy tünik fel, mintha
csak a hal volna ott maga, behúzva vékony hólyaggal; hanem ez a vékony
hólyag őt megöli, nedveit kiszívja s csak csontjait, bőrét veti ki
magából.
A polypnak nincsen neme: sem hím, sem nöstény, önmaga teremti magát.
Ifja-fia oldalaiból nő elő; s a hány, annyi szájjal eszik s valamennyi
száj a közös testet segíti táplálni.
Egész naphosszant el tudtam nézni e féregírtó szörnyetegek működését a
tópartról, mint emészték fel a naisok miriadjait, s míg ők maguk a
felemésztett férgek színétől piros színt kaptak, a víz egyre világosabb
lett s nehéz tószagát veszteni kezdé.
Most már a nelumbium és nunufár széles levelei is kezdtek megjelenni a
víz színén.
Bábi ez alatt folyvást lejárt a tóba fürdeni.
Egyszer rohanva jön vissza hozzám s veszett ugrálást, bukfenczezést kezd
el, előttem veri magát a földhöz és a mellett nem tud hangot adni.
Jókor észrevettem a baját. A feje egészen be volt vonva valami fényes
hártyával, a mi feszesen oda volt tapadva hozzá. Az nem volt más, mint
egy óriási nagy polyp, mely a vízben lubiczkoló medvének hirtelen
ráhúzta a zsákját a fejére. S ez a nyomorú féreg képes lett volna ezt az
óriási állatot megölni, mely nem tudta, hogy mi baja, ki bántja? a
lélekzetvétele egyszerre el volt fojtva. A polyp zsákjának a szája össze
volt szorulva a nyakán.
Én hirtelen ketté hasítottam a polypot késemmel, kiszabadítván
veszedelmes zsákjából szegény medvém fejét. A kétfelé hasított szörny
egyszerre összecsapta a két szélét s megint egy egész lett, s hogy
megmutassa hatalmát, most már az én mezítelen lábamra húzta fel magát,
mint harisnya, kiállhatatlan feszítő nyomást gyakorolva bőrömre. Ekkor
aztán elhasítottam négyfelé, s lett belőle négy állat, mik
ösztönszerűleg igyekeztek vissza a vízbe, piócza arasz-ugrásokkal.
Ez idő alatt a vízen kívül is kezdett a föld teremtő ereje működni.
A mi a hegyekről aláhordott törmelékből legfelyül maradt, az a korhadt
fa és növényi pudva. Legelőször is e tömeg kezdett megelevenülni.
Csodaalakú gombák üték fel fejeiket egyszerre; szömörcsögök és
pöfetegek, akós hordó nagyságúak, ágbogas, korallalakú gombák, miknek jó
illata ehető husát kinálja. De a mellett bűzös penészfajok, egyenesek
mint a pálcza, üvegszárral s rezgő veres kalappal; azután favastagságú
páfránok, miknek gyors növekedése szemmel látható volt s mik kikelésük
első órájában, mint fellegző port hintették szét termékenyítő
hímporaikat.
E gyors növekedést a később megjelenő magasabb fajú növényeken is
észleltem; mik néhány nap mulva ellepték a sziklamélyedéseket és a tó
környékét. A canna indica óránkint fél méternyit nőtt, s ha tőben
levágtam, a csonkjából kifolyó édes nedv egész kulacsomat megtölté
kellemes itallal; a kosborfélék (orchidæák) tíz óra alatt kivirágzottak,
s itt tapasztaltam, hogy az Áronvirág, mikor kinyílik, kelyhében meleget
támaszt. Ez az egyedüli virág, mely elárulja, hogy a növények is
örülnek, éreznek és szeretnek.
Mind e rendkívüli gyors tenyészetnek természetes oka volt.
