Most már ebben a barlangban ütöttem fel kedvencz tanyámat, a hol
forrásvizem és tejem volt. Csupán világítószerem volt már fogytán, azzal
nagyon takarékosan kellett bánnom. A tengernek voltak korszakai, a mikor
maga világított. Ez a villanyos világítás alkalmasint összeköttetésben
állt a földfelett tündöklő északfénynyel.
Hanem egy másik befolyását is éreztem a tenger és tó közötti
összeköttetésnek. Azt, hogy a tenger hőmérséke is közölve volt a
barlanggal. Állandóan egy fok volt 0 fölött.
Ez már hidegnek nevezhető, én azonban hozzá voltam már szokva. Ébren
erős mozgásokat tettem s aludni a jégmedve mellé feküdtem le, a kinek a
test-melege, óriási terjedelme mellett rám nézve valódi befütött kályha.
Elképzelhetni, egy test, mely tizenkét vámmázsát nyom s száz fok meleget
(Fahrenheit szerint) sugárzik ki.
Bábi most már nagyon sokat aludt. Érezte a közelgő téli álom időszakát.
Nem tudtam már mással felkölteni, mint ha a fülébe trombitáltam.
Külömben hagytam aludni.
Egy esemény azonban mégis kényszerített Bábi édesded álmát
félbeszakítanom. Azt külömben ez a nagyszerü jelenet maga is megtette
volna nálam nélkül.
Egy izben szokatlan villanyos fényben derengett a barlangi tó, a midőn
egyszerre egy magasra vetődő hegyhullám hirdeté előre a barlang
úrnőjének közeledtét.
Többször észleltem már az előjelét a czethal érkezésének, de ezuttal a
szokottnál hevesebb, turbulensebb volt e roham, a minek a következő
percz meghozta a magyarázatát.
A czet fejével felfelé bukott fel a hullámhegy alul, melyet rohamával
támasztott. Fiát, mint rendesen, a szájában hozta magával; de ezúttal
nem jött egyedül, vele egyszerre bukott fel a víz szinére egy másik
szörnyeteg: egy ámbra-czet (physeter).
Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben
félmázsás darabokig tömörül össze.
Ez is egy rokona a czetnek.
Kedves rokon!
Míg a czet, a bothead whale, (balæna mysticetus) a legártatlanabb
teremtés a világon, mely óriási termetét csak a tengervíz ázalagaival
táplálja, csak apró puhányokat s repülő csigákat eszik, addig rokona, az
ámbra-czet, (spermwhale, physeter macrocephalus) csak hússal él, s
kedvencz eledele a czápa, és a czet.
A czápa, a rettentő szörny, mikor a physeterre bukkan, rémültében az
iszapba buvik előle s kihagyja magát gyakran kergettetni a partra. A
hogy a czápa ketté tud szelni egy harapással egy embert, épen úgy az
ámbra-czet egy czápát. A balæna-czetnek legfélelmesebb ellensége ez.
Ennek nem eszi meg a husát, csak a nyelvét. Nagy inyencz. A többit ott
hagyja. Hanem a czet kis fiát szintén szereti, arra örömest vadászik.
A czetnek nincsenek fogai; inyét a halcsont-lemezek képezik, azokkal ő
nem harap. Az ámbra-czetnek pedig van negyvennyolcz foga. Mind
valamennyi az alsó, kinyuló állkapczájában, a miknek a számára a felső
inyben csak megfelelő üregek vannak, a hová beleillenek. Szép gömbölyü
sorban állnak ezek a fogak; legelől a leghosszabbak, azután a kisebbek.
Alakjuk olyan, mint az uborka; a legkisebb fog súlya egy kilogramm, a
legnagyobbé kettő. Ez irtóztató fogsorral képes egy dereglyét
összemorzsolni. Nagysága felényi, mint a czeté, akkora mellette, mint
egy kisebb propeller a nagyobb gőzös mellett; de a feje csaknem olyan
nagy, mint azé. Az irtóztató fej testének egy harmadát képezi. A háta
púpos. Egész teste bársony-fekete, zöldbe, kékbe játszó, csak a hosszu
nyelve vérpiros s kilátszik, mikor a száját feltátja. Valóságos ördög.
A czet kényes, érzékeny állat. A legkisebb sértés, mely husát éri,
okvetlen halálát vonja maga után. Egy lándzsadöfés kivégzi, a mit egy
ember kiheverne. Az ámbra-czet csak két helyen sebezhető. Ott, a hol a
feje a derekától elválik, a nyolcz nyakcsigolya táján és a hasán;
koponyája kemény, mint a kő, azzal, ha dühbe jön, a gályák oldalát is
betöri, más része testének pedig csontszivósságu inakkal van
keresztül-kasul befonva.
Ez a szörnyeteg támadta meg az én czetemet.
Az rémülten menekült szokott buvhelyére, de a cachelot előtt is
ismeretes volt az már, utána rohant, sziklák alagútain át, jéghegyek
barlangjain keresztül. S most ebben a szűk amphitheatrumban adnak
egymásnak találkozót az élethalál-harczra.
A czet a rémülettől és sietségtől horkolt és fújt; a gőz sugarakban
lövelt ki orrlyukaiból.
