Ha egy méternyi kénzsinegnek a végigégésre egy negyedóra kell, úgy nekem
ötven órai időm volt a czetbarlangból a kristály-barlangba átköltözésre,
ez alatt át kellett szállitanom oda a velem hozott eszközöket, s több
időre való élelmi szert, vizet, és világításhoz való zsiradékot s az
ambra-czetnek haszonravaló alkatrészeit.
Vizet különösen abból a czélból kellett nagyobb mennyiségben magammal
vinnem, hogy legyen elég készletem a kristály szétrepesztéséhez.
Harmincz óra alatt készen voltam az átköltözéssel. Ez idő alatt nem
gondoltam álomra.
A kristály-barlangban ugyan addig erről nem is lehetett szó, míg elébb
ágyat nem vetettem benne. Annak minden foltja hegyes prizmákkal van
fedve: ezeken aludni csak anachoretának való. A cachelot bőrét terítém
le derekaljnak: olyan puha, mint a bársony, vánkosnak pedig igen jók
voltak a léggel telefújt vékony belei.
Tehát a menyegzői nyoszolya is készen volt már. Nem hiszem, hogy a
chinai császárnak külömb legyen. Az enyimnek az oszlopzatát ezer tael
értékű kristály-prizmák alkották, s hálószobámat egyetlen félmázsányi
ambradarab illatozta be, a minőért a singaporei maharadzsa Huxley
czethalász kapitánynak ötszáz lak-rupiát fizettetett ki valaha.
Még húsz órai időm maradt.
Ez az idő sem volt átaludni való. A feszült várakozás a végzetes
kitörésre minden álmot elűzött szemeimről. Még a vadállatot is ébren
tartá előérzetes ösztöne. Szüntelen járt-kelt egyik helyről a másikra.
Szűk buvóhelyeket keresett, s egygyel sem volt megelégedve. Nyugtalan,
szakgatott ordításokat hallatott s mindannyiszor visszajött hozzám,
mintha védelmet keresne nálam.
De ha tudtam volna, sem akartam volna most az időt alvással vesztegetni.
Drágábbak ezek az órák. Nem az életből a tetszhalálba, hanem a
tetszhalálból az életbe átkelésre vannak ezek adva.
Fogjunk hozzá vakmerő munkánkhoz!
Első kisérletem az volt, hogy a nagy üvegprizma lapjait, melyben a
leányalak be volt zárva, egy másik szabadon fekvő kristálydarabbal el
kezdtem dörzsölni, hogy villanyosságba hozzam.
Ez sikerült. A prizma átvillanyosult a dörzsöléstől. Világítani kezdett,
csúcshegyéből villanyszikrák pattogtak elő. Hanem aztán a kisérlet másik
része egészen haszontalanná tette eddigi működésemet. A villanyozott
prizmának hideg vízzel leöntése legkisebb hatással sem volt a
kristályra. Egy repedés sem támadt rajta.
Másként kellett hozzá fognom.
Foganatosítottam én már elégszer azt a feladatot, hogyan kell egy
elcsorbult üvegből pusztán tűz által a csorbarészt simára leválasztani?
Előhoztam egyet azokból a szívós idegekből, a mik a cachelot agyától a
farkáig végig nyulnak, azt két felé vágtam, egyikkel szorosan
körülkötöttem azt a kristályoszlopot, mely a leányt zárta körül;
másikkal azt, melyben a férfi rejlett: egészen a talajnál, az alakok
lábain alul.
Akkor halzsírral körülöntöttem a két prizmát, betömve a réseket a velem
hozott éghetlen asbest-csomagokkal.
Azzal meggyújtottam a halzsirt.
Kezem tapintásával ügyeltem rá, hogy a hőség, mely az égő halzsírtól
támad, nem terjed-e tulságosan a prizma felső részeire. A míg azt a
kezem elállhatta, addig az a bennlakókra nézve sem lehetett veszélyes. A
kristály rossz melegvezető. Míg az alsó része izzó, a felső hideg marad.