A föld maga, az őserejű, savakkal jóllakott televény, az alulról hevítő
tűz, a langynedvekkel és ammonsóval terhes lég, az ég folytonos
verőfénye csodaszerű kifejlődésre ösztönzének minden növényt. Itt hetek
alatt kellett végbemenni annak, ami rendes éghajlati viszonyok között
évszakokra van bízva.
Ez lesz a kulcsa annak a rejtélynek is, hogyan számíthattak az
özönvízelőtti világban közönséges alkotású emberek életkorára hét,
nyolcz, kilenczszáz esztendőt? Hát csak úgy, hogy az esztendőt nem
jelezte náluk tél, tavasz, nyár és ősz: mert örök nyár volt; hanem
meghatározta az évet a termő gyümölcs. «Egy» aratás, «egy»
gyümölcsszedés: «egy» esztendő. Úgy, de az ő idejükben «egy» csillagászi
év alatt tízszer lehetett aratás. Kelet-Indiában most is vannak fák, a
mik négyszer adnak szüretet egy évben, ott a rizs most is kétszer érik
meg, s egyedül a szent «kenyérfa» az, mely túlmegy a naptári esztendőn,
s betölti a rendes tizenöt hónapot a virágzástól a gyümölcskifejlésig, s
még azután három hónapot követel a gyümölcs teljes megérlelésére. Ez
magyarázza meg, miért választotta Éva anyánk kedvenczéül e fa
gyümölcsét. Ezt a fát tartják a paradicsomi «ismeretek fájának», melynek
almájából Éva megízlelteté Ádámot. Ha tehát a kenyérfa esztendeje
szerint számítanák az emberi életkort, akkor a harminczkilencz esztendős
hölgy még csak huszonhat éves volna. S ez a magyarázat úgy hiszem,
tökéletesen igazolja Éva anyánkat az utókor előtt.
Hét nap mulva egész ősbozót zöldült a tó környékén s a volcán körüli
hegyoldalokon. A növényeket még jobban sietteté az, hogy nem alhattak a
folytonos világítás miatt.
Csupán magasabb szervezetű élő állatok nem jöttek még elő. A polyp volt
az egyedüli úr a vízekben.
Azt kezdtem hinni, hogy a természet ez alkotását oly sérthetetlenné
tette, hogy ezt semmi el nem veszíti. Ezt ha nagy halak megeszik, ismét
kivetik a gyomrukból élve. Ezt ha a sirályok elkapják, visszadobják a
vízbe. Ez még maga magát sem pusztíthatja el.
Egyszer aztán, mikor fölébredtem, meglepő gyönyörteljes látványt
nyújtott elém a tó színe.
Közepén egy hosszú csoportban, mint egy csodálatos flotta, uszott az a
bámálatos szép rejtélyes állatsereg, melynek neve a hajósok előtt a
«tarajas quál.»
Ez állat egy vékony hólyag: oly finom test, mint a szappan-buborék s
épen oly szivárványt játszó és piros, mikor csendesen evez, hosszú
fürtalakú csápjai lassan libegnek alá a vízben, oly vékonyan, mint a
fonál, mint vékony láncz, mint árpaszemek fűzére.
S ezek a vékony fonalak képesek ölni.
Mikor a quál gyorsan akar előre rohanni, hirtelen felfújja hólyagját, s
akkor az egyszerre, mint egy rózsaszínű búbos főkötő emelkedik ki a
vízből s vitorlául szolgál neki.
S a mihez ez állat hozzá ér, azt megöli. Ha egy nagy állatot körülfog
fonálcsápjaival, az kínosan vonaglik és megdermed. Ha ember nyúl hozzá,
ujjain hólyagok támadnak, mintha parázsba markolt volna. A halászok még
akkor is kikerülik, ha döglötten találják. Ha véletlenül egy a halászok
hálójába kerül, valamennyi kifogott hal mind «prüszkölni» kezd tőle.
Ezek a quálok huszonnégy óra alatt kiölték a polypokat.
