Lámekh ős három napig nem volt rábirható, hogy elhagyja Kain sirboltját.
Neki az alatt folyvást ott kellett maradni és siratni a régen megholtat.
Én azonban ez idő alatt az után láttam, hogy megtaláljam innen a
kijárást.
A tufabércz természetalkotta katakombáiból Lámekh utasítása nélkül is ki
tudtam igazodni.
Azok, a kik Kaint ide eltemették, sötétben nem járhattak, fáklyákkal
kellett jönniök.
Egy folyosóban megtaláltam az elhányt fáklyák maradványait. Az ősi
időkben a calamus albus (fehér rotáng) szárai szolgáltak fáklya gyanánt.
Ezek taníták meg az első embereket tűzgerjesztésre. Két fehér rotáng bot
egymáson keresztül dörzsölve, szikrákat szór s meggyújtja a taplót,
gyapotot, csepüt. Külső kérge kőkemény, kovarczanyag, azért rothadatlan,
mint a kovarcz, belseje pedig gyantás, fényes lánggal ég, s mikor
csomóra ér a láng, akkor durran, mint a puska, s újra meg kell gyújtani:
azért hármasával szokták fáklyának összekötni.
E leégett fáklyamaradványok elvezettek a katakomba folyosójának külső
szádáig.
Az nem volt egy darab ráhengerített sziklával letakarva, hanem az ős
cyclopi építészet modorában berakva egymásra illesztett nagy kövekkel.
Ezek közül vasrudammal könnyű volt nehányat kimozdítanom, míg akkora
rést törhettem a torlaszon, mely egy embert keresztül bocsát, sőt egy
jegesmedvét is; mert Bábira nagy szükségem volt tervem kiviteléhez.
Nahámát alva hagytam el a sirboltban ősatyja mellett; lámpámat is
otthagyva náluk.
Így számítottam magamban:
Nem elég a kijárást a szabadba feltalálni: a szabadság itt igazán
«perniciosa libertas.» Csikorgó hideg van odakünn.
Az én paradicsomi embereim ezen a szabad légen megfagynak, Naháma
cachelot-patyolat pepluma, Lámekh asbest palástja nem ehhez a klimához
való jelmezek.
Nekem elébb vissza kell térnem a Tegethoffra, s onnan meleg öltönyöket
hozni számukra.
Magam is csak egy téli bekecsben vagyok, mert bundámat a jégbarlangban
hagytam s ott nem tudom mi történt. Bizonyosan el van veszve minden
holmim. Azonban elégszer próbáltuk ezt a Tegethoff utazóival együtt,
hogy bunda nélkül jártunk egész nap, mintha csak egy nagy város utczáin
járnánk télen. Én tehát kiállom a hajóig menetelt ez öltözetben; de
mégis nagy szükségem lesz rá, hogy Bábi felvegyen a hátára; mert
nyargalvást hamarább odaérek, s hamarább visszajövök; s a mire legtöbb
szükségem van, az ő finom szaglása, ösztöne, tájékozása megkönnyíti rám
nézve a hajó feltalálását s onnan megint az ide visszakerülést.
Azt hittem, az én ős embereimet fogja meglepni az a látvány, melyet ég
és föld mutat, midőn a szabadba kilépnek. Olyan ég és olyan föld, a
minőt ők nem láttak soha. Naptalan ég, tele idegen csillagképekkel,
miket az ő hajdani egük nem mutatott nekik, s ez égen az északi hajnal
ijesztő lobogványa; a föld pedig ragyogó fehér homokkal fedve, melynek
neve az ő fogalmaikban nincs: átlátszó ragyogó sziklák jégből, melyre ők
bámulva fogják kérdezni, micsoda ragyogó kövek ezek? Magát a hideget sem
ismerik még; azt fogják kérdezni, mi az, a mi úgy éget? Fáj nekünk a
levegő!
Hanem aztán, mikor kiléptem a szabadba, oly hosszú földalatti bolyongás
után, akkor rajtam volt a sor az elbámulásra.
