Ekként okoskodtam.
Ha van valahonnan másfelé kijárás ebből a barlangból, úgy azt a
hévmérőnek okvetlenül meg kell mutatni. Befütött szobában a hévmérő, az
ajtó vagy ablak közelébe akasztva, mindig alantabb fokot mutat, mint az
átelleni falon.
Ennélfogva a hévmérőt különféle sziklaoldalakra és malachitdarabok mellé
raktam le, azt lesve, hogy nem száll-e valahol alább? Mindenütt
egyformán mutatott.
Sikertelenül kutattam s az öreg gúnymosolygása nagyszerű volt,
valahányszor csüggedten tértem vissza. Az ilyen fanatikus patriarcha
gyönyörűségnek tartja azt, ha együtt meghalunk itt éhen s még akkor sem
fedezi fel a kijárást, a mit rajongása eltilt. S mindannyiszor buzgó
énekre fakadt, a mihez ugyan nem volt hangja, csak fujtatott, mint az
elkopott sipláda.
Ezalatt az én Bábim folyvást ott ült, vagy feküdt a legelőször
kiválasztott helyén, a roppant malachitsziklán s nyalta a talpait. Most
még szebb papiros nyomtató volt, egy kék medve zöld talapzaton.
Egyszer nagyot ásított Bábi, mikor mellette elhaladtam. Úgylátszott,
megunta a dolgomat nézni.
Ejh, gondolám magamban, hátha azt a malachitdarabot is megkérdeznők. Ez
ugyan egészen szabadon áll: de kisértsük meg.
Letettem a hévmérőt a kődarab aljára s mellé térdeltem, s már öt percz
mulva örömtől felvillanyozva ugrottam fel. Hévmérőm higanya aláfelé
halad!
«Itt van!» kiálték, megütve a vasrúddal a sziklát.
Ekkor egy rekedt rikácsolás üté meg fülemet. Az öreg kétségbeesésének
hangja volt az. Egyetlen hang, mint a hogy némely vadállat csak a
végveszélyben tud hangot adni: úgy tört ki a rekedt suttogásból az ő
ordítása.
Kitaláltam a rejtegetett titkot.
Az öreg kétségbeesése elárulá, hogy jó helyen járok.
Naháma az öreg jajkiáltására odafutott hozzá, míg Bábi leugrott a
malachitszikláról, s vihogva ugrált körülöttem és körmeivel tépte a
sziklát, hogy meglátszott az ujjai helye rajta.
Én aztán nekifeszítettem a vasrudat a malachitsziklának, hogy
elhengerítsem onnan.
«Haha!»
Az öreg nevetni kezdett.
Azon a sziklán tilalom van!
Ujabb fogalmak szerint ez a tilalom nem abban rejlik, hogy Uriel angyal
lepecsételte, hanem hogy a szikla tizenöt métermázsát nyom. Azt valaha
tíz ember hengerítette ide. Vasrudam elgörbült az emelésben; de a szikla
meg sem mozdult.
«Haha!» Nevetett tompa hörgéssel az öreg, s nem eresztette Nahámát
segítségemre; engedte, hadd küzdjön a dæmon fia egyedül. Emelje el, ha
tudja, azt a követ, a mit tíz férfi gördített oda.
Pedig az ördöngös XIX. századbeli ember elemeli azt onnan, öreg,
egyedül: ha neki fog.
Felmásztam a malachitszikla tetejére s elkezdtem abba csákányommal
lyukat fúrni. Kemény a kő! Sok óra telt bele, míg akkora lyukat tudtam
kivágni belőle, mely a robbanó töltényt befogadja.
Az öreg nevette a munkámat. Egy évig sem töröm így össze azt a sziklát.
Csak várj öreg! Egy percz is elég lesz.
Beleillesztém a töltényt a vésett lyukba; a gyutacsot tempiroztam, aztán
homokkal tömtem be a fenmaradt nyilást a töltény felett, s azzal
leugrottam a szikláról, s odasiettem az öreghez és Nahámához. Egy szikla
mellé vontam őket, mely által a robbanás elől meg legyenek védve.
Elővettem az órámat, s számláltam a perczeket. Az öreg bámulva nézett
rám, hogy mit csinálok.
Most a gyutacs utolsó percze is lejárt. Akkor én hirtelen magamhoz
öleltem Nahámát, testemmel eltakarva fejét s felkiálték:
«Szikla, nyilj meg!»
Egy robbanás hangzott, s a tömör malachittönk kétfelé szakadva esett
jobbra balra, míg a támadt fehér füstfelleg, mint egy elszálló szellem
vonult tova a barlang sötét boltozata felé.
A patriarcha arczraborulva esett a földre. Az Úr csodájának tartotta
ezt.
