Házasság után úgy illik mai világban, hogy az ember menyegzői
kéjutazásra menjen.
Az öreget azonban itt nem hagyhattuk magában, étlen szomjan és sötétben.
Hozzá kellett látnom, hogy kikalapáljam a lábait ezekből a kristály
csizmákból, a mikbe térdig volt beszorulva.
«Látod pedig, öreg, nagy áldozatra szánom el magamat, hogy ezt megteszem
a kedvedért. Mert ha egyszer még az emberlakta világba visszakerülök, s
ott téged bemutathatlak, térdig a kristályba beleszorulva, ezzel minden
ember előtt ad hominem be lesz bizonyítva, hogy mind az igaz, a mit
elbeszélek, hogy te valóságos özönvíz előtti ember vagy; mert hisz a
lábad most is benne van az özönvíz előtti kristályban. De ha azt leverem
róla, azt fogja mondani az a sok tudós sceptikus odakünn, hogy humbug,
barnumság az egész mesém, s nekem semmi tanubizonyságom nem marad, hogy
ti csakugyan a plyocene korszakából származtatok ide, s hogy e szerint
az én feleségem a legrégibb nemes kisasszony a földön, s hogy a mit ti
el fogtok beszélni az özönvíz előtti világ állapotjáról, az valósággal a
pentateuch előtti időknek története.
Azonban nem lehetett Naháma gyermeki érzelmének ellenállanom s nagy
fáradsággal rést tördeltem a kristálytömegben annyira, hogy egy
erélyesebb kalapácsütés után egészen kiszabadultak az apósom lábai
belőle. A kristálynak egy elvált darabja egészen épen maradt, s abban
még világosan látható volt a benne foglalt két emberi lábnak hű
lenyomata. Ez mégis élő tanubizonyság lesz mellettem.
Hanem az öreg oly gyönge volt, hogy őt csak Bábi hátára ültetve vihettük
magunkkal, a kitől eleinte nagyon irtózott; azt mondta róla, hogy
«Jewamah!» (vetélytársnő.)
Vissza kellett, hogy térjek a jégbarlangba, a hol minden készletemet
hagytam s a honnan gyönge reményem volt a felvilágra ismét feljuthatni.
Ez a reményem egyenesen a jégbarlang alkotásán alapult.
A volcáni kataklizma alatt azok a roppant függő jégtömegek, a mik a
barlang padmalyáról alá meredeztek, okvetlenül leszakadtak, halomra
omlott a jég-orgona, jégfüggönyével együtt, s akkor annak romjai
valamely irányban annyira megtöltötték az alsó üreget, hogy abból a
medve segítségével fel lehet majd kapaszkodni a felső karzatra.
Hogy a medvék nincsenek most a barlangban: annyi bizonyos. A földrengés
kiűzte őket onnan. Sőt valószinüleg elűzte az egész szárazföldről: azok
kimenekültek a jégcontinensre.
Leginkább óhajtottam azt megtudni, hogy mi történt ez alatt a
Tegethoffal?
Ha elszakadt a szárazföld a jégcontinenstől, velejött-e a hajó is, vagy
elmaradt a jég között?
Mikor elindultunk kristálybarlangunkból, az én öregem hozzá fogott, hogy
egy hálazsolozsmát énekeljen az Urhoz; ők még akkor jutottak a kristály
közepébe, mikor ez a darab föld a forró égöv alatt uszott, annálfogva,
ha ki nem veszett elméjükből az emlékezet, szép meglepetés lesz rájuk
nézve, ha az éjszaksarki tájképet egyszerre meglátják maguk előtt, s
hiába várják a nap megjelenését az égen.
Jó szerencse volt most rájuk nézve az a két medvebunda, a mit a
jégbarlangban hátrahagytam.
Odáig nem volt azokra szükség. A közbeeső két barlang, összekötő
folyosóival együtt, tulságosan is meleg lesz most.
Az öreg «Sabbaoth»-ot is emlegetett mikor a medve hátára felültettem.
Természetesen szombatnapon nem szabad útra kelni istenfélő embernek;
hanem én aztán megmagyaráztam neki, hogy itt félesztendeig tart a
nappal, félesztendeig az éjszaka, annálfogva csak minden hetedik
esztendő a szombat. Ez az esztendő a csütörtök; most épen három fertály
octoberre: «Tischri».
