Naháma valóban csodálatos teremtés volt. Valami középlény a ma született
gyermek, a vadállat és a szemérmes szűz között. A gyanutlanság és
félénkség, a szelidség és makacsság keveréke. Minden indulat kezdetleges
nála. Lehet belőle egész nőt s egész vadállatot csinálni. S
tanulmányozni kell a szeszélyeit, mint egy anyának a csecsemőét, a ki
még nem tud beszélni, a ki csak a hanglejtésből ért, és csak különböző
hangú sírással, nyüzsgéssel, nyafogással, gyügyögéssel tudja kifejezni
akaratát, s ezerféle makrancza van, s a mellett elpirul a férfiszem
nézésétől s hiu tetszelgéssel illesztgeti a halhártya-peplumot magára,
mely bájait eltakarja. Mintha két lelke volna; egyik a tegnap született
öntudatlan csecsemő-lélek, másik a visszaemlékező, a hajadon
szívdobbanásaival együtt élő szellem.
Nagyon kényesen kellett vele bánnom.
Ahhoz hamar hozzászokott, hogy Bábival úgy bánjék, mint anyjával;
szavakat annak sem mondott, csupán annak a hangjait utánozta. De ha én
közelítettem felé, a kényelmetlenség jelei látszottak arczán, s bár
megkisértém a gyöngédség minden hanglejtésén keresztül egyes szavakat
mondani el előtte, azokat nem mondta el utánam.
Pedig azért kiváncsi volt rám.
Mikor lefeküdtem aludni, a medve tulsó oldalára, úgy tettem, mintha már
aludnám, odahajolt a medvén át fölém, és elnézett hosszan; mikor pedig
egy dörzsgyufát elgyujtottam, olyankor leborult előttem arczczal a
földre, azt hitte, én vagyok az, a ki villámlani tud.
Odaadtam neki vas- és réz-eszközeimet, mik számára játékszerek voltak, s
bemutattam, hogy mit tudok a furulyán. A dal nagyon tetszett neki. Azon
nevetett.
Heteket töltöttünk már együtt a kristálypinczében. Élelmi szerem elég
volt. Sajt, füstölt nyelv, veseconserve. Naháma pedig még mindig
szopott.
Elhagyni a kristálybarlangot még mindig nem volt tanácsos. A barlang
folyvást gyönge rázkódás alatt volt, s azt koronkint egyes heves lökések
szakíták félbe.
Naháma ezt mind bölcső-ringatásnak vette.
Lassankint mégis annyira mentem vele, hogy a kezét meghagyta fogni. Erre
nagy szükség volt, hogy a körmeit levághassam, a mik időtlen idők óta
annyira megnőttek, mintha sas-karmok volnának.
Ennek a nagy nyereménynek valami ára volt,
Iszákomból elővettem a velem hozott amianthot. A gyönyörü csillogó
kőselyem, mely motringokat képez termés alakban, nagyon megnyerte a
tetszését. Azután guzsalyt, orsót faragtam neki cachelot-inakból. S
megmutattam, hogyan kell az asbestet megfonni. Ez nagyon megtetszett
neki. De a fonásban gátul vannak a nagy körmök. Azokat hát feláldozta
ennek a kedvtöltésének s azután font egyre vékony fonalat, a míg csak az
asbestben tartott.
Akkor azután négy halszálkából készítettem neki kötőtűket s
megtanítottam harisnyát kötni.
Ez nem nevetni való tréfa!
Nekünk azokra az asbest-harisnyákra nagy szükségünk lesz majd.
Egyszer már megkisértettem, mikor a földrengés szünetet tartott,
kiindulni kémszemlészetre a kristálybarlangból. Meg akartam tudni, hogy
vajjon nem rekedtem-e ide?
Az út palarétegeken keresztül most a nagy rázkódás után még jobban
nyitva állt. Sokkal közelebb folyosón jutottam el a bazalt-barlangig.
Ott azonban arra a megdöbbentő tapasztalatra jutottam, hogy most már
épen nehéz lesz rajta keresztülhatolni.
A barlang hőmérséke már nem lett volna oly elviselhetetlen. Leszállt az
egész ötven fokra, s fenn az oszlopok közt rés támadt, melyen át a külső
hideg lég szállt alá.
Hanem más baj támadt. Az, hogy a nagy földrendülés a szélső
bazaltoszlopok közül egy egész sort aládöntött s az most, mint egy
óriási dobogó, hidalja át a barlangot.