Mikor aztán a halzsir egészen ellángolt, akkor hirtelen oda öntöttem a
vizet a prizma alsó áthevitett részére.
És arra hangzott, mint a czitera-pengés, a kristály össze-vissza
repedezése mind a két kristály-oszlopnál. Sajátságos zenéjük van ezeknek
az ősvilági halottaknak, a hogy koporsójukat hangolják!
Mikor aztán egy pokrócz-darabbal siettem letörülni a füstöt az egyik
prizmáról, mely azt körül befeketítette, örültem is, nem is, a kivívott
eredménynek.
Az eddig tiszta átlátszó jegecz most egészen átlátszatlan lett. Olyan
volt, mint a kősó a só-kristályhoz képest: apróra össze-vissza volt
pattogva, s ez új törés ragyogott mint a fekete opál, mint a köszörült
halyotis csigahéj, mintha az egész tömeg egy darabokra tört szivárvány
volna; hanem a benne rejlő alakot most már egészen eltakarta előlem.
Én tehát a műtétemmel csak azt nyertem, hogy a gyönyörű bálványt, kit
eddig legalább szemeimmel birtam, most már egészen elvesztettem. Többé
nem is láthatom már.
Hasonlóul járt a másik prizma is. A tűzvilágnál ezernyi ezer kék, zöld,
rózsaszín és viola sugár ragyogott át belőle; de emberarcz nem látszott
ki többé.
Én aztán megkisértém rést nyitni vésővel, kalapácscsal az
összepattogzott prizmán. (Természetesen az öregnél kezdtem.) Hasztalan
kisérlet volt az. A prizma azért egy darab maradt, egyetlen
felbonthatlan tömeg. Szétrepedezett alkatrészei úgy összefüggenek, hogy
azokat emberi hatalom szét nem választhatja.
De hát nem vagyok-e én szövetkezve emberen tuli hatalmakkal is?
Mennyi idő van még hátra az ötven órából?
Csak az utolsó óra.
Leültem a kristálykoporsó lábához, s chronometeremet kezembe véve,
számláltam a perczeket.
A kénzsinegből csak az utolsó négy méternyi van hátra.
Annak már csak a fele számít. Mert a mint a tűz a sziklafokig terjed a
zsinegen, melyhez az kötve van, ott már az égő fonalat elszakítja a
lefüggő töltény súlya.
Tehát az utolsó arasznyi járja már csak.
Mikor annak vége, akkor a robbanó töltény aláhull a mélységbe s a
legelső sziklafokon, melyhez hozzá ütődik, szétdurran, s azzal azt az
egész üreget, mely naphthagázzal van megtöltve, fellobbantja. A
gyulladás kitör a jég alá, mely mérföldnyire alá van aknázva kőolajjal.
Millió és millió hektoliterei a petroleumnak robbannak szét nehány percz
lefolyása alatt. És én itt várom azt a rettengő ég-, föld-, hegy-, víz-,
jégösszeszakadást nyugodt lélekkel.
Nem! Nem nyugodt lélekkel. Mentől közelebb jött a válságos óranegyed,
szivem annál nyugtalanabbul dobogott. Fejem fölé nehezült az a gondolat,
hogy én most vakmerő kézzel felzavarok egy világot, melyet a teremtő az
örökalvók számára rendezett el!
Reszketés fogott el. Nyugtalan állati ösztön vett rajtam erőt. Az utolsó
óranegyedben szerettem volna megakadályozni, a mit elkezdettem:
odafutni, eloltani a kanóczot, visszavenni a mélység fölött függő
röppentyűt. De már késő volt.
Ekkor aztán a halálos rettegés egyesült bennem azzal az örjöngő
vágygyal, mely vakmerő tettemre lázított; odarohantam ahhoz a prizmához,
melybe az a csábító nő-alak volt bezárva, azt átöleltem két karommal:
«ha összeomlik fölöttem a világ, a te koporsód zúzzon engem agyon!»