Úgy látszik, belenyugodott.
S ezzel megindult a karaván. Elől Bábi a hátán ülő s a bundájába
kapaszkodó ősapával; nyomában Naháma, ölében vive tojáshéj edényét; s
leghátul én, hátamon az iszákkal.
Utunk a bazaltbarlangig sokkal járhatóbb volt, mint jövet, az
összeszorított palarétegek hosszú deltaalaku folyosót nyitottak
előttünk, melyen át nem kellett négykézláb mászva haladnunk.
A növekedő hőmérsék jelezé a bazaltbarlang közeledtét.
A tárna végén, mielőtt belépnénk az üregbe, melyben még mindig
szerfelett nagy a hőség, megpihentetém a familiámat. Hozzá láttunk a
frugális lakomához; aztán nehány órai álmot engedtünk magunknak,
körülfeküdve természetes kerevetünket, a medvét. Én a paradicsomba
álmodtam magamat. Talán nem is álom volt?
Reggelre kelve aztán neki indultunk a barlangon átkelésnek.
Ez jó nagy darab feladat volt.
A töveikből kidült szélső bazaltoszlopok keresztül feküdtek a barlang
alsó karzatának párkányain, mintegy hidat képezve. Hanem az igazán
ördöghidja volt. Helyenkint félöles hézagok támadtak a leomlott oszlopok
között, miken át kellett ugrálnunk. Ugrani én is tudok, Naháma tud még
jobban, mint én; de a hátamon levő iszáknak embernyi terhe volt; az nem
tanácsolta az együtt ugrást.
Annálfogva azt kellett tennünk, hogy az utunkat álló hasadékokon előbb
átszökött Naháma, azután én egy kötelet vetettem át neki, s ő annálfogva
áthúzta az iszákomat a tulsó bazaltoszlopra: mire aztán én is utána
ugrottam.
S a bazalton időzés nem volt kellemetes.
Az még most is a félig kihült vas forróságával birt, s az asbest
harisnyák megvédték ugyan lábainkat az égéstől, de nem attól, hogy a
forróságot kellemetlenül érezzük.
Végre egy hét méternyi szélességű nyilás állta utunkat épen a barlang
tulsó széle előtt.
Ezen már nem mehetünk át semmiképen. Ekkora hosszugrást nem
koczkáztathatunk: az angol telivérnek való.
Kikerülni pedig semerre se lehetett. S alant a tátongó mélység.
Bábi rég átszökött e tátványon, s a mint a túlpartra érve,
visszatekintett, meglátott bennünket ott rekedten. A bölcs medve nem
gondolkozott sokáig; hirtelen leheverte magáról a hátán ülő ősapát, s
vissza szaladt hozzánk, oda se nézve annak a kis örvénynek.
Most azután elkezdődött közöttünk a vita, hogy melyikünket vigyen át
elébb? Én azt akartam, hogy Nahámát, Naháma azt akarta, hogy engem.
Bábi pedig türelmetlen volt, az ő talpai nem tűrhették a bazalt
forróságát egy helyben állva, neki nem voltak asbestharisnyái; míg mi
egymást biztattuk, ő határozott, hirtelen hátulról a térdeim közé furta
a fejét s felkapott a hátára iszákostól együtt s egy percz alatt
átugrott velem, s nem tett le a szakadék tulsó oldalán, hanem nyargalt
ki velem egész a túlpartig.
Naháma olyat sikoltott, hogy a bazaltfal visszhangzott bele.
Én visszanéztem rá s kiálték neki, hogy várjon, a medve rögtön visszatér
ő hozzá.
A szegény gyermek azonban meg volt rémülve, hogy elmarad tőlem s én csak
azt láttam, hogy neki fut annak a hét méternyi hasadéknak, félig
felhuzott öklökkel, s annak a szélére érve, hirtelen meghajtja térdeit,
ökleivel szétcsap, lábaival felpattan a levegőbe s mint a gazella,
átrepül azon a hét méternyi széles örvényhasadékon.
No nem tudom, hány nagyságos asszony csinálná ezt utána, azért, hogy a
férjétől el ne maradjon?
Aztán futvást jött utánam, úgy, hogy egyszerre ért Bábival a túlpartra.