Én nem láttam még ezt az eget és ezt a földet.
Legelőször is meglepett az, hogy nincsen hideg. A hőmérsék a fagyponton
fölül emelkedett.
És azután minő ég ez itt fölöttem? Nincs rajta semmi csillag. Az egész
égboltozat valami veres izzó fényben sugárzik alá. De ez nem az
északfény; ez egy gomolygó fellegtábor, mely eltakarja a holdat, csak
néha jelenik az meg e veres felhők között, kiváló sápadt zöldes fényű
tányérjával. E felhők okozzák a meleget. De hát a felhőket mi okozza? És
mitől fénylenek azok? Néha futó zápor vonul át nagy hirtelen;
esőcseppeket érzek. Nem havat, hanem esőt. Köröskörül az egész látkör
fénylik, mintha lángba volna borulva, s a fellegek onnan látszanak
feltornyosulni. A hegyoldalról alátekintve úgy tünik az fel előttem,
mint egy égő öv, mely egy szigetet patkó alakuan körülvesz. Ez a sziget
lehet mintegy tíz négyszög mértföldnyi terület, egyik végén a kimagasló
Zichy előfokkal; s attól mintegy három mértföldnyi távolban az alantabb
fekvő naphtha-volcánnal, mely lobogványos rohamban fujja a tüzet fel az
égre.
De még ez mind nem elég ok arra, hogy e földterületen a hőmérsék annyira
emelkedett legyen. Ezt nem okozhatja más, mint az, hogy a petroleumégés
által minden oldalon meggyuladt a kőszén-réteg maga, s az már most
olthatatlanul ég tovább. Az égő kőszénréteg hősége csak fölfelé terjed,
s az alatta levő homok és agyagrétegeken át a fenntartó jégtömeget fel
nem olvasztja; hanem azt az egész földdarabot ki fogja égetni.
Arra ugyan szépen várhatok, mert a dutweileri kőszénhegy már
másfélszázad óta ég s még mindig laknak rajta, sőt az áthevített
földben, mely alatt tüz van, a leggyönyörübb délvirágok és tropicus
gyümölcsök kertészetét űzik. Ez tehát engem nem aggaszt. Ezen majd az
unokáim sopánkodjanak.
A kőszén-égésnek azonban még egy más következménye is van. Az, hogy
libegő országrészünk előre halad. Az égő partok utat törnek a jégtenger
között s az hátrálni kénytelen előlük.
Valószinüleg a tengernek is van áramlata, mely viszi az úszó földet; de
az meg bizonyos, hogy miután a sziget volcánfelőli részén a hőség
megritkítja a levegőt, a másik oldalról nyomuló sűrűbb lég előre
taszítja folytonosan a földet, melynek hegyei ezuttal olyan szolgálatot
tesznek neki, mint a vitorlák.
Ez volt tehát az átváltozott ég. Rám nézve egészen új tünemény.
De mi történt a földdel? Micsoda átalakítást vitt azzal végbe a
kataklizma, melyet a kőolajrobbanás okozott?
Mikor Amerikában a pennsylvaniai hirhedett olajvölgyben egy új
petroleumkutat megnyitnak, akkor elébb a környékben minden tüzet
kioltanak; mert az ártézi kút csövén elébb az illó gáz tódul ki, s ez
rögtön szétterjed. Egyszer az Oil Spring mellett ásott egy ilyen
petroleumkút megnyításakor ott felejtették a tüzet egy kovácsműhelyben,
mely kétszáz méternyi távolban állt a kúttól; s ettől a kirohanó gáz
meggyulladt, és egy angol mértföldnyi kerületben köröskörül egy pillanat
alatt leperzselt mindent, a mi éghető; kétszáz ember égett korommá egy
percz lefolyása alatt. S nem maradt fű, fa, élő állat azon a területen.
Pedig a petroleumkút csak egy húsz centiméter átmérőjű csövön át lövelli
fel azt a robbanó gázt.
Az én általam meggyujtott volkán pedig egy kráteren keresztül okádja fel
azt.