… Ettől fogva örökkévalóságnak tetszettek előttem a perczek. A vadállat
is meglapult lábamnál s még nyöszörögni sem mert.
Hallgatóztam, lélekzetem is visszafojtva. Talán nem sült el a töltény?
Talán kialudt a hozzávezető kénzsineg? Talán meg sem gyújtotta azt a
gyutacs?
Egyszerre aztán megrendült alattam az egész kristálybarlang!
A rázkódás hamarább ideért, mint a kitörés hangja.
Oly rázkódás volt ez, a minőt leirni lehetetlen. Apró és sűrű, de
folytonosan növekedő erőszakos zökkentések, melyek érzékeimet káprázatba
hozták.
És annak a rázkódásnak is volt hangja. Csendes, kisértetes,
kimagyarázhatlan hang; hasonló azon ritkán hallott zengéshez, mit az
észak-fény hallat, vagy a mit a Memnon szobrok kisugárzanak; a mit a
földindulást megelőző szél mint fütyülés kisér, vagy nagy madárszárnyak
suhogása. A döngő kristályok életrekelő hangja az: külön tán nem is
hallható, mint a mozgó falevél zizegése, de együtt egyetemesen:
felzendülő hang, mint mikor egy egész erdő falevele zúg.
Nemsoká tartott az: nehány másodpercz mulva elnyomták azt az irtóztató
csattanások és dörgések a föld felett és a föld alatt.
Most van az, hogy felrobbant az egész gáztömeg a nagy kőszénüregben s a
kráter torkán kilövellő lángoszlop vitássá teszi az északfénynek a
mennyországot s egyszerre leolvasztja a hegyről az örök jeget, hogy a
leomló zuhatagok egy új özönvíz rétegével temetik be a völgyeket, még
egyszer összekeverve egymással a már többször is eltemetett őslények
csontjait.
Most a kapott taszítástól végig rendül az egész szárazföld. A czethal
barlangja a boltozatáig telik meg egy percz alatt tengervízzel. A
jégtorlaszok összetörnek, s a szárazföld elválik a jég-continenstől.
Most a petroleum-forrás felgyújtja az egymásra épült jégtorlaszok
üregeiben rejlő naphtát, mely nem fagy meg együtt a vízzel. Nem
egyszerre gyullad meg az: mérföldről mérföldre terjed odább. A
jégpaloták, a jégvárromok, zegzugos tornyaikkal, előrefüggő
félboltozataikkal, a tündérek Alhambrái, mennydörögve omlanak egymásra,
s a fölöttük összecsapó hullám lángokkal boritja be tornyaikat, miket ki
nem olt sem víz, sem jég. S a lezuhanó jéghegyeket odacsapkodja a
felháborított tenger a szárazföld előfokaihoz, sziklapartjaihoz. A
gázvolkán üvölt, a föld üregei bömbölnek, a tenger harsog, a jég
mennydörög, a bazaltok ropognak. A tűz és jég közé szorult fókák,
czethalak halálos rémülettől ordítanak, s ez itéletnapi karzenének
rettenetes accordjait sírbolti rémzengéssel kiséri az engemet rejtő
kristály-pinczegömb, ezernyi ezer csengő orgonasípjával, a kristály
tömeg hangot ád a rázkodásban, mint a hegedűvonóval megvont üveglap, s a
szabadonlevő kristályok tánczra kerekednek benne, szabályos mértani
alakzatokba csoportosulva.
S egy erős hang néha képes szét is törni az üveget, kivált ha az
hirtelen van kihütve.
Egyszerre csak e szörnyű rázkodástól szétomlott a karjaimmal átölelve
tartott kristályprizma, millió darabra hullott, szikraesőként rugva szét
csengő morzsáit. S karjaim között maradt az ősvilági lény. Épen,
sértetlenül, a hogy æonok előtt a kristály magába zárta.