S a szétvált malachitszikla alatt ott tátongott egy sziklafolyosó ürege.
«Kelj fel öreg, és haladjunk.»
E percztől fogva én voltam az ősapó védszelleme. Elismerte
fensőbbségemet.
A lámpavilágnál leszálltunk a menetelesen alávezető üregbe, melynek
hőmérséke sokkal alantibb volt, mint a malachitbarlangé. A folyosó
lassankint egy vereses sziklatömegbe vezetett bennünket, melyre rögtön
ráismertem, hogy az tufa-kő.
Az a ritka, száraz, porladó kőtömeg, melybe a római katakombák vannak
ásva: a puzzolan-tufa.
A folyosó, mely ezen átvezetett, olyszerü volt, mint a lávában támadt
repedések s egy helyütt, mintha egy nagy megkövesült buborék helye
volna, egy gömbölyű üregbe vezetett.
Az egész üreg veres volt, falai fénytelenek, komoran egyhanguak.
A talaj közepére pedig egymástól két méternyi távolban volt elhelyezve
tizennégy óriási kehely.
Nem emberalkotta mű. A tenger terménye ez. Növényállatok készítik. Egy
óriási szivacs, mely kovarczczá válik, tökéletes serlegidomban alakulva:
néha embermagasságnyi példányokban. A hajósok «Neptun serlegének»
nevezik azt.
A tizennégy «Neptun-serleg» le volt takarva ugyanannyi sima narancssárga
négyszögű kőlapokkal. Ez is természet alkotása, nem emberkéztől van
faragva. A hajdani «lapis quadratus» az, az olaszok tufa litoideja.
A tizennégy óriási serleg között pedig feküdt egy emberalak.
Egy fővel magasabb, mint a mostani emberek. Egészen ősz haja messze
elterül feje körül, testét hófehér gyapjú fedi végig, mely a bőr szinét
nem engedi látni; arczát takarja a fehér szakáll, lehunyt szemeit a
hosszan alánőtt fehér szemöldök, kezei is pehelylyel rakva végig.
Csupán a homlokán látszik a szürke, szintelen bőr, s e homlok közepén,
épen a két szemöldök között van egy nagy fekete folt: egy anyajegy, egy
«naevus», s azon a kondor szőrpehely még most is fekete.
Az ősapa reszketve fogá meg kezemet jobbjával s félelemtől remegő balját
kiterjesztve a fekvő alak felé, súgá fülembe e nevet:
– Kain.
… Az első gyilkos a földön.
… A testvérgyilkos ős.
… A kinek az Úr ezt az átkot mondá:
– Fuss a földről, fuss az én orczám elől! Legyen ellenséged a föld; és
ne adjon neked ingyen gyümölcsöt. Bujdosó légy. És meg ne tudj halni!
És aztán bélyeget ütött homlokára, hogy legyen ismeretes az emberek
előtt és «hétszer átkozott legyen az, a ki őt megöli».
Az a bélyeg most is ott van még a homlokán.
És mi mindnyájan, a kik az arczunkon ilyen fekete lencsét viselünk: ez
első szülött utódai vagyunk, Kain-ivadék. Aristocraták. A többi mind
Seth-ivadék, a harmadik fiu családja. Abelnek nem volt utódja, mert épen
a menyasszonyaik felett vesztek össze s Ábelt vőlegény korában ölte meg
vetélytársa.
Az első vetélytárs. Az első gyilkos. Az első elitélt ember. Az első
földönfutó. Az első földmives.
A reszketés, mely az ősapát megkapta, rám is elterjedt. Csak Naháma nem
érzé azt. Ő az ő gyermekszivével csak azt tudta, hogy legelső ősapja az,
a kit maga előtt lát s a gyermeki kegyelet ösztönszerü vonzalmával
csuszott oda hozzá térdein s aztán áhitattal megcsókolá a nagy halottat.
Azon a helyen csókolá meg, a hol őt az Úr megbélyegezte, azon a fekete,
letörölhetetlen, örök időkre elmulhatatlan folton a homlok közepett.
S arra az egész hulla egyszerre porrá omlott.
Hamuvá lett minden atomja, mint a hogy porrá omlanak a legelső érintésre
azok az épen megmaradtnak látszó alakok, miket a pompéji lávatuffban
találnak.
Minden: haj, kéz, koponya, egy alaktalan portömeg lett.
Az emberi testnek megvan az a kiváltsága, hogy tökéletesen porrá váljék,
ne maradjon meg, mint az állatok csontjai, új világok számára bujdosó
csodának.
Kain megszünt viselni az Úr átkát, azt a megismertető bélyeget homlokán.
Egy gyermek önzetlen szeretetéért, egy nő ártatlan csókjáért visszavette
azt róla az Úr!
Most már csakugyan a mi örökségünk volt a tizennégy serleg.
