A felfedezett nyomok egész az orgonaalakú kristálycsoportig vezettek.
Odáig érve, kitünt előttem, hogy e sorakozott kristályoszlopok nem
egyenesen állnak, hanem talapjukon előre dülve, rézsut helyzetben válnak
el a sziklafaltól.
E nyiláson belül sötétség van: lámpám egy üreg kezdetét mutatja.
A hasadék a szikla és a kristály között elég széles volt, hogy
utitársammal és iszákommal átkeljek rajta.
A sziklafolyosó vastartalmú dolomittömegen vezetett keresztül.
A legörvendetesebb volt rám nézve, a mit első lépésem hangja elárult, a
sár.
Ebben a sziklában már víz-erek vannak.
Bábi egy helyen megállt s kedvteléssel nyalta a sziklafalat, a
leszivárgó nedvességért.
A sziklafolyosó folyton mélyebbre vezető lejtőt képezett. Légsúlymérőm
tanuskodása szerint alig voltunk már húsz méternyire a tengerszin
fölött.
Három órai folytonos haladás után a sziklafolyosó tágulni, magasodni
kezdett, mély szakadékok, tágasabb üregek nyiladoztak be. Végre egy
százötven méternyi átmérőjű barlang tárult föl előttem. Sötét, egyszerű,
pompátlan üreg. Barna, ércztelen kő minden fala.
És mégis kincset tartalmazott az!
Közepén volt egy tó, melyet egy sziklapárkányon félkörben körül lehetett
járni. A kör másik, hozzájárulhatlan részén pedig a sziklafalból
harmincz méternyi magasságból ömlött alá egy vékony vizsugár a tóba.
E hulló viz zenéje volt a legédesebb symphonia az én fülemnek!
Vizet találtunk!
Én kulacsommal rohantam a tó felé; Bábi megelőzött, s a tó
sziklapárkányára állva, csak úgy kutyamódra kezdte el inni a vizet.
Hanem az első leffentésnél nagyon meglátszott bánni az örömét;
felhagyott vele s meglógatva nagy fejét, felnézett rám s kedvtelenül
morgott.
– Nem jó a viz Bábi? kérdém tőle, megijedve, s aztán megkóstoltam magam
is.
Huh! összerázkodtam tőle! Hisz ez keserű viz! a milyet Budán a
Lágymányoson palaczkokra szednek.
– De édes uram Istenem, nem keresünk mi gyomorterhelés ellen való
orvosságot!
Zugolódni kezdtem a sors ellen.
– De megállj Bábi! valami jutott eszembe. Hátha az a felyülről lecsorgó
viz iható lesz?
Bábi megértett, s a mint a hátára ültem, beuszott velem a tóba, elvitt
odáig, a hol a sziklafalból kifecskendő vizsugár leomlott.
– Gloria in excelsis! kiálték örömtől ujjongva, midőn az első tenyérnyit
felszürcsölém; de még Bábi sem várta ám, hogy lefordítsam neki latin
felkiáltásomat, hanem neki fordította féloldalt a fejét a lecsorgó
vizsugárnak, úgy itta azt fel röptében, míg én viztartómat töltöttem meg
belőle.
Kristálytiszta, szénenyterhes forrásviz volt az, a mi felülről leomlott,
olyan friss, hogy majd a fogát szedte ki az embernek.
De hát, hogy lesz e forrásvizből idelenn patikaszer? Mitől válik ez
keserű vizzé egy sziklamedenczében?
Ezen törtem a fejemet, a míg viztartómat tele töltöttem; a mi nem ment
nagyon könnyen, mert szük nyilásával mesterség volt a vizsugárt
elfognom, mi alatt Bábi lubiczkolt velem a vizben; úgy, hogy beletelt
egy pár óra, a míg e feladattal elkészültem.
Most azután jelt adtam Bábinak, hogy vigyen vissza a partra. Innunk már
van mit: most vegyük elő az ennivalónkat. Talán neki is megjött már az
étvágya a paprikáshoz? Lássunk az iszákom után.
Hát a mint kiérünk a partra, rémülettel látom, hogy az egész iszákom
nincs sehol.
Eltünt, elveszett, szőrén-szálán elpusztult.
De hisz ide tettem le a partra, erre a sziklára, mellé tettem a
csáklyámat, vasrudamat, csákányomat. Azok sincsenek sehol.
Bányatündérek járnak itt?
Bábi elérté kétségbeesésem indokát, s neki jobb sejtő tehetsége volt. Ő
nem gondolt bányarémekre, hanem feltartá az orrát és szaglászott, és
aztán megtaszigált az orrával, s mutogatott, kedélyesen morogva fölfelé.