Ez a pillanat elfeledteté velem az egész itéletnapi zajt, mely körülem
zengett és ropogott: nem érzettem mást, mint azt a villanyütést, mely
minden idegemet átjárta, midőn ez alak karjaimba hullott.
Nem volt halott. Tagjai még hajlottak.
Mit éreztem? Egy leányt a karjaim között, ki két év óta nem láttam női
arczot. Egy alvó leányt, ki a világtörténet kezdete előtt hunyta le
álomra szemeit.
Talán ez ősférfi itt e másik prizmában maga az őspatriarcha, «Lámekh,» s
ez a hajadon nem más, mint a szép «Czilla» leánya: «Naháma».
Elneveztem őket Lámekhnak és Nahámának.
Nem halott, nem hulla, nem mumia volt az karjaim között: egy
«elrejtőzött» szűz. «Az elrejtőzés» mysteriuma az ősmagyarok előtt is
ismeretes volt. Vallásukban volt az. Fiatal szűzek átmentek a halálba, s
visszatértek a túlvilágról s nyilvánításokat hoztak onnan magukkal.
Nem halt meg a leány, csak alszik.
Odavittem őt az elkészített fekhelyre.
Birtokában voltam a legősrégibb halálélesztő szernek. Ez az ambra.
Már a chaldæiak ismerték ezt, mint élethosszító szert, s a máguszok
halálból feltámasztó csodatételei ennek a segélyével mentek végbe.
Jugurtha meghalt leányát egy évvel halála után ambrával hozták ismét
életre. Baruch Hageb öcscsét, Szeimet, trónját féltve tőle, élve záratá
el koporsóba, de máguszai csak elaltatták azt s Baruch Hageb halála után
előhozták, ambrával föléleszték s úgy ültették trónra. Szolejmán
császárt az ulémák Szigetvár ostromakor ambrával költötték fel
halálából, hogy a csüggeteg hadseregnek még egyszer élve mutassa meg
magát. Cleopatra örök fiatalságát az ambrának köszönheté. Az ambra
minden életerőt felfokoz. Ifjuvá tesz és boldoggá. Richelieu késő
vénségeig ambra-pastilleokat rágott. Az ambra mindent feltámaszt, a mi
csak elrejtőzött, de még feloszlásba nem ment.
Hanem az ambra életfeltámasztása «uraknak való». Egy egész emberi test
bedörzsöléséhez kell négy uncia ambraolaj, s az száz uncia ambrából
izzasztható ki.
Nekem volt benne módom. Nyolczszáz uncia ambrát találtam a physeter
gyomrában s ez még nyers volt. Izzasztás nélkül, puszta nyomással ki
lehetett belőle sajtolni az ambra-olajat, mely az igazi ambrából egy
gombostűszúrásra szokott megjelenni.
Valami leirhatatlan édes balzsamillat az, a mit az ambraolaj terjeszt;
mely az idegeket kéjesen csiklandozza, hogy az ember megittasul a
lélekzetén keresztül. Valóban mámorosnak kellett lennem, midőn elkezdtem
énekelni. A XLVI. zsoltár zsolozsmája jött ajkaimra:
«Azért az én szivem nem félne
Bár az egész föld megrendülne,
Bár a hegyek a tengernek.
Közepébe bedülnének!»
Körülem reng a talaj a boltozattal együtt: a sziklák harczot viselnek
egymással, a tűz a jéggel, – és én itt a föld mélységeiben énekelek! Ez
a földdarab, melynek terhe vagyok, elsülyedéssel fenyeget minden
perczben s én akkor indulok neki, hogy az ő halottait föltámaszszam.
– Oh Ábrahámnak, Jákobnak, Izsáknak Istene, szentséges Jehova,
kölcsönözd nekem életadó lehelletedet!
Térdre roskadtam élő-halott bálványom előtt.
Egyesülnie kellett a vakmerő műtéthez az isteni csodatétel jelenségeivel
a prózai gyógykezelés minden fogásainak.
