Legelső dolgom lett most a meleg öltönyöket elszállítani az én embereim
számára a katakombához.
A hajó párkánya egyenlő magasságban állt a kikötő partjával, úgy, hogy
gyaloghidat rögtönözhettem a kettő között egyenes kijárásul.
Ezen keresztül kivontattam a szánkót, melyet igen természetesen Bábinak
kellett a katakombáig elvontatni; melyet most annyival közelebb
találtunk, minthogy a kiszabadult hajó mintegy kétezer méternyire
haladva, az öböl tulsó feléig hatolt, s ez által egyúttal ki lettek
kerülve a közbeeső tavak is, a mik idejövet utunkban álltak, s a
szánnalhaladást akadályozták volna.
Lámekhet és Nahamát még mindig a Kain sirboltjában találtam.
Épen jókor jöttem, hogy az öreget megakadályozzam egy gyászos
szándékában, a mi ugyan magában igen dicséretes és istenes foglalkozás:
áhítatosság fejében meg akarta gyujtani a serlegben levő gabonát égő
hálaáldozatul az Úrnak. Az nekem szép meglepetés lett volna.
Nagy nehezen tudtam lebeszélni róla; felvilágosítva, hogy innen a füst
ki nem mehet; már pedig az áldozat kedvező fogadtatását az föltételezi,
ha a füst egyenesen felszáll az égre.
Annál nagyobb örömét találta a velem hozott medvebőr bundában. Azt a
mint egyszer fölvette, többet soha le nem tette a nyakából.
Még jobban meg volt elégedve Nahámám a gyönyörű zászlókkal. Milyen
művészek ebben az asszonyok; egy darab kelméből egy percz alatt öltönyt
varázsolni: egy boglár segélyével, egy gombostűvel, egy zsinórral festői
redőzetet teremteni az élő szobor körül. Az én Nahámámnak jó izlése is
volt; a czifra kelmék közül az egyszerű csillagos amerikai lobogót
választotta ki; jól illett arczához, karcsú termetéhez; olyan volt
benne, mint Rebeka a kútnál. Mikor meg a kék-róka bundát rátettem a
vállára, akkor hasonlított Van Dyck (vagy Rubens?) bundába takart
istenasszonyához.
Igy ellátva aztán kivezettem őket a szabadba.
Azt hittem meg lesznek lepve az ég és a föld által, melyet látnak;
azonban épen nem vettem észre náluk semmi bámulatot.
Valószínű, hogy azon rémnapokban, miknek iszonyatai elől ők a barlangba
menekültek, épen ilyen képet mutatott az ég. A láthatárról felgomolygó
sürű fellegek, a földön lomha köd. S eget és ködöt veresre fest a
hegytetőkből kitörő tűz, melynek verőfénye magát az árnyékot is
rózsaszínűvé varázsolja.
Hanem a Tegethoff annál nagyobb csodálat tárgya volt Lámekh előtt, mikor
odáig eljutottunk. Reszketve támaszkodott karomra, mikor a fődélzetre
vezettem, mely most is tele volt az éjszaksark minden madaraival. Ott
ültek a vitorlákon, az ágyúkon, mintha az övék volna, s ők vigyáznának
azokra.
Lamekh azt hitte, hogy ezek a madarak hozták ezt az egész csodát
valahonnan az égből.
Mirevalók azok a vastag rézcsövek, mire valók azok a nagy vashengerek?
Mire való ez az egész nagy épület a víz közepén? Ki gondolta ki ezt a
fából épített barlangot, ezt a gerendából összerótt nagy katakombát? Ki
cselekszi azt, hogy megkettőztesse az embert és egy sima fényes lapból
kiki saját magát lássa másodalakban szemközt jönni?
Most már csakugyan azt hitte az öreg, hogy én vagyok a Nefitim, a ki
ilyen repülő várban lakik.
Ott hagytam őt Nahamával s magam a szánnal és Bábival visszatértem a
katakombához, örökségünket elszállítani a hajóra, a hol lakni fogunk. A
Neptun-kelyhek közül egyet elhoztam ritkasággyűjteményünk számára, a
gabonafélét azonban zsákokba töltöttem.