Elnéztem bámulva e harczot. A mint a quál hozzá ért a polyphoz, ennek
lehullottak a fogó csápjai, megszünt élni. Egy nap mulva az a szívós,
széttéphetetlen test, melynek minden levágott íze ismét új állattá
alakul, szétfoszló nyákká vált, (úgynevezett «priesteleyi anyaggá»)
melyet felszívtak a vízi növények levelei.
Most azután ismét a quál maradt az úr a vízben.
Ez megint oly ellensége minden más állatnak, hogy ettől magasabb
életműszerű lény a vízben nem tenyészhetik. A hol a quálok megjelennek,
ott egész nagy tengeröblökben elpusztulnak az apróbb halak mind.
Egy újraébredtemkor a pompás, ragyogó vészhozók mind kinn voltak a
parton: élettelenül. Egy sem maradt fenn.
Mi ölte meg őket?
Egy picziny kis rovarnak a lárvái; a miknek alázatos neve «cyclicon
pediculus.» Ezek meglepték a víz szinén pompázó quálokat, s ezernyi
lyukat fúrtak azoknak pompás hólyagtestébe, melynek égető érintése
minden élő állatra nézve félelmetes, egyedül a kis porontyra nézve
mulatságos, s ebben elpusztulnak a quálok mindannyian.
Nehány óra mulva fellegei szálltak fel a tóból az apró repülő
kérészeknek, a víz egészen sárgának látszott levetett bábhüvelyeiktől,
mint nálunk otthon a «Tisza-virágzásakor.» Az első repülő rovar
megjelent az újjá született földön.
E látvány gyönyörét én le nem írhatom.
A föld újjá születésének remeklése ime szemeim előtt megy végbe rohanó
gyorsasággal. Rövid álmokat tartok s valahányszor fölébredek, egy
újonszületett országa az állat és növényvilágnak tárul elém.
A növény közt még mindig a lopvanőszök (cryptogamia) az uralkodók;
bokornagyságú mohok, kocsonyaként rezgő moszatok, puffadozó gombák,
üresbélű páfránok; és köztük az élődiek pompás serege, miket csak
bizonyos rohadtnedvű talaj, légnedv és hőfok hoz elő, másutt alusznak,
meg nem jelennek; a kosborok, czipőczímek (orchydæák, calceolariák,)
pillangót, lepkét, bogarat utánzó virágserege. Az óriási rafflesia,
félig gomba, félig virág, melynek átmérője nagyobb egy emberi lépésnél,
levelet sem küldve előre, pattan ki a földből; de már a tó partjain, a
sömlyékpart mezsgyéin a fűneműek is kezdenek tért foglalni. És minő
fűvek? A mik egy nap alatt embermagasságra nőnek s másnap már kivetik
kalászaikat; nádak, miknek tömege áttörhetlen erdő; folyondárok, mik a
nád-erdőt összeszövik; s hol már kiszikkadt a föld, dudorodó repedések
jelentik előre, hogy onnan egy növény-fejedelem fog kitörni nemsokára:
még nem tudni, hogy mi? talán egy yucca, talán egy káposztapálma, vagy
egy csirájában is óriás kókusz?
S a növényzettel együtt haladva támad az átmelegült iszapból elő az
állatvilág. Férgek, miknek már piros vére van, s a mik szomjazzák a
vért. Nadályok, szipolyok, pokolfuriák, azután csőalakú holothúrok, (a
tó vize sós); köztük trepangok, a miket már emberek is esznek (igaz,
hogy chinai emberek), csillag alakú érdemrendmimelő puhányok;
meduza-főhöz hasonló körül-kigyó szörnyetegek, a mik közül egyszer
előmászik a rák, s ez már a száraz földre is kilátogat.
De már ez állatok születését mély titokba tudja burkolni a természet s
nem enged műhelyébe letekinteni.