Odanézek. Hát egy ötméternyi magas sziklapárkányon látom az én iszákomat
s a rárakott szerszámaimat mind.
De hát hogy mentek ezek oda fel? Én csak nem vittem őket oda! Hiszen
lábujjhegyre állva, nyujtózva sem érném el azt az ötméternyi magas
sziklapárkányt. Ki vitte azokat fel oda?
Nem vitte azokat oda senki «fel.» Én magam raktak azokat oda «le». Hanem
engem hozott «le» valaki azóta.
De hát ki hozott le?
Az apály.
Az alatt, míg én a tó közepén a csorgóból viztartómat megtöltöttem, ez a
tó ötméternyit apadt.
Akkor ez a tó nem más, mint egy része a szabad tengernek; tengerviz volt
az, a mit mi először ittunk, ennek a tónak a vize, az volt olyan
sós-keserű.
Tehát számításom csaknem bizonyos. Szárazföldünk alatt még egy jégréteg
tartja a földet a tenger fölött.
Még több bizonyságom jött erre. Hanem most engedelmet kérek, hadd lássak
a falatozás után. Huszonnégy óra óta nem ettem, az asztal terítve, de
hogyan jutok fel hozzá?
Bábi elfutott, itt hagyott: le ment a vizbe, nem tudom, mit keres benne?
Magamnak kell valami nagy mesterséggel felkapaszkodnom az étkező
asztalomra, a mi elvégre sikerül. Két esztendeje már, hogy nem ittam
friss vizet! Most esik először jól az ebéd. Azaz, hogy «vacsora». Hisz
itt nincs dél. Mindig éjszaka van. Itt, ha eszünk, csak vacsorálunk.
Bábi csak ma nem tartott velem. Markából evett valamit és csámcsogott
erősen.
Ah a tenger az ő számára is asztalt terített. A sziklafalak, mikről
lefutott a viz, rakva voltak tányéralakú patellákkal. Bábi tudja azt már
régi tapasztalásból, hogy az a sziklához tapadó csiga, az egész évadot
kitartja a medvecsaládnál. Jóizű, okos állatocskák azok, odatapadnak a
sziklafalhoz, oly erővel, hogy késsel kell őket felfeszegetni. Persze
csak nekem. Bábi lehuzza őket egyszerűen a körmeivel. Egy párt magam is
megkóstoltam belőlük. Nem rosszabb az izük az osztrigáénál. Csigák után
kereskedve, a part szikláin nagy darab zöldes tömegeket találtam, mikben
a nagybecsű ambrát ismertem fel: azt a drága illat és gyógyszert, a mi
csak a czethalak gyomrában terem. Hát ez hogy került ide? Hisz ez nem
merűl el a vizben soha, mindig a felszinén uszik.
Csemegével és vizzel e szerint el volnánk egyidőre látva Bábival együtt.
Még az sem lehetetlen, hogy cyprinodonokat fogunk a vizben. Lehet, hogy
ezek a fehér halacskák itt is tenyésznek, nemcsak az észak-amerikai
Mammuthbarlangban, a mi tizenkét mértföldnyire megy be a föld alá, s
vannak többféle teremei: az egyiket hiják az óriások termének, a másikat
a «hazajárók termének» azért, mert tele van a régi aztékok mumiáival.
Itt van az a nagy tó is a föld alatt, a mit «holt tengernek» neveznek s
ebben laknak azok a fehér cyprinodon halak.
Mindezt én Bábinak beszéltem, a kit az emelkedő dagály apránkint
felkergetett hozzám. Úgy látszik jól volt lakva. Odafeküdt a lábamhoz, s
hallgatta nagy figyelmesen geologiai értekezésemet.
A visszatérő dagály hullámai zajosan csapdosták a sziklapartokat.
Ez valami új volt rám nézve: hogy egy földalatti tó hullámokat vessen;
az mind olyan csendes szokott lenni, mint egy tükörlap. Ez már zúgott.
Odakünn bizonyosan zivatar van valahol. Messze, a nyilt tengeren: nagy
zivatar! s idáig elhat a nyomása.
Majd holnap, ha szélcsend lesz, elővesszük tapogató hálónkat,
leeresztjük, s ha kapunk halat ebben a tóban, azt megfogjuk. Jó lesz
Bábi? Most pedig menjünk aludni.
Végzetem volt már, hogy ha valamiből egy kicsit kértem a sorstól, mindig
azt kaptam meg, a mi legnagyobb.
Azzal a sóhajtással aludtam el, hogy bárcsak foghatnék egy kis halat
ebben a tóban, hát aztán, egyszer csak arra ébredek, hogy valami
rettentő horkolás reszketteti meg a fülem dobját.
Hiszