Tehát elmondom, hogy micsoda vakmerő gondolataim támadtak varrás közben?
Két föltevésből indultam ki.
Az egyik az volt, hogy ezt a mi egész száraz földünket egy óriási
jégtömeg tartja a hátán. Az hozta ide. Ha idehozta, el is viheti innen.
A czethalak feljárása a barlangba erősített meg ebben a hitben. Ők vagy
a grönlandi oczeánról jöhetnek ide, vagy Parry felfedezett éjszaksarki
szabad tengeréről, a mi messze semmiesetre nem lehet.
Ezt a szárazföldet csupán a körülfekvő jégtömegek tartják itten össze.
Ha ezek közül ki tudna törni, usznék tovább.
Meddig? hová?
Keresztül az északi földsarkon át Amerikába. A tengeráramlat odavisz
bizonyosan.
Mi szabadíthatná ki innen?
Egy roppant nagy földrengés.
Hát aztán, hogy törne keresztül az útját álló jégtömegeken?
Hiszen ez az épen, a min töröm a fejemet.
Nincsenek kisebb eszméim, mint volt III. Napoleonnak, mikor egyedül, egy
sas kiséretében elindult elfoglalni Francziaországot; mint volt
Benyovszky Móricznak, mikor egyedül egy ágyuval el akarta foglalni
Madagaszkár szigetét. Én elakarom vinni innen a Ferencz-József földet.
Most ennek én vagyok a teljhatalmú helytartója. S elmondhatom magamról,
hogy «l’état c’est moi». Magam vagyok a nép és uralkodó. Vannak iszonyú
kincseim a föld alatt; és nincs semmi államadósságom. Folytattam
háborut, még pedig a tengeren és győzedelmesen. A vesztes ellen
hadiköltséget fizetett. Van egy népem, a kit megnyergelek, és egy népem,
a kit megfejek. Jegyben járok egy királyleánynyal, a ki által
legitim-jogokat szerzek ehhez az országhoz.
Mindezeket én itt nem hagyom! Acheronta movebo!
A másik föltevésem, a mire nagyralátó tervemet alapítottam, az a
körülmény volt, hogy amaz ősemberek ide ebbe a barlangba a földszinéről
kerültek. Innen tehát kijárásnak kell lenni a szabadba.
Kutattam azt már régen. Oldalnyilás volt elég, mely e barlang
folytatását képezte; csak az volt a kérdés, hogy melyiken induljak el?
Volt egy, a mely fölfelé vezetett s egy másik, mely lefelé indult.
Az utóbbit választottam.
A sziklafolyosó szűk volt, néhol mászva, feszengve lehetett csak rajta
keresztül bujnom. Először agyagpala és homokkő rétegeken vitt keresztül;
utóbb egészen homokkőbe jutott.
Folyvást lefelé vitt a tárna. Egy helyütt valami ismerős bűz ütötte meg
az orromat. A bűzkő (stinkstein) szaga az.
Reményem villant! itt kőszén, kőolaj van közel.
Most már ovatosan kellett előre hatolnom: a hol kőszén van, ott viheder
is van (böses Wetter.) A sziklafolyosó egy kanyarulatánál hirtelen élő
hang üté meg fülemet.
Mi az? Méhdöngés! Itt? a föld alatt! Az éjszaki szélesség 85-ik fokán
túl, a hol már nincs rovar és a kőszénalkotás rétegeiben, a melynek
világában még nem volt repülő bogara a levegőnek.
És a méh mégis itt döng a fejem fölött, mintha figyelmeztetne rá, hogy
ne menjek hozzá közelebb, mert megcsíp.
Ez nem álom; ez nem fülem hallucinatiója; mert ha bedugom a két fülemet,
akkor nem hallom a méhdöngést, s ha ismét kinyitom, megint itt van.
Közelebb mentem hozzá. Most már úgy hangzott, mintha a méh valami
pókhálóban fogta volna meg magát s vergődésében zizegne oly fájdalmasan.
Keresni kezdtem lámpámmal: mi az?
Egyszer aztán a méhdöngésből egy nagy bagolyhuhintás lett. A Davy-lámpa
sodrony-hengere megtelt lánggal s a henger maga veresen izzóvá lett.
Most azután megtudtam, hogy mi volt az a méh? – No ha ez megcsipett
volna: az elég lett volna nekem a másvilágra menetelhez.
Valahonnan naphthagáz szivárog fel; a sziklának valami szűk tűvékony
hasadékán keresztül, ez döng olyan szomorú méhzöngéssel.