A vajudó víz-fenék már emberi szemnek hozzá járulhatatlan. A tó
környékét a nádak, bámbuszok, rotangok és czukornádak minden berkei
veszik körül, beljebb a nymphaeák, nelumbiumok széles levelei takarják s
azokon túl egy szakadatlan sárgaveres szőnyeg fedi: az urticulariák
virága; tisztás hely csak a legközepén marad: ott van a mélye.
Mi történik a mélyben? azt már nem látni; de egyszer megüti a fülemet az
első állathang: egy béka ümmögése; s a mely órában megjelennek az első
repülő rovarok százezrei a légben, a másik órában már ott vannak a pókok
osztovátáikkal a fűszálakon s szövik a selyem hálókat kerekre, s a mint
a legelső fűmag kifejlik, már jönnek érte a hangyák s viszik el télire.
És egyszer a mély csendben oly hang hallatszik, mintha valaki a
nyelvével csettentene s azzal lomhán előmászik a földhasadékból egy
emberkarnyi hosszú csoda állat; lomha, lapos, meztelen test, fekete
színű, lángfoltokkal tarka, mintegy tompa farkú kigyó, melynek elől két
lába van a feje alatt és felyül mintha rózsaszínű fülei csüggnének alá
két oldalán. Mi ez? Salamander, Triton, Syrén, vagy Amphyon? vagy
hybridum mind a négyből? E rejtélyes állat, mely csak egyesével jön elő,
párosával nem látta senki, sem letett tojását nem fedezték még fel. A
legártatlanabb szörny, a kiről nem tudni, hogy mivel él, és miért él?
hogyan tartja fenn a faját mesés egyedüllétében? A syrén minden nap új
meg új gyönyörét hozta meg számomra a bámulatnak. Hanem a gyönyörnek
bünhödése is van.
A hol egy tóból mocsár lesz s a hol a mocsár szikkadásnak indul, ott a
lég rohasztó lázak ragályával telik meg s abban emberi életműszernek
tartózkodni nem jó.
Én ugyan tanyámat a hegyoldal magaslatán ütöttem fel, előre számítva
arra, hogy szemlélődéseim alatt a mocsárlég miasmáitól lehetőleg meg
legyek védve; más részt abban is biztam, hogy itt a folytonos egyforma
melegben nincsen meg a láznak főfeltétele: az éj és nap hőmérsékének
nagy különbözete; egyszer azonban mégis úgy kezdtem érezni, mintha
valaki nagyon megvert volna s a lábaim nem birnának s a fejem nehezebb
volna, mint az egész testem.
Még sem akartam arra gondolni, hogy visszamenjek a hajóhoz.
Meg akarom látni a teremtés mystériumát mind végig; ha mindjárt
belehalok is.
A tó már elveszté vizeit az alulról jövő folytonos hőségtől. Csak
iszapja maradt. Közepén egy nagy szérűnyi területen maradt meg egy sűrű
dágvány: egy pöffedező degetár, mely fel-fel fuvódott s megint lelohadt.
Mi születik meg ebből?
A láz erőt vett rajtam. Nem bírtam már mozdulni. A szétnyiló equisetumok
és lycopodiumok szálai kiállhatatlan bűzzel tölték be körülem a levegőt.
A mocsár felől maró bogarak rajzottak felém, s undorító hüllők, kigyók,
csúszómászó gyilfajok sunnyogtak fel hozzám. Én még sem mozdultam el
helyemből. Néztem, mi születik meg abból a vajudó dágványból?
Ott volt mellettem Bábi. Gyógyítani nem tudott, de elkergette tőlem az
undok csúszómászó sereget, s tenyereivel lesimítá arczomról a maró
bogarakat.
Én lestem a dágványt.
Az egyre jobban szikkadt, felszíne bebőrösödött, és egyre mozgott;
mintha dagasztaná valami.
Lassankint úgy tetszett, mintha a mozgó iszapban egy óriási alak
körrajzai idomulnának ki. Egy hosszú derék, gömbölyű fő, négy szétnyúló
tag: talán kezek és lábak.
Mi fog születni?