Az első robbanás hatása az volt, hogy a hegytetőkről minden jég eltünt,
s a völgyekben most tavak feküdtek.
Mikor utoljára láttam, fehérek voltak a hegyormok, most feketék. Az
északi táj úgy tünt fel, mintha lávapatakok kigyóznának rajta végig, s
tűzzuhatagok hullanának alá a sziklákról. Az csak viz volt, melyet az
ismételve kitörő gáz a fedett sziklahasadékok közt megmaradt jégből
leolvaszt; az ég tüzfényétől ragyogó patak.
A lemeztelenített hegyormokról kopáran meredeztek fel a plutói alkotás
sziklái. Rá ismertem az én bazaltjaimra is. Még húsz méternyi magasan
meredtek túl a hegyháton, lépcsőzetesen letöredezve.
E rögtöni olvadás magyarázza meg azt a hegyárt is, mely a jégbarlangból
alászakadt. Nem jégbarlang az már.
Hogy ezen a földön élő állat nem maradt, az bizonyos.
Azokat a medvéket, a miket a szabadban talált, az iszonyú gázrobbanás
korommá is égeté, azokat pedig, a mik téli álmukat aludni hó és jég alá
ásták be magukat, a légnyomás megfojtotta.
Mi négyen vagyunk a lakói ennek az egész földdarabnak.
Hogy a volkánkitörés által a jégparttól el lettünk szakítva, azt most
már bizonyosnak kellett tartanom.
De mi lett ez esetben a Tegethoffal? Ez most rám nézve a legfontosabb
kérdés.
A tájék déli része sűrű szürke ködtömegbe van burkolva. E ködvilágnak
kell most neki mennem, hogy a Tegethoffot keressem. Vajjon rá találok-e
még? Hiszen húsz órai útat tettem onnan idáig. S ha elhagyom a Zichy
hegyet, melynek üregében van hajlékom, élelmem és Nahámám,
visszatalálok-e ide ismét?
Töprengve ültem le egy sziklára s az alaktalan ködbe bámultam, mely a
déli láthatárt elfedte előlem.
Bábi előre szaladt s valami sajátszerű, féltében üvöltő ordítást
hallatott, melyre körül és messze semmi visszhang nem jött.
Egyszer erősebben kezdett fujni a szél dél felől. A volcán kitörése
ezzel egyidejüleg fokozódott; az ég veressége általánosabb lett s a déli
szürkés lilaszin köd foszladozni kezdett.
Mi ez? Álmot látok-e? Érzékeim hallucinatiója játszik-e velem, vagy az
arcticus tengerek délibábjai ámítanak káprázataikkal?
A Tegethoff áll előttem!
Közel: alig egy órányi távolban mutatkozik szemem előtt az elhagyott
gálya. Szemeim nyitva vannak, ébren vagyok, látom jól: a két kürtőt, az
árboczokat, vitorla rúdjaikkal, kivehetem a kötélzetet, az ágyuk
lőréseit. Olyan közel látszik hozzám, hogy a kiáltásnak át kellene
hangzani tőlem oda.
Nehány percz mulva újra összeborult körüle a ködgomoly, mely a föld
szinén hömpölygött s nem volt előttem a hajó többé.
De, ha én csalódhattam, Bábi nem csalódott. Rohanva jött vissza hozzám,
s olyan tánczot vitt véghez körülöttem, mintha meg lenne bolondulva.
Üvöltött örömében! Ő is látta a mi hajónkat. Semmi kétség.
Oda feküdt lábamhoz, mintha maga kérné, hogy üljek fel a hátára s a mint
ez megtörtént, felszökött és elkezdett velem iramodni azon irányban, a
merre a hajó árnyképe megjelent előttem.
Még mindig azt hittem, hogy a fata morgana csalképe volt az, a mi
szememet kápráztatá. Hanem az vigasztalt, hogy bár milyen mélyen
hatoltunk is be a ködgomolyba, a további gázvolcán fénye keresztül
sugárolt rajta, s a visszatérésnek biztos irányt adott.