A föléledt patriarcha is szavához jött ezalatt, bár szava olyan volt,
mintha a föld alól jönne; ércztelen, rekedt suttogás volt az inkább,
csuklórikácsolással vegyítve.
Az első szava ez volt hozzám:
«Amhááretz!»
Megörültem neki.
Hisz ez érthető nyelven volt mondva. Valaha, míg a theologiából meg nem
szöktem, engem is tápláltak a héber nyelvvel. Ez zsidóul van. Egy pár
szót most is értek belőle. Ezt az elsőt például mindjárt. Az ugyan nem
igen hizelgő megszólítás, mert azt teszi, hogy «te bolond!»
Következett még több is.
Az öreg, alig hogy mumiából emberré lett megint, egész hajdani
aristocraticus hajlamát visszanyerte, elhalmozott rekedt hangja
gunyszavakkal, a mikből leginkább megértettem azt, hogy
«Neszierim!» (rabszolga), «Keraim!» (hitetlen).
Egy párszor «mamszer»-nek is nevezett, a mi csunya megbántás.
Sejtettem, hogy azért szid, a miért a leányával ily bizalmas lábon merek
állani, s többször ütögetett a mellére, azt kiáltotta, hogy ő egy
«Cohen!»
Most már bántam nagyon, hogy a Zichyföldön tettem ezt a felfedezési
merényletet, itt még nem hivatkozhatom a polgári házasságra, ez csak a
Ferencz-Józsefföld Lajthán-túli részére nézve érvényes.
A szép Naháma segélyemre kelt.
Egy kezét vállamra tevé, másik kezének mutatóujját homlokához emelte s
ünnepélyes hangon e szóval mutatott be az öregnek:
– Jore deah. (Tudós.)
– Ssed! (Ördög szava) kiálta a húszezer éves apó.
– Ed! (Tanu) felelt a leány, önkeblére mutatva.
– Makkót mardót! hörgé az öreg a bősz átokkiáltást, melylyel a becstelen
leányokat, kik egy idegen férfit megcsókoltak, szokták a
korbácsbüntetésnek átadni. (Az özönvíz előtt.) Makkót mardót! süvölté
még egyszer az öreg, mire a leány engedelmesen lehajolt a lábainál
heverő czethalidegért, hogy azt korbácsul nyujtsa az öregnek, és
meghagyja vele ostorozni magát. Én elvettem tőle a korbácsot s odadtam
az öregapámnak, de a lányt nem eresztettem hozzá közel, hogy megverje.
Az öreg aztán a kristálytönköt verte a korbácscsal. Azt lehet.
Ekkor én is megakartam mutatni, hogy értek a nyelvén s mellemre ütve
mondám magamról:
– Reach! (fejedelem) s azzal megfogva a leány kezét, kimondám nagy
ünnepélyesen a Chalizeh alkalmából ellesett végzetes jelszót, de tagadó
ige nélkül.
– Le kachta! (Nőül veszem.)
«Meachssow!» felelt rá hirtelen a leány, kezemet visszaszorítva mind a
két kezével.
«Almanath!» hörgé a tetőtől talpig megőszült ember.
«Meachssow!» ismétlé a leány.
«Almanath!»
Ötször-hatszor elmondták egymásnak ezt a két fatalis szót, mely a
rögtöni, vagy későbbi házasságkötés volt, a «Meachssow» azt jelenti:
«mátulfogva», az «almanath» azt, hogy «attulfogva».
Végre az öreg özönvizelőtti haragra gerjedve, kiáltá e rettentő igét,
kezét leánya felé kinyujtva:
«Erwah!»
A leány elsápadt ennél a szónál; egészen elváltozott a szine, ajkai
elkékültek, arczát eltakarta hosszú hajával.
Ez a szó olyan nő jelent, a kinek tiltva van férjhez menni.
Én elszántan léptem az öreg elé s szemébe néztem a XIX-ik századbeli
bátorsággal.
Erre az öreg plyocenei ravasz vigyorgással szőrös ábrázatján morzsolá ki
e szót fogai alól:
«Katlánneth!»
E szóra a leány leesett a földre, szétzilálta a haját és kristályhomokot
szórva a fejére, elkezdett jajgatni keservesen.
A Katlánneth olyan szűzet jelent, a kinek már több vőlegénye egymásután
a menyegző előtt elhalt: Katlánneth azt jelenti, hogy «férfiölő!» az
ilyen szűznek többé férjhez igérkezni nem szabad.
«Bánom is én, ha Katlánneth vagy is, rubintom!» mondék már most a magam
nyelvén a leánynak s odasiettem őt felvenni a földről. Ketten vagyunk az
egész világon, nincs a mi számunkra törvény! s ha csak törvény kell,
majd hozunk. Magam vagyok itt alsóház, felsőház és király. De bizony
elveszlek, ha hozzám jösz.