Itt nem jó helyen járok!
Most már érezni is kezdtem a naphtha szagát.
S a Davy-lámpa nem arra való, hogy a veszedelemtől megóvjon, hanem csak
arra, hogy annak közellétét tudassa.
Megálltam, mintha a sziklához lettem volna fogva.
Mi oka lehet annak, hogy a Davy-lámpa sodronyhengerében csak akkor
vetett lobbot a lég, mikor ahhoz a zengő hasadékhoz közel tartottam.
Hiszen ha azon a kis hasadékon csak egy földfeletti éjszakán át ömlene
ki így a naphthagáz, az elég volna az egész sziklacsarnokot betölteni s
az én lámpámnak azt már a belépéskor meg kellett volna érezni. S ez a
naphtha évezredek óta zengheti már itt magányos méhdalát. Ennek
valamerre el kell innen illanni a magasba.
Nem fordulok vissza.
Hiszen kerestem azt, a mitől megrettenék.
A Davy-lámpát letettem a talajra, ott nem lobogott többé. És aztán a
milyen messzire annak világa elhatolt, megkisértém előrebotorkázni.
Valami sejtelem vezetett.
Majd olyan messze eltávoztam már a lámpámtól, hogy nem láthattam a
világát. Sötétben tapogatóztam tovább.
Most már egy más vezetőm is volt. Egy sajátszerű moraj.
Valami földalatti vizesés moraja.
Minden léptemre nagyobbult, erősebb lett a zuhogás. Előttem egy nagy
barlang áll, melyen víz rohan keresztül. Minő víz lehet az, mely két
jégréteg között rég meg nem fagyott? Ezt már nem az új bazaltalkotás
melege olvasztja ki a jégtömegből. Idáig nem hat az el.
A tudvágy késztetett előre hatolnom.
Ekkor egy harmadik vezető jött segítségemre. Világosság!
A folyosó végén valami félhomály kezdett derengeni!
Derengés! Egy sugár a földfeletti égből! S minő ég is az? Nap nem jön
fel hónapokon át. S nekem mégis hajnal volt ez a sugár!
Nem mentem, rohantam felé. Nem éreztem már a bűzt, mely körülvett, csak
a közeledő, az erősödő derüt láttam magam előtt. Azzal együtt a zuhatag
moraja is egyre nőtt elém.
Egyszer aztán meg kellett állanom. Egy mély egyenes falú szikla-örvény
szakítá félbe utamat, mely mégegyszer oly magasan, de mindig egyenesen
nyomult fölfelé. Ott fön aztán a szédítő magasban, ott volt a zeg-zugos
nyilás, melyen keresztül a földfeletti világosság ide a mélybe lehatolt.
E szakadozott nyiláson át látszott meg egy foltja az égnek s kék
égfoszlány közepett ott állt a tele hold!…
A hold sütött alá az örvénybe.
De ez nem volt az a hold, a melyet megszoktam látni, az a nyugodt,
hideg, komoly, apathikus fénytányér, mely mindig egyforma képet fordít
felénk. Ez a hold egy jókedvű, bolond, grotesk ficzkó volt: – tánczolt!
Ugrált odafenn előre-hátra, jobbra-balra, torzképe hol megnyúlt
szomorúra, hol kiszélesedett kaczagóra; a szélei hullámzottak, néha
kétfelé akart szakadni két külön gömbre, mik újra egyesültek. – Hát ezt
mi lelte odafenn?
A mélység megfelelt erre is.
A mint a hold teljes sugára a mély hegyszakadékba levilágított: (az is
tánczolt ott a mélyben) a fénylő, réteges falon harmincz méternyi
«hatalmasságban» látszott meg a keresztül szakadt kőszén tömeg, s a
fekete falnak egy nyilásából zuhogott elő az a patak, melynek moraja
idevezetett.
De az a patak, még a hogy a holdsugár reá vetődött, akkor is fekete
volt, s a mint a mélységbe alázuhant, egy széles, duzzadozó, pöffedező
dágvány látszott körüle elterülni, az is fekete volt.
Ez a patak petroleummal van keverve.
A víz és a petroleum egy része valami hasadékon át kifolyik a tengerbe,
s megtölti a jégtorlaszok közeit; az illónaphtha egy része elpárolog s
ennek a gáz-tömege az, mely ama hasadékon át kitódulva, a holdvilágot
úgy rengeti, mint mikor a délibáb hullámai tánczoltatják a légbekapott
boglyákat s kigyóztatják a láthatár széleit. Ez itt előttem egy
naphtha-volkán, mely még nincs meggyuladva, s ez a széles fekete
pöffedező degetár a zuhatag aljában, az a petroleumból lerakodott
asphalt.