A hajón volt kézimalmunk, melyen könnyen meg lehetett a gabonafélét
őrölni. Élelmi szerrel most már el voltunk látva egy ivadékra. A
hajónkat meglepett madarak is szaporíták készletünket. Vitorlagöngyeink
egész tojásraktárt képeztek s a szárnyasok oly mulyák, hogy mikor egyet
kifogtam közülök pecsenyének, a többi még csak odább sem repült.
Az öregemmel – természetesen – mindjárt az első alkalommal egy kis
confessionalis nehézségem támadt.
Az áldozat kérdése fölött merült fel közöttünk a dissidentia.
Ő, mint orthodox Kainista, azon a véleményen volt, hogy az égő áldozatot
okvetlenül gabonaneművel kell végrehajtani; én pedig, mint neolog, abban
találtam lelki nyugodalmat, ha azt inkább madárfélével, tehát élő
állatokkal hajtjuk végre. Ez az öreg előtt schisma volt.
Pedig hát részemen volt az igazság; mert madárféléért csak fel kellett
másznom a vitorlarúdra s kiválasztanom a legkövérebb vadludat;
penguinnal meg épen tele volt a matrózcajute; míg a gabnafélével
takarékosan kellett bánnunk, mert ebből az égből több manna nem hull s
ezen a földön több kenyér nem terem.
Hanem az öreg nem engedett s ha azt nem akartam, hogy Naháma sírjon,
teljesítenem kellett Lamekh kedvét.
Hanem gondoltam ki a számára valamit, a mi a scrupulusait eloszlassa. Az
ötletet ő maga hozta kapóra az által, hogy legelső megáldozandó
terményül az «Arais el Nil» magjait választá. Ezek, mint már megjegyzém,
nagyon hasonlítanak a mákhoz, meg még valamihez máshoz, a mi megint a
mákhoz hasonlít.
Ez a más valami a puskapor.
Az áldozat symbolistikus sikere, mint ezt Mózes I. könyvéből tudjuk, az,
hogy az áldozat füstje egyenesen menjen fel az égbe.
Az itteni ködös páraterhes légben természetesen szerfölött akadályozva
volt Lámekh áldozatának ilynemű sikere. A nelumbium mákmagjainak olajos
füstje, a mint az izzó szénnel rakott serpenyőből kiszállt, szétterjedt
a hajó fölött s az kétségbe ejté az ősapát.
– Megállj öreg, mondék neki, már most próbáljuk meg az én mákomat.
S ezzel egy jó csipetnyit abból az öreg ágyúba való lőporderczéből, a mi
nagyon hasonlít az «Arais el Nil» magjához, a serpenyőbe vetettem. Annak
aztán ugyan ment fel a füstje az égbe nagy robbanással.
Csak ekkor fogadott igazán kegyelmébe az öreg. Megvallotta, hogy nem
vagyok neki többé Nephitin, se Eliud; hanem igazhivő, a kinek áldozatát
szivesen fogadja az ég.
(Nephitinnek tartják a Mózes I. könyve III. részében említett
«angyalok»-nak a fiait, kik azoknak halandó nők iránti szerelmükből
származnak, s a Nephitinek ivadéka volt az «Eliud», a varázsló,
csodatevő faj, s az Eliudoké az «Óriás», az emberevő, ki miatt az
özönvizet a földre bocsátá az «Úr».)
E naptól fogva Lamekh minden nap áldozott egy csipetnyit abból a mákból,
a minek a füstje oly gyorsan száll fel az égbe. És nem tudom, nem jobban
tetszenék-e az Úrnak, ha mindenütt a világon, a hol puskapor van, így
áldoznának vele, mint hogy arra használják, a mire?
Az első berendezkedés után az volt a feladatom, hogy tájékozást
szerezzek magamnak a felől, hogy mi történt voltaképen ezzel a darab
földdel?
Kiszemeltem magamnak a Zichyhegy északnyugoti egyik ormát
observatoriumnak s oda fölszállítottam a hajón hagyott mérnöki
eszközöket, dioptrát, távcsövet, sextanst, astrolabiumot, s
elhelyezkedtem velük a szabadban, nem kellett félnem, hogy valaki
ellopja.
A legelső széttekintés a magasból meggyőzött róla, hogy szárazföldem egy
nagy úszó sziget, elszakítva a száraz föld nagyobb tömegétől, alakjára
nézve hasonló Izland szigetéhez.
Északi részén emelkedik a működésben levő volkán s az hegyesen és
menetelesen, mint egy sarkantyú furódik az előtte álló jégtengerbe, utat
fúrva magának a nagy terjedelemben égő kőszénréteg által; a keleti és
nyugoti oldalon mutatkozó fény, mely a sziget zegzugos körvonalait
kitünteti, kétségtelenül a nagy tömeg petroleum, mely még sokáig fog
égni a tenger szine fölött.
Hogy ez égő naphthatömeg miért nem veszi körül egészen a szigetet? ennek
az oka az, hogy a sziget déli része a legszélesebb s az folytonosan
érinti a jégcontinens partjait, mik közt a sziget orra utat tör; s mik
közt a déli légáramlat s a tenger folyása északnak viszi a földtömeget.
E szerint délfelé, a hol a Zichy-előfok áll, lábánál a szabad öböllel, s
abban a Tegethoffal, egészen ment marad az égő petroleumártól.
A két oldalról felgomolygó párázat folytonos felhősátort képez a sziget
fölött, s azt az égő petroleumár s a lobogó naphthavolcán megvilágítja.
Olyan fény van, mint viharjósló napalkonyaton.
S e tűzfénynél meglátszanak a két oldalt mellettünk elmaradó jéghegyek,
mik közt földrészünk elhalad, északi irányt követve.
Távcsövem előtt feltünnek a Wiltsek-orom dolomitszirtjei, nagy
messzeségben már. Mi elszakadtunk a Ferencz József földtől! És én hozom
a magunk quotáját a felfedezett országrészből in natura! s még hozzá az
egész tengerészetet is!
Egy egész kis világrészt szakítottam magamnak külön, melynek egészen
sajátszerű égalji és földtani viszonyai vannak.
A napvilágot pótolja felette a köröskörül vereslő égbolt. A folytonosan
támadó felhőtömeg elzárja tőle az éjszaksarki hideget, s az alatta égő
kőszénréteg folytonosan egyenlő tropicus hőséget kölcsönöz neki. E hőség
a kőszénréteg alatti homok és agyag-rétegen át nem hatolhat, hogy a
jégalapot is elolvassza. De fölfelé terjed, s a felszinről már minden
jeget leolvasztott. A völgyeket roppant nagy tavak fedik. Az izzó föld e
tavakat nemsokára mocsárokká párologtatja s a szikkadó mocsárokban
okvetlenül meg kell születni egy új állati és növényi életnek. A föld
nem halott; az tele van növény és állatfajok csíráival, embrioival. Ha
víz és meleg járul hozzá, teremtő erejét visszanyeri. A folytonos
nedvbőség, és folytonos meleg űzni fogja a tenyészetet. Egész darab
szigetföldünk egy nagyszerű «hollandi melegház», melyben nincs
évszakkülönbség; még szél sincs, mert a vizen lengő föld a széllel
együtt halad, s az éjszaksarkhoz mentől közelebb haladunk, annál
nagyobbnak kell lenni a szélcsendnek, a légmérsék örök egyformasága
mellett.
E növekedő nedves melegségben újon születő növényzet fogja ellepni elébb
magát a mocsarat, azután a mocsárpartokat, a tófenékből feljönnek azok a
csodanövények, miknek hímvirága száráról leszakítja magát s aztán
elindul «önakarattal» a nővirágot felkeresni s ha rátalált, együtt
leszáll vele ismét a tófenékre. Az árokpartokat felveri az ananász, mely
a maga hazájában irthatlan gaz, mint másutt a bógáncs. A hegyoldalakat
befutja a rotang.
S a hogy a növényt előteremti az újra átmelegült föld, majd előhozza a
maga állatjait is. Minőket? Hasonlókat a kiveszett fajokhoz? vagy új
fajokat, a mik a most meglevőktől elütnek? mint az ausztráliai fajok az
európaiaktól.
Talán még embert is! Minőt? Régi, kiveszett fajt? azteket? mesebeli
óriást? vagy torzalakot? Kakerlakot? niám-niámot? – vagy talán új fajt
állít elő? Előhozza a troglodytokat: a homorodalmási barlang hagyományos
regéiben emlegetett apró embereket, két arasznyi törpéket? Talán a mi
örököseinket?