Az ősapa hétszer leveté magát a földre a drága hamvak előtt, s
meghasogatta egyetlen köntösét, az amianth palástot és sirt keservesen.
Hanem azután, hogy kiállotta az árvaságrajutás legelső fájdalmait, akkor
kézen fogta Nahámát és odavezeté az egyik Neptun-serleghez, s ráveté
arra öt ujjahegyét, s e szót rebegé:
– Nedánja. (Ez a te nászhozományod.)
Kiváncsi voltam rá, megtudni, mi lehet abban?
Ősapó inte, hogy segítsek leemelni a silicat-spongia kehelyről a tuffa
födelet.
A legörvendetesebb meglepetés várt rám.
A Neptun serleg töltve volt buzával.
Nem olyan buza ez, minőt ma ismerünk. Fehér és átlátszó, tojásdad alakú
és három élű. Hasonló azokhoz, a minőket az egyptomi mumiák szájában
találnak, de annál nagyobb. Egy kiveszett faj, melyet még nehány század
előtt a velenczei kereskedők, kik azt Taganrogbul hozták, «grano
duro»-nak neveztek.
A többi serlegeket is sorban feltakarva, mindegyiket megtöltve találtam
a hajdankor ingyentermő növényeinek kenyéradó magjaival, rétegbe
halmozva egymás fölé; az «égharmatpép» (festuca fluitans) – a «vérköles»
(digitaria sangvinalis), a «Jób könyei» (Coix lacryma Jobi), a
«mocsár-rizs» (zizania palustris), az «áldott kása.» (Elymus.) Egy
serleg halmozva volt azokkal az apró gumókkal, mik egy fű gyökerén
teremnek, (Cyperus Esculentus.) És még számtalan mag, gumó, vetemény
volt ott, melyre nem ismerék; melynek tán faja is kiveszett már, a
kenyérteremtés primitiv gyüjteményei, mikkel az ősember kisérleteit tevé
titokteljes anyjánál, a természetnél, keresve föld felett és föld alatt,
és vizfenekén azt a minden fáradságok jutalmát, az emberi élet
föltételét, a minek neve «mindennapi kenyér.» Ott voltak a kelyhekben a
luzula lencséi, mit a gyermekek «nyulkenyér»-nek hínak, tófenék termette
gesztenyék, lisztes sulyom: a nunufár mákmagjai, mikből Herodes idejében
az egyiptomiak kenyeret sütöttek s mit a zsidók «Orias el Nil»-nek
neveztek; a kék nunufár cseresnyemag nagyságú babjai, s a pompás
«tamara» (nelumbium) borsói, miket az egyiptomiak szent növénynek
tartottak s mocsárba vetettek el; a vad indiánok liszttermő gumói, a
«ticor» (Maranta), a cardamomum ékalakú magjai, miknek ős termelés módja
az volt, hogy egy őserdőt leégettek, s annak a helyén egyszerre felnőtt
a magtermő cardamomum, s termett mívelés nélkül mindaddig, míg ujra el
nem nyomta az erdő. Itt találtam meg egyikében a serlegeknek Bruce
«Ensete edule»-ját, melynek ágaiban, mint a bodzabél, úgy terem a liszt;
ez volt Egyiptomban a kenyér, mielőtt a buzát felfedezték.
És ezt mind Kain találta fel: a gyülölt, a megbélyegzett, a számüzött
Kain! Kinek nevét most is szidalomnak használjuk. És ő hagyta ránk a
kenyértermesztés örökségét.
S a hitrege tanulsága mélyértelmű. A «kenyér» az, a mi a testvérgyilkos
hajlamokat ébreszti. Kenyér az, a miért egymást gyülöljük. Kenyér az, a
miért testvér a testvért üldözi, szidalmazza, halálra keresi; a miért
irigy, a miért lázadó, a miért hódító. Az a kenyér.
Kain kettős öröksége együtt szállt reánk s együtt száll tovább
unokáinkra: a kenyérkereset és a testvér-gyülölet.
A fölmívelés ősapjának sirját mivel lehetett volna pompásabban
feldiszíteni, mint azoknak a füveknek a termékeivel, mik az emberek
millióinak táplálékot adnak?
S a fűmag örökkévaló. Olyan az, mint a gránit. Ezredéveken át eláll.
E tuffabarlangban semmi nedvesség nem férhetett hozzá. Olyan volt minden
szem, mintha az idén aratták volna.
És ez mind az én örökségem. Kaptam a feleségemmel.
Drága örökség! Többet ér a malachitbányámnál! Ez élelmet biztosít
számunkra évekig. Nincs többé inség a Ferencz József-földön!
Hálateljesen csókolám meg Lámekh ősapám orczáját.
Jól gazdálkodtál utódaid számára, derék öregem.