Ott aztán elkezdett kaczagni. Most hallottam először kaczagni. A világon
ez a legszebb dal, zene, melódia. Egy asszony kaczagása, a ki örül,
őrjöng, szeret. Nyakamba borult; én szidtam: ő csókolt és kaczagott. Én
halálra voltam rémülve: ő pedig boldog volt a diadalától.
Ettől fogva láttam ragyogni, eddig csak lesütött szemeit, mikor rám
nézett.
Tudta, hogy valamiben győztes volt. Meggyőzött arról, hogy szeret, hogy
saját akarata van, és hogy nem fél. S ő már tudta azt, hogy engem erről
meggyőzött.
Veleszületett tudomány volt ez a nőnél úgy látszik már huszezer év előtt
is.
Rövid siesta után tovább indultunk, a malachitbarlangot felkeresni.
Emitt a hőség tűrhetetlen volt.
Ősapánk egészen belenyugodott az utazásba s a medveháton ülve,
bóbiskolt, míg mi édes eszmecserékkel töltöttük időnket útközben. Azt is
annak tulajdonítottam, hogy olyan melegem volt. S nem jutott eszembe a
hőmérőt nézegetni, hogy hány fokot mutogat?
Pedig hát valóban folytonos volt a melegség az egész sziklafolyosón át,
a minek az okát csak akkor tudtam meg, mikor eljutottunk a
malachitbarlang torkolatához.
A kék tó nem volt sehol.
Az a roppant tömeg rézgálicz a földrengés alatt egyszerre kristálylyá
alakult s a mint a vegybomlás idegen hatásszereket kevert közé, majd
roppant lazurkék táblákban fedte a sziklaoldalokat, majd meg vese alakú
kék kavics halmazokban volt feltorlódva. A tó fenekén már fehér szint
mutatott; ezt a hőség okozta, míg egy oldalon zöld bársonynyal húzta be
a sziklaormokat, melyből veres kristályok csillámlottak elé. Gondom volt
rá, hogy a hol a nagy retorta fenekén holmi gyanus fehérszürke foltokat
látok, a karavánt arra ne vezessem. Az ott kénsavas kálival egyesült
rézgálicz, a mi a puszta rálépéstől felrobban. A most alakult mindennemű
kristályok, mik a chlor, réz és ammoniák vegyülékeiből támadtak,
maguktól is szétpattannak olyan sziszegéssel, minő a forró érczlapra
öntött vizé.
A malachit-terem hőmérséke a kristályalakulás miatt huszonnégy fokra
emelkedett. S e «kőszületés» még nem volt befejezve. A kristályok nőnek!
Több apró egyesül egy nagyobbá: egy új kristály elnyeli a másikat, néha
egészen idegen kristályt. S az elnyelő kristály a legyőzöttet
összezúzza, míg a bezárt aranylapocskának még a széleit sem görbíti meg,
s a bogár szárnyát töretlen hagyja.
A barlang fenekén, hol e kristályok legvastagabb réteget képeztek,
legnagyobb volt a meleg. Innen a felső párkányzatra felhatolva tűrhetőbb
lesz a lég.
A réztrón, a malachit sziklák nem mozdultak meg helyeikből. Hanem
egészen más meglepetés várt reám.
Első gondom volt a családom számára felütni a sátort; azután venni a
vasrudat, csákányt és köteleket s Bábival neki indulni a jégbarlanghoz
vezető kijárás kémszemlészetének.
Ide nem vihettem magammal Nahámát. (A jég közé, ebben az öltözetben!)
Megvártam, míg elalszik, akkor lámpa nélkül, csupán a fénymágnesek
világításánál kibotorkáztam Bábi segélyével a barlangból a folyosóig, s
csak ott gyujtottam meg a lámpásomat.
Arra bizonyosan számítottam, hogy a kürtő felett, melyen a jégbarlangból
alá szálltam, egész tömkelegét fogom találni a jégromoknak, mik a
földrengésben a padmalyról alá szakadtak; de úgy okoskodtam, hogy a
malachitbarlangból feltörő hőlég bizonyosan tovább emelte a jég között
is ezt a pinczegégét, s annyit olvasztott belőle, hogy keresztül lehet
rajta búvnom. Okvetlenül meg kellett elébb kapnom azt a két medvebundát,
mielőtt «embereimet» magammal hozom a jégbarlangba, aztán meg ki a
jégvilágba.
De nagyszerű lett a csalódásom! Nem jég állta az utamat, hanem víz!