Legelőször is, hogy bedörzsölhessem a bőr felhámjába az ambra-olajat,
kénytelen voltam a körül betakaró sűrű hajzatot lebontani a halálalvó
tagjairól. Egy márványszobor bársonytapintattal! Reményem fokozódott.
Alulról, a lábtól kezdve, és háttal fordítva kellett az ambra-olajjal
bedörzsölést intéznem.
Először, kisérletül egy folton erősen feldörzsöltem a bőr felhámját, s
az a folt piros lett. Ez az élet színe.
Legutoljára került a sor az arczra, a halántékokra.
A beszívott ambraillat, a hevítő munka, a bűbájos alak látása minden
érzékemet a csodáig magasztosítá fel.
A mi körülvesz is, mind oly bámulatraméltó!
A földrengés folytonos vibratiója által az egész kristálybarlang minden
prizmája villanyossá lesz s elkezd világítani. Az egyetemes kisúgárzás
sokszorozott szivárvány karikákat kezd képezni köröskörül, a mik
lassankint közelítenek felém s az alvó lényhez, mint egy pávafark
fényrétegei, mik körülvesznek bennünket, mint egy holdudvar, mint egy
glória. A roppant nagyságú hegykristálytömbök villanynyal túltelve,
gyémántvillámokat lövelnek a boltozat felé, s e vakító színpompa
közepett csendesen libeg végig egy fehér felleg: az elégett halolaj
füstje, mely kijárást nem találva a boltüregből, mint egy hófehér
szellem szállong, vonzva és eltaszítva a delejvillanyos falaktól.
S a vibratiónak hangja, mint a távol mennyország karzenéje kél
titokteljesen az örök kristályokból, leirhatatlan, emberi érzékektől
elviselhetetlen hangösszesség; csodálatos harmoniája a zengő köveknek,
mely az emberi ideget együtt érezni készti, s a szemekből a könyet
kicsordítja.
És közbe-közbe felharsan a volcán torkából az itéletnap hirdető angyalok
sírbontó trombitája s a mennydörgés rettentő dobütése. Szivem, lelkem
reszket, minden érzékem emberfölötti titkok közellétét érzi, fényben,
hangban, illatban, delejerőben.
– Ébredj fel! Ébredj fel! Ébredj fel! kiáltok elragadtatással a karjaim
között tartott alaknak.
Még a vadállat is érzi e jelenet elvarázsló igézetét.
Az a felmagasztaló bűbáj, mely belőlem, emberből, églakót csinál: őt, a
fenevadot az ember magaslatáig emeli. Két lábra áll; első lábait
összetéve mellén, mintha tudna imádkozni, s felnyitott szája az emberi
síráshoz, jajszóhoz, nyögéshez hasonló hangokban válogat.
– Támadj fel!
… Most odatartottam fülemet szívgödrére s úgy tetszett, mintha hallanám
azt a neszt, a minek a neve még nem szívdobogás, csak szívhang.
A mint végre arczát és szemehéját is bedörzsöltem az ambraolajjal,
egyszerre csendesen megnyíltak ajkai; olyan volt az, mint egy rózsa
titokteljes kinyílása a hajnalsugárnál.
Én felsikoltottam az üdvösséghez hasonló örömtől.
Zengjétek dalaitokat kristályok tovább, harsogtassátok trombitáitokat
angyalok odafenn: az ember diadalmaskodik!
Folytattam az ambrabedörzsölést a hónaljak alatt, s erre a két felemelt
kar, mely imára kulcsolt kezekkel folyvást fejére volt szorítva,
csendesen aláhanyatlott, úgy, hogy a két összekulcsolt kéz az én fejemet
takarta be.
Most már megdicsőülve éreztem magamat egészen. Szájamat ajkaira tettem,
hogy levegőt fújjak tüdejébe s a lélekzetvételt megindítsam benne, míg
kezemmel a szívdobbanás megindulását kémleltem.
