A tér, melyen hű iramlóm (lónak nem nevezhetem, mert medve) végig futott
velem, épen nem hasonlított ahhoz, melyen odáig jöttem. A jégmezők
felporhanyultak, a felmeredő jégtáblák jégcsapokkal voltak
körültámogatva; majd egy nyilt tó állta útunkat, melyen keresztül
kellett usztatnunk, csizmáimnak nem nagy örömére; majd ismét nagy
jégtorlaszokra kellett felkapaszkodnunk, mik hosszan vonultak el
keresztben, bástyamódra, s miken idejövet nem jöttem keresztül.
Egyszer csak előttem állt a Tegethoff! A mint egy ilyen jégfensikra
felkaptattunk.
Ott volt a szemem előtt; két puskalövésnyi távolban. Ugyanazon jégtorlat
tetején, melyen utazói veszendőben odahagyták.
És minő zsivaj, minő élet volt rajta. Legboldogabb időkben sem hallott a
Tegethoff ilyen lármát. Ezerei az albatrosoknak, jégmadaraknak,
penguinoknak lepték el födélzetét, sorba ültek a vitorla rudjain,
kergetőztek a párkányzatán, néztek ki az ablakain, himbálóztak a
kötélzetén. Birtokukba vették az egész hajót.
De hogyan jöhetett a Tegethoff a szárazföldre?
Nem úgy volt. A szárazföld ment a Tegethoff alá.
A volkánkitörés s a nagy tömeg kőolajnak a jégalatti felrobbanása oly
erőszakos lökést adott a jégalapon uszó szárazföld egy részének, hogy az
mértföldeket hátrahaladva, alája furódott a vizfeletti jégmezők
torlaszainak, azokat felvette a hátára s ugyanakkor megtörve az
összeköttetést a jégcontinenssel, attól elvált: a tengeráramlat, s a
szélirány kimozdítá helyéről s tovább vitte északfelé.
A jégtorlasz azonban, melyen a Tegethoff megfeneklett, azóta sokkal
kisebb lett; olvadt. Egész oduk látszottak meg benne, a miket a viz vájt
magának alatta, s a torlasz alól kifolyó viz megkerülve a bástyaidomú
hosszú jégtorlatot, e közt és a szárazföld sziklahalmai közt egy tavat,
vagy inkább tengeröböl formát képezett.
Ezen a tavon is hemzsegett mindenféle vizi madár.
Mikor újra visszakerültem a Tegethoff födélzetére, megcsókoltam azt,
leborulva, mintha szülötte földemet találtam volna fel, s sorra öleltem
árboczot és kéményt, mintha testvéreim volnának.
A madarakon kivül semmi más állat sem foglalta el hajónkat. A medvéket
elüzte a földről a gázrobbanás, ha meg nem ölte. Csak a madarak
telepedtek meg rajta. S az észak szárnyasai oly szelidek, hogy meg lehet
őket fogni kézzel. Menedéknek nézték a nagy építményt, s fészkeltek a
vitorláink között; a ponyvákban már dunnalud tojásokat találtam:
vámoltam is belőlük kosárszámra. Ez is Isten ajándoka.
Itt az én Nahámám nagyon jól fogja találni magát. A kapitány szobáját
készítettem el számára.
Azután egy kisebb szánt megterheltem azokkal a mindenféle
bundaneműekkel, a miket az eltávozottak kénytelenek voltak hátrahagyni,
a katakombában hagyott népem számára.
Nahámának még egyéb öltözetről is gondoskodtam.
A Tegethoffon, az igaz, hogy asszonynak való öltözet nem volt található;
de hát a szükség ezermester.
Mirevaló az a sok mindenféle zászló a hajón? Tengerészek minden nemzet
zászlóját magukkal hordják, hogy a szemközt jövőket üdvözölhessék vele.
Mind jó lesz ez az én feleségemnek. A monarchia közös zászlójából, a
hogy azt hajdan Gorove bemutatta a magyar országgyülésnek, olyan szép
viganó lesz, a milyet csak valaha párizsi marchand des modes kigondolt:
tetejébe tuniquenek a spanyol zászló, pompásan fog rá illeni, van azon
tizenötféle szin, kis sas, nagy sas, griff, fekvő és álló oroszlán,
csikok, sávok, koczkák, liliomok, gömbök és csillagok, annál szebb
mustrát szoknyának asszony nem kivánhat; a britt zászlóból lesz gyönyörű
kaczamajka hozzá, s a dán zászló már csak kész bashlik. Ennél drágább
öltözete fogadom, hogy senkinek sem volt még! Hogy megörül majd mind
ennek az én kis feleségem.