Hejh, micsoda itéletnapi kataklyzmát tudna itt véghezvínni – egyetlen
egy szál gyufa!
És én nekem teljes elhatározott szándékom volt ezt a kataklyzmát
előidézni. De úgy, hogy magam ne kapjak belőle. Mert ez azután több,
mint az ujszülött bazaltnál keresztatyának állani. Itt egy volkán
meggyujtásáról van szó.
Mit nyerek én azzal?
Azt nyerem vele, hogy ha az a roppant petroleum tömeg, mely ezt az
üreget betölti, egyszerre felrobban, az olyan titáni lökést fog adni
ennek az egész szárazföldnek, hogy az bizonynyal elszakítja magát attól
a jégzátonytól, mely most lekötve tartja. S ez még nem minden. De annak
a tömérdek petroleumnak, mely megszámlálhatlan időktől fogva e forráson
át a tengerbe kiszivárgott, mind ott kell rejtőzni most is a végtelen
jégtömegek között. A petroleum a víz szinén marad, s a jégburok nem
engedi azt elpárologni. Ha most az a sok lappangó kőolaj egyszerre
meggyullad, először is a robbanásával mérföldekre meg mértföldekre össze
fogja törni e jégtömegeket; de még azzal sem fog beelégedni, hogy
összetörte, a kőolaj a víz szine fölött tovább ég. Egy égő tenger fog
összeölelkezni egy jeges-tengerrel. Akkor aztán váljék el, hogy ki a
nagyobb úr? a láng-e, vagy a jég? Én úszom a Ferencz-József földdel,
vagy legalább is a magam quótájával, a Zichyhegygyel mind a kettőn
keresztül.
Hogyan hajtom végre legelőször is ezt a munkát?
S hogyan védem meg saját magamat annak következményeitől?
Az első nem volt nehéz. Hoztam magammal egy bikfordgyutacscsal ellátott
nytroglycerin töltényt és ahhoz mintegy kétszáz méternyi kénzsineget.
Ezek voltak a mi gyarló eszközeink a jégtorlaszok szétrobbantásához.
Ezt a robbanó töltényt felakasztottam a kénzsinegre s aztán kikeresve a
meredélynek egy előre rúgó párkányát, azon egy méternyire alá
eresztettem, hogy a mélység felett függött.
Akkor aztán egyszer körül csavartam a párkány sziklacsúcsán a
kénzsineget s visszafelé térve a folyosón, leeresztettem hosszant a
göngyölegben levő kénzsinórt. Visszajutottam egész odáig, a hol a
lámpásomat hátrahagytam, a méhdöngés hasadékáig. A kénzsinegben még
tartott, még tovább mentem vele valami száz lépésnyire. De még itt sem
tartottam tanácsosnak csak úgy egyszerüen meggyujtani a végét, hanem
keresztül húztam azt egy tűzakna-robbantó gyutacson, mely mint az óramű,
határozott időre igazítható, hogy mikor süljön el?
Mert a második feladat az volt, hogy a magam hajszálainak épségben
maradásáról gondoskodjam.
A kitörendő robbanás oly hatalmas lesz, hogy a tíz négyszög mértföldnyi
kerületben mindent megmozdít. A földalatti üregek boltozataiból iszonyú
sziklák fognak leszakadni, mik az alantlevőket eltemetik.
Nekem tehát az élelmi szeremmel együtt az egyedüli biztos helyre kell
áthurczolkodnom a várakozás ideje alatt.
Ez az egyedüli biztos hely: a kristály-barlang.
Ez köröskörül kristály. Jegeczült kovarcz. Egy tökéletes gömb.
Ezt be nem töri semmi földindulás. Ez, ha a földet valami világromlás
szétzúzná, még akkor is megmaradna s folytatná az útját magára, a nap
körül, mint egy önálló planéta.
Ide kell tehát nagy sietve vissza menekülnöm.
Bábi már keresett. Utánam jött a sziklaszorosba. Sírt, nyihogott,
valamit érzett előre. Magamon is borzadály futott át, ha rágondoltam,
hogy minő vakmerő műtétet indítottam meg most. Merényletet az alvó
geodæmon ellen.
A föld alatt az ember maga is átördögül.