Ez oly ünnepélyes percz volt, hogy még a sziklatömegek is megszüntek
rázkódni nehány pillanatig, mintha azt lesnék, hogyan tér vissza a
földre egy lélek, a ki már az égben meghonosult? hogyan születik meg a
kristály közepett a szívdobbanás?
És megszületett!
Az első szívdobbanás.
Nem akartam hinni kezemnek, fülemet tartottam oda.
Ismét egy szívdobbanás. Számláltam. Öt percz mulva ismét egy, s aztán
minden öt perczben egy.
Két imára kulcsolt keze most a keblén nyugodott.
Szája mindjobban felnyilt.
Megkisértém nehány csepp vízzel higított borszeszt, melyben ambra volt
felolvasztva, tölteni a szájába s féloldalt fordítám, hogy a nyelv ne
gátolja a nedv lecsuszását.
Erre lassan felnyitá szemeit. Nagy sötétkék szemek voltak, egészen
kitágult pupillákkal, de még merően néztek maguk elé. Még nem láttak,
csak meredtek.
Ekkor balkezemet feje alá tettem, azt fölemelve, s jobb kezem tenyerével
fölfelé a szívig dörzsöltem tagjait.
Erre ismét lehunyta szemeit, de észrevehetően elkezdett lélekzeni.
Tagjai hajlékonyak lettek, de nem mozdultak.
Most az utolsó kisérletet vettem elő.
Jéghideg vizet locscsantottam arczára.
Ez, mint egy galvanicus ütés hatott az alvóra; karjai és lábszárai
egyszerre fölrándultak és szemei felnyiltak.
Fölébredt. Ez már élet volt. Ez már látás volt. Ez már eszmélet volt.
S a legelső, a mit látott, egy férfi volt, s a legelső eszmélet, a mit
érzett, a szemérem volt, a legelső mozdulat, a mit kezeivel tett, az
volt, hogy a mint gyönyörü hajpalástja szétterítve hevert ott mellette,
azt két kezével hirtelen felkapta, és betakarta vele magát.
Aztán összeborzadt, s egész teste ludbőrössé vált. Most már fázott!
Én aztán egy mennyezetet csináltam számára egy darab cachelot-bőrből,
mit két jégoszlopra vetettem, hogy eltakarja a világosságot előle.
Azután odahuztam Bábit; megértettem vele, hogy neki oda kell feküdni a
leány fejéhez.
Akkor aztán a szép szemérmetes Nahámát felöleltem s oda fektettem a
medve ölébe, ki mint egy roppant szultáni kerevet terült el alatta. A
leány nem félt tőle, odabujt hozzá. S a kerevet meleget is ád. Az
állatmeleg gyógyerővel bir. És a hű vadállat megértett engem. Hiszen
végignézte egész küzködésemet. Nyüzsögve, nyihogva hizelkedett neki,
mint a hogy az anyamedve szokta magához csalogatni a kölykét. Talán az
ősvilágban, mielőtt Tubalkain (épen a szép Naháma bátyja) feltalálta a
fegyverkovácsolást, az emberek és vadállatok nem éltek oly nagy
ellenségeskedésben, mint most. Bábi elértette, hogy mit várok tőle?
Addig ölelgette magához a gyermekien félénk emberi teremtést, míg
egészen megnyerte annak a bizalmát s elvégre annyira magához édesgette,
hogy az lett rá nézve, a mi volt Romulus és Remusnak az anyafarkas. Bábi
beállt szoptatós dajkának az újszülött gyermekem mellé. S annak valóban
anyatej kellett; minden más étel elölte volna újraébredő
életszervezetét.
Azután lehajtá a gyermek szép fejét csodálatos dajkája ölébe,
betakarózott a hajával és elaludt.
Még szavát nem hallottam, nem tudtam, mi nyelven beszél?
A kristályok tömege tovább zengte az alvó csecsemő felett a túlvilági
dajkazenét.