Erre aztán az öreg elkezdett sirni keservesen. Tenyereivel a
kristálytönkre ütögetett s többször mondá e szót: «Galóth». (Fogság.)
Ez azt jelenti, hogy a míg a családfő fogságban van, addig a család
leányának menyegzőt ülni nem szabad.
Szegény öreg! Azon volt hát megijedve, hogy ha a leányát elveszem, ő itt
marad magára, a kristályba befoglalva.
Az iránt megvigasztaltam. Előhoztam vésőmet, kalapácsomat, oda térdeltem
elé, s mutattam neki, hogy én azzal a két eszközzel ki tudom őt a
kényszerhelyzetből szabadítani. Egy darabot próbául le is zúztam a
kristály széléből.
Erre elérzékenyült és megáldott e szókkal, a mik a házasságba
beleegyezést jelentik.
«Beer hetibb!» (örvendetes hir!)
A mint azonban e szónál Naháma is odajött mellém, hirtelen megfogta a
patriarcha a leány karját csontujjaival s oda vonta őt maga mellé a
kristálytuskóra, nekem pedig azt sugta:
«Keszubba!»
«Keszubba!» De hát ki az ördög látta hogy az özönviz előtti emberek is
keszubbáról beszéljenek? Én azt gondoltam, hogy az özönviz előtt ingyen
adták a leányt!
De az öreg csak a fejét rázta s ismételte, a markát tartva elém:
«Keszubba! – Keszubba!»
(Ez, a mit mi móringnak, nászajándéknak nevezünk.)
«No hát itt van, nesze: fogjad.»
Ezzel előkerestem neki azt a gyönyörű labrador kristályt az iszákomból.
Nagyon megörült neki s a markába szorította. Hanem azt mondta rá:
«Kájim li.»
«Kájim li!» Hát ezt is tudod? Hiszen te csak kiadod magadat
özönvizelőtti embernek! Nem vagy te homo primigenius! Hiszen te úgy
tudod a Schulchán Áruchot könyv nélkül!»
«Kájim li» szóval szokta az após megtartani magának a leányért kapott
ajándékot, s ha a leányának adja azt, akkor annak a neve «parnasza».
Ezzel a szóval takargatta azt bele az öreg Naháma chlamysának szögletébe
s akkor megint felém fordult ezzel a szóval:
«Sekukim!»
«Oh mi a tüzes patkószeg? Még Sekukim? Ennek ezüst is kell!»
Mit volt mit tennem. Volt egy ezüst óralánczom, azt levettem a nyakamból
s átnyujtám neki.
Ez egészen megnyerte a tetszését, az ezüst lánczot Naháma karja körül
fonta, mingyárt a válla alatt s azzal gyönyörködve nézett rajta végig, s
végül ráadta a hét áldást.
Csak azután következett a «Chupa», a mit az öreg el nem engedett.
A chupa a mennyezet, mely a házasságot szentesíti. Azt hamar
kiállítottam a czethalbőrből, melyet négy kristályoszlopra
kifeszítettem. E nélkül nem lehettem «hoszen» (vőlegény).
E mennyezet alatt keltem össze a szép «Kálémmal», kinek azért nem
kellett levágni a haját, szerencsére az özönvíz előtt még nem levén
feltalálva az olló.
Mindezeket az ügyeket elébb rendén el kellett végeznem, mielőtt arra
gondolhattam volna, hogy az életrehozott embernek valami üdítő italt
adjak, a mire pedig nagy szüksége lehetett. Énokh patriarcha idejétől
mostanáig szomjazni: nem tréfa dolog.
Sejtettem, hogy ősi szokásai között az is meglesz, hogy a saját
ivóedényén kivül másból nem iszik. Azért vésővel kifeszítettem a
kristály közül az emlitett dinornistojás héját, mely maga is apró
kristályok rétegével volt bevonva. Az még akkor is tele volt valami
apró, gombostűfej nagyságú barna ocsuval. Én azt szemétnek néztem s
kiöntöttem. Naháma azonban odajött s szépen felszedte az öltönyébe az
elszórt szemetet, türelmesen. (Most már feleségem volt.)
Én aztán tele töltöttem a féltojáshéjat friss vizzel, a mi közé egy
kevés czethaltejet kevertem s nehány csepp ambraszeszt adtam hozzá. Az
öreg mohón ivott belőle s háladatosan forgatta szemeit az ég felé.
Azután nekem nyujtotta a kelyhet az ivásra, tőlem Nahámára köszöntötte
azt s mikor üres lett a dinornis tojáshéj, akkor, hogy semmi se maradjon
el a házassági szertartásból, a földhöz csapta azt mindkét kézzel.