Mikor ahhoz a helyhez értem, a hol a fehér patak egy mély
sziklaörvényben elvesz, megdöbbenve láttam, hogy az nem csermely többé,
hanem hegyár, mely sebes rohanásában méternyi magasan tölti meg a
sziklafolyosó talaját, s mikor nagy kínnal előre hatoltam, Bábi hátára
felülve, e sebes árban s eljutottam ahhoz a katlanlyukhoz, melyen át
kelle bujnom a barlang kürtőjéhez, azt egészen betöltve találtam a
rohanó ár által. A jégbarlangból most már nem csorog a víz, hanem omlik.
Mi okozhatja azt? megáll az eszem e kérdésnél. Hisz a malachitbarlang
melege nem hatolhat ekként a vízár miatt fel a barlangba. Nem is elég
arra, hogy egy egész jégbarlangot felolvaszszon. Annak felülről kellett
olvadásba jönni; de mitől?
Akármitől! Nekem csúfra vissza kellett térnem!
Most aztán igazán meg vagyok fogva.
Tűzön, sziklán, robbanó gázon át tudtam hatolni; de a víz ellen, se
tudomány, se erőszak.
Itt kell várnom, míg az egész jégbarlang tömege lefolyik.
Visszatérve a barlangba: Nahámát felköltém gyöngéden s aztán vettem a
pergamenttáblámat s elkezdtem számítani.
Ha ötszáz méter szélességű, négyszáz méter hosszuságu, százötven méter
mélységű jégtömeg vizzé válik: hány hektoliter lesz belőle? Ennyi
hektoliter hány kilogrammot fog nyomni? Ennyi kilogramm súly mellett
hány hektoliter folyadék omlik keresztül egy méter magasságú s hetvenöt
czentimétér széleségű nyíláson? Hány óra, hány nap kell rá, míg az egész
lefolyik? S hány óráig, hány napig tartanak el az én élelmi szereim? S
úgy találtam, hogy «több nap, mint kolbász!» sajt, füstölt nyelv és
manna fog hamarább elfogyni, mint a víz.
Naháma bámulva nézte, vállamra dülve, hogy micsoda ákombákot csinálok
ott össze-vissza? kérdezte, mi az?
Kezdtünk már egymás nyelvén érteni.
Én megértettem vele, hogy nem lehet odább mennünk. Ide vagyunk zárva. Ő
megcsókolt és nevetett.
S aztán, mikor megtudta, hogy sokáig itt kell majd vesztegelnünk, az
asszonyi ösztön azt sugallta neki, hogy keressen valami dolgot magának.
A kőselyemből kifejtette a ragyogó matringokat, felkötötte guzsalyára,
megfonta fonálnak, aztán két halideg pálcza segélyével (az volt a
plyocenei szövőszék) két arasznyi széles végekké szőtte azt össze, a míg
két akkora darab szövet lett belőle, hogy az ősapát nyakától lábáig
betakarta. Ruhát készített az öregünknek. A minek aztán az úgy örült.
Mikor feladta rá a köntöst, mely egyszerre patriarchai méltóságot
kölcsönzött az öregnek, az megcsókolta Naháma homlokát.
S oh mily kiszámító, mily ravasz még az ősasszony is a maga tanulatlan
eredetiségében.
Mikor az öreget az új köntössel ilyen jó kedvre hangolta, akkor elkezdte
körülczirógatni, hizelgett neki, az ölébe ült, míg végre kicsalt belőle
valami titkot: a mire hirtelen felém villámlott szemeivel diadalmasan,
és aztán addig kapargatott az öreg ezüsthaju fejében, míg azt eltalálta,
akkor aztán odafutott hozzám, fülembe sugva:
– Más kijárás!
– Ő mondta? Vajé Dabber! De hol?
Naháma hamisan és okosan felelt, fejemre tevé kezét:
– Jore Deah vagy. Találd ki.
– Hát ő nem mondja meg?
– Nem szabad.
– Ki tiltja?
Naháma ajkára tette mutató ujját s aztán felemelé azt a magasba.
(Az, a kinek a nevét nem szabad kimondani…)
Jól van öreg! Hát megmutatom neked, hogy csakugyan «Jore deah» vagyok.
Ha van más kijárás is ebből a barlangból, arra én rátalálok! Ezt
fogadom.