De köszönöm én az ilyen arany hidat. A bazaltoszlopok még most is oly
forrók, hogy azokon Bábi tán keresztül tud szaladni, a ki alig ér a
lábával a talajhoz; de a ki embermódra jár, minden lépésnél jól
odanyomva a talpát, az vargát ránt, mire a túlpartra ér.
Tehát azért kellett, hogy Naháma mindkettőnk számára asbest-harisnyákat
kössön. Az éghetlen kőselyem-lábtyüvel bizton keresztül mehetünk majd az
izzó hidon.
Hogy az öreg Lámekh benne maradt a kristályban, azt ugyan sajnáltam
nagyon, de valamennyi jelenlevő kovarcz legyen a tanum, hogy nem tehetek
róla. Én az ő koporsóját is megporhanyítottam, ha az nem omlott szét, az
a prædestinatio dolga.
Egyszer azonban, a midőn mindhárman álomnak adtuk magunkat, egy újabb
földrendítő lökés úgy megmozdította az egész barlangunkat, hogy az egy
tömegben, a hogy gömbbé volt kandirozva, hintálni kezdett, úgy, hogy mi
fekhelyünkből ki jobbra, ki balra gurultunk széjjel.
A lökés rövid ideig tartott s aztán ismét csend lett. Én meggyujtottam
elébb a Davy-lámpámat, hogy bizonyossá legyek felőle, vajjon nem tört-e
be valahol a barlang boltozatja; midőn a rögtön támadó világosságnál egy
új, bámulatos látvány lepett meg.
Azon prizma, melybe Lámekh volt elzárva, az újabb földlökés alatt
összeomlott, s az ősapa alakja ott volt a prizma helyén, de nem felállva
mint eddig, se nem lefekve, hanem ülve.
A prizma nem omlott szét tökéletesen; egy repedés volt rajta keresztben,
odáig morzsává lett, ott élesen elvált s az alsó része megmaradt tömör
darabnak, s abban, mint egy kalodában maradt fogva az emberi alak.
Mindene kiszabadult, csak térdeitől lefelé maradt összenőve a
kristálylyal; termete aztán ülő helyzetben roskadt a kristálytönkre.
– Nézz oda! mondám Nahámának, kezét megragadva s a kristályban ülő
alakra mutatva.
A leány erre éles sikoltással rohant az ülő alakhoz s megragadva annak
ökölre szorított kezeit, elkezdte azokat csókolni, s most már kiabált
hozzá valamit, de a zokogás érthetetlenné tette szavait. Hanem a szavak
hangja elmondá, hogy a gyermek örül a feltaláltnak és siratja az
elvesztettet, a ki élettelenül ült előtte.
Én odasiettem hozzá s azt mondám neki:
– Akarod, hogy föléleszszem őt?
Megértette szándékomat, lábaimhoz borult és térdeimet átkarolta.
– Jól van, tehát segíts!
Nem gondoltam hirtelen arra, hogy minő bolond helyzet lesz abból, ha
fölelevenítek egy embert, a kinek a két lába térdig bele van nőve egy
kristály-csonkba, a miből soha sem lehet kiszabadítani.
Elővettem sikerkoronázta tudományomat. Bőven bántam az ambrával. De az
öregnél nem olajat használtam, hanem spiritusban felolvasztott ambrát,
az jobban behatolt lompos gyapjuhordó bőrén, a mit nagyobb siker végett
keresztül is szurkáltam tűvel, a szájába is nagyobb adag ambraszeszt
töltöttem s karjait mozgatva, mechanice erőszakoltam nála a
lélekzetvétel újra megkezdését, bevégezve a műtételt a fejére öntött
hideg vizzel; mire a fehér gyapjas alak egyszerre elkezdett egy nagyot
prüszszenteni, és aztán prüszszentett egymásután nem tudom én hányat?
Nem értem rá azt számlálni, mert abban a pillanatban, a midőn az öreg
életre támadt, a leány felugrott mellőlem, hol addig guggolva bámulva
ült, és azzal rohant – nem az életrekölthöz, hanem hozzám a
feltámasztóhoz; leveté magát előttem arczra, átkarolta térdeimet s aztán
hozzáfogott csókolni, a lábaim hegyén kezdve, fel egész a homlokomig,
folyvást ölelve kebléhez és önkivületben lihegve.
Nem számláltam én sem a prüszszentést, sem a csókot.
Utoljára aztán ott maradt, karjait a nyakam körül füzve és zokogott.
Ezt már értettem.