Szerencsére a dinornis tojáshéjnak volt annyi esze, hogy nem törött
szét; ruganyos volt. S ez nem a tojáshéj szerencséje volt, hanem ipam
uramé; mert különben nem tudom, miből adtam volna neki ezentul inni,
miután ő az én bádogedényemtől irtózott. Az ételektől pedig, a miket
kináltam neki, még jobban.
Nem kellett annak se medvegulyáshús, se cachelot nyelv, se czethalsajt,
csak egy kivánsága volt:
«Parperoth!»
Ez a hagyományos növényétel, mely nélkül meg nem történhetik lakodalom
az özönvíz előtti emberek között. Parperoth nélkül nincs áldás a
házasságon, parperoth nélkül ünnepelt menyegzőből amhaáretz utódok
származnak, parperoth nélkül Asmódi garázdálkodik a házastársak között.
De hát hol vegyem én a parperothot? Azt sem tudom, hogy mi az a
parperoth? De ha tudnám is, hogy mi az a parperoth? Nem terem ebben az
országban semmiféle növény. Ennek az egész botanicai gazdagsága: moha és
zuzmó. Ha te itt növénynyel akarsz élni öreg, felkopik az állad.
Az öreg pedig türelmetlen volt. Bizonyosan király lehetett valaha, a ki
e szót «lehetetlen» nem ismeré. Szidott és hadonászott a pálczájával.
Szerencsénkre úgy oda volt nőve a trónjához, hogy nem szállhatott le
róla.
Naháma az alatt, mint csendes, engedelmes, parancsfogadó alattvaló, nem
szólt semmit, letérdelt ős apja mellé, vizet öntött a tojáshéjba, s
aztán a kötényéből egy csipetet kivett abból a haszontalan szemétből, a
mit én kiöntöttem s belekeverte a vizbe.
Néhány percz mulva bámulva láttam, hogy azok a gombostűfej apróságok
elkezdenek duzzadni, egyre nőnek, megdagadnak mogyoró nagyságura, a
rájuk öntött víz egészen eltünik s a helyén egy rezgő, kocsonyás
átlátszó tömeg marad, melynek lila kékes szine van.
Mikor ez meglett, akkor két tenyerére tette a természetes edényt s azzal
az utánozhatlan édes mosolylyal, a mi a nőkkel veleszületik, odanyujtá
azt az öreg elé.
Az öregnek reszketett a szakálla az örömtől: szemeit gyönyörteljesen
hunyta le, mikor az istenadta ételhez hozzá nyult.
Ez a manna!
Most már rá ismertem.
Ez a Lecanora esculenta, melylyel az Ararát sziklái fedve vannak, s
melyet néha roppant csoportokban ragad fel a zivatar, s száz mértföldnyi
messzeségre eső pusztákban elszórja azt. A zuzmó a fellegek nedvétől
feldagad kocsonyává s mikor lehull, kész terített asztalt ad a pusztában
bujdosónak; arasznyi vastagon takarva a földet.
Ez a puszták mannája! Ezzel lát el még most is egész vidékeket az ég, a
hogy ezt a tudós Thenard a párisi tudományos akadémiában előadta.
És ezt mi, ujkori emberek, nem vettük eddig figyelembe: pedig ez egy oly
élelmi szer, melyből egy maroknyi egy egész hajó népségének elég.
Megizlelém a maradékot. Igen kellemes jó izű kocsonya volt az, kevés
kesernyésséggel. Naháma látta, hogy izlik, s aztán mindkettőnk számára
készített új fogást.
Ilyen parperoth a Zichy-hegyen is bizonyosan található lesz, mert ez
csak zuzmó, (lichen faj). Ezt érdemes lesz felkeresni, s az többet fog
érni a hegykebel minden nemes érczeinél és drágaköveinél.
Ime az özönvíz előtti emberektől is lehet tanulni valamit.
Szent borzalommal nyultam az étekhez, mely századok százain át épségben
megmaradt számomra, kristályban elzárva; s az étek után, midőn ajkamat
egy csók érinté, élő, meleg, édes asszonycsók, azt hittem, a kristályok
is megelevenülnek mind s atomokra oszolva kérik az Urat, hogy teremtse
őket ujra, teremtse halandó embernek, a ki él és meghal és feltámad és
újra él!
Minő csók volt az!
Egy ezer emberöltő ivadékon keresztül váltott csók!
Egy oly lány csókja, a kinek a lelke az egész csillagrendszert végig
járta már s most visszatért újra a földre, épen maradt testének életet
adni, s megkérni azt a csókot, a mi húsz ezer év előtt volt neki igérve
itt…
… Rám nézve Naháma nem volt «Katlánneth».