Mielőtt azonban ismét útra keltem volna, hogy menyasszonyomat
hazahozzam: egyszerre csak elkezdett valaki hozzám beszélni.
Valaki? Ki beszélne itt?
Maga a Tegethoff. A hajó. S annak igen furcsa beszéde van.
Egy roppanás végig a hajó szálgerendáin. Pattogó hangok a vaspántok
között, surló zörej a hajófenék vasoldalán, siró nyikorgások az
eresztékekben. Ezeken beszélt hozzám a hajó.
S mit értettem én meg e beszédből?
Azt, hogy erre a hajóra a rajtalevőkkel együtt gonosz végzet vár. Az
óriási jégtorlat, mely hátára emelte, alul ki van öblösítve már, s a
jég, a mint a tengerből a szárazföldre tolatott, többé nem képez oly
erős építményt, mint mikor még a vizen nyugszik. A Tegethoffra az a sors
vár, hogy egyszer az alatta levő jégtorlasz beomlik, s akkor a mélybe
leeső hajót a föléje zuhanó jégsziklák összezuzzák.
Ennek nem szabad megtörténni.
Gondoltam ki egy tervet.
A Tegethoff ez idő szerint oly állásban volt, hogy a hátulja magasra fel
volt emelve, s az orra belefuródva egy összetömörült jégtorlaszba. A jég
olvadóban volt.
Mernem kellett mindent, ha megakartam nyerni mindent.
Így számítottam. Ha én azt a jégtorlaszt onnan a hajó orra elől
eltávolíthatnám, akkor a hajó fekvésénél fogva, önsúlya által az olvatag
jégtetőről alácsusznék. Lehet, hogy e lecsuszás által még jobban
megfeneklik a torlasz aljában s akkor a jégsziklák, a mik képtelen
szeszélyes és minden egyensulyról való fogalmat kigunyoló alakokban
meredeznek elő, bizonyosan eltemetik. Lehet, hogy útat tör magának egész
addig a jégbástyáig, mely az említett szabad öböl martját képezi. Itt
azután egy hatalmas salto mortale vár reá, a meredek jégfalról tíz
méternyi magasból leszökni. Lehet, hogy ezen a kisérleten derékban ketté
törik; de ha épkézláb lejut, akkor aztán a szabad öbölben minden
veszélyen kivül van.
Ha már annyi vakmerőséget elmertem követni, hadd kisértsem meg ezt is.
Eszközöknek nem voltam hijával. A hajón voltak jégrobbantó torpedok,
villanykészülékkel; ismerős voltam azoknak kezelésével, elhelyeztem
azokat a jégtáblák üregei közé, kiszámítva a robbanás irányzatát s aztán
a villanykészülékkel egyszerre felrobbantottam valamennyit.
A robbanást követő pillanatban elkezdett az egész Tegethoffon végig
valami kisértetes zúgás, csikorgás hangzani, vegyülve a jég ropogásával.
A hajó megindult a jéghegyről aláfelé. S a mint aztán egyszer megindult,
azontúl feltartóztathatatlan volt a rohanása. Éles fenékgerincze
harsogva tört útat a jég között, s félperczenkint növekedő gyorsasággal
iramlott a nehéz hajótest a torlasz tetejéről alá, neki a keresztben
álló jégsáncznak, mely egy kis városi utczasor tömörségében nyult végig
előtte. Nem volt szüksége többé torpedora, hogy azt keresztül törje.
E veszedelmes pirutsade alatt Bábi ijedten futott fel az árboczra, s ott
az árboczkasban rejté el magát. Nekem azonban minden érzékemet helyén
kellett tartanom e válságos pillanatokban, akármi történik is alattam és
körülöttem.
A kormánypáholyba siettem s a legelső gondom volt magamat a térdemnél
fogva a kormánypadhoz hozzá kötözni.