A czet igen jó strategiai állást foglalt el magának. Nagy fejét beékelte
olyan szűk sziklaöbölbe, a hol ellenfele nem férhetett hozzá. A czet
minden védszere a farka. Igaz, hogy az rettenetes fegyver. Tele vannak
vele a czethalászok krónikái, hogy miket tud a czet a farkával
elkövetni, feldobja a dereglyét a levegőbe a benne ülő tizenkét emberrel
együtt, csak úgy bukfenczeznek, s képes egy jókora kompot úgy ketté
vágni a farka egy legyintésével, mintha fürészszel vágták volna ketté.
Mikor a cachelot odacsap hozzá, hogy agyarai sorával kihasítsa az
oldalát, a czetnek egy farkcsapása a tó tulsó sziklafalához csapja őt
egyszerre.
Hanem ez föl sem veszi a pofont, az ő bordái, az ő csontbőre kiállják
azt. Megújítja a támadást.
«Ébredj Bábi! veszélyben van Izrael!» ordíték a medve fülébe s orrára
ütögeték, a mitől leghamarább fölébred.
Ha megöli a cachelot a czetünket, oda a tejgazdaság!
Magam is hirtelen sieték a magnesiumot meggyujtani. S aztán előkerestem
a robbanó szigonyomat s siettem a harczban interveniálni.
Gyönyörü tengeri párviadal volt az!
Csak most, teljes világításnál volt alkalmam először czetemet jól
megnézhetni. (A világosság nem zavarta meg a küzdőket, a czeteknek igen
rossz látásuk van.)
Az én védenczem a hátán barna, a hasán fehér volt, a szája is szélesen
fehér s benne a fogsor helyett kiálló halcsont-palánk fekete, a torkán
kezdve a hasáig ránczokat vetett a bőre, s a ránczok feneke vérpiros
volt, mikor egyet fordult, ezek a vérpiros sávok a márványozott fehér
bőrön gyönyörüen villogtak végig. Úgy hiszem, hogy az én czetem a maga
népe között valódi «szépség» lehet.
A küzdelem a két óriás között egy perczig sem szakadt félbe. Farkaik
csapkodása egész felhőszakadást támasztott a barlangban; a hullámok húsz
méternyi magasan csapkodtak föl körülöttük, s minden perczben
telelocscsant szemem, szám tőlük. A czet bőgni kezdett oly hangon, a mi
egy öldökölt sertéséhez hasonlít, csakhogy ezerszerte erősebb, a
cachelot pedig fujt és horkolt, s mikor egyszeregyszer a fejét érte a
czet farkcsapása, az olyant csattant, mint egy mennykőütés.
És e közben a czet folyvást szájában tartá fiát; ki nem ereszté onnan s
a nyelvével nyalogatta a fejét.
«Segítségre Bábi!» kiálték medvémnek. «Aztán pecsenye is lesz, ha mi
győzünk!»
Nem is sok biztatás kellett neki. Ősi tudomány ez a jeges medvénél. Ez
is tud úszni, lebukni s megöli a tengeri oroszlánt a viz alatt, ha
összeakasztanak egymással. Bábi csak arra vár, hogy egyszer a cachelot
kikerülve a czet farkcsapását, oda oldalogjon ennek a fejéhez. Számított
rám is. Sokszor vadászott ő már így együtt a czethalászokkal.
A mint egy pillanatban sikerült a cachelotnak a czet fejéhez nyomulni, a
czet veszve látszott lenni. Ekkor Bábi egy magas szikláról egyszerre
odaveté magát a cachelot hátára s iszonyu körmeit belevágva annak a
bőrébe, átharapta annak a nyakát épen azon a legkényesebb részén, a hol
a fejét a testétől elválasztják a csigolyák, egyedül kényes csontok,
alig papirvastagságuak. Bábi tapasztalt czetvadász volt.
Most aztán a cacheloton volt a sor a megrémülésre. Érzé, hogy egyetlen
fájó részén van megtámadva; a felszakított bőr alul egyszerre omlani
kezdett ki az a drága olaj, mely a cachelot értékét képezi, s aludt
állapotban spermaceti név alatt ismeretes.
A mit csak a hajósok meséjének hittem eddig, azt élően láttam e
pillanatban; a cachelot felugrott a vízből legalább tizenöt méter
magasságra s azután hanyatt veté magát a vízbe.
Ezt a pillanatot siettem felhasználni. Hirtelen belehajítám a felfelé
fordult hasába a szigonyt, melynek hatása halálos, ha az a bőr alatt
elrobban.
Az óriás szörny erre egy villámsebességű viczkándozással porrátört
vízfellegbe burkolta az egész barlangot s mire kinyitottam a szememet,
már nem volt sehol, eltünt a víz alatt. S vele együtt az én medvém.
Azt hittem, hogy a vízbe fojtotta a szegény Bábit.
Nehány percz mulva azonban láttam felbukni a víz szinére az ő kedves
juhászkutya-forma fejét, a mint ügyesen uszott ki a part felé s ott
lehajolt egy sziklára s a vízbe lenézett.
A harcz be volt fejezve.
Az én czetem nyugodtan heverészett a vízben. Szemei, miknek hosszu
pillái vannak, mint az embernek, hálateljesen látszottak felém
pislogatni. Talán megismerte bennem szövetségesét. Utoljára elkezdett
sirni: a czetnek könyei is vannak. Halálra ki volt fáradva, elaludt.