Ha a hajó egy darabban leugrik a jégfalról a szabad öbölbe, orrával
előre, bizonyosan lemegy az öböl fenekéig. Ez még sebaj. Az
ágyú-lőrések, az ablakok, a födéllyukak be vannak zárva; el nem
merülünk; a mi vizet fogunk, ott a szivattyú, majd kihuzzuk vele. A hajó
megint felszinen lesz egy első percz mulva. Hanem az a baj támadhat,
hogy az önsúly kölcsönözte roham által olyan irányt vesz fel, mely őt
kiviszi az öbölből s eltávolítja a száraz földtől. Jó szerencse, hogy
rajta vagyok, mert ha itt hagy a hajó, utána nem tudok menni.
Most azután, ha ezt a katasztrófát túlélem; ha a csontjaim össze nem
zúzom, ha a vízbe nem fulladok, azon kell lennem, hogy a mint a hajó
elkezdi a futását a szabad öbölben, azonnal megragadjam a kormánykereket
s a keletfelé nyilt öbölben a hajónak nyugoti irányt adjak.
Most egy kábító zökkenés rendíté meg az egész hajót, mely után egész
jégtornyok hullottak két oldalról a födélzetre; a másik perczben
harsogva jött fel a hullám a hajó párkányain. Én kétfelül két óriási
átlátszó zöld vízhegyet láttam felemelkedni tajtékzó tarajokkal, a mik a
másik perczben zöld boltozattá egyesültek fölöttem: a Tegethoff a víz
alá merült.
Mi a vízbe esett embernek a legelső ösztönszerű cselekvénye? Az, hogy a
lábait kiszabadítja és uszik. Az én lábaim oda voltak kötve a hajóhoz s
nem fogtam az uszáshoz, hanem elkezdtem a hajót kormányozni a víz alatt.
Számláltam a perczeket magamban; de a kormányrudat ki nem eresztettem a
kezemből. Már százhuszig számláltam. Tovább a leggyakorlottabb buvár sem
állja ki lélekzetvétel nélkül. Fulladoztam. Itt volna az ideje lábaimat
eloldani és menekülni. A hajó olyan sokáig elmarad a víz alatt. Azért
sem menekülök. Ha idefulladok is, de a Tegethoffot el nem hagyom. Mi
egymáséi vagyunk. Együtt élünk vagy veszünk.
Csaknem elvesztém már az eszméletet, midőn a vízboltozat fölöttem
elkezde világosodni s két percz mulva megláttam az eget fölöttem nem
kékleni, hanem veresleni.
Nem volt magamra gondom. Át voltam ázva; nem is gondoltam rá. A
Tegethoff sebesen haladt a ködben kelet felé. Meg kellett őt fordítanom;
a ködön keresztül lobogó volkán segített a tájékozásban. Sietve kellett
felhasználnom az időt, a míg a csuszam által kölcsönzött önmozderő tart
a hajónál. Perczenkint lassúdott az; úgy, hogy mikor az új öböl keleti
partjához eljutott a hajó, oly csendesen feküdt fel a zátonyra, mintha
kapitány, gépész, kormányos intézte volna futását. Szerencsésen
megfeneklettünk. A hajó nem dült féloldalt, tökéletesen befurta magát az
új zsurmalékba (detritus). Én még fölösleges elővigyázatul a kis
horgonyt is lebocsátottam s ekként biztosítottam a Tegethoffot minden
eshetőség ellen. Ha ez a szárazföld csakugyan lengővé lett, akkor a
hajót is magával viszi, az el nem maradhat tőle. S ha a szárazföld
eltalálna sülyedni, az égő kőszén és petroleum a jéglapot kiolvasztaná
alóla: akkor felmenekülünk a Tegethoffra.
A hajóban semmi lényeges kár nem történt, csupán az orrán levő
czifrázatok szenvedtek egy kis haváriát.
Ekkor aztán lehívtam a Bábit is a búvhelyéről; ő örült legjobban a
Tegethoff megszabadulásának s örömében mindjárt hidegfürdőt vett az új
öbölben, ő szárazan maradt az árboczkasban; de nekem volt benne elég
részem s csak most vettem észre, hogy az öltöny megszáradt rajtam a nagy
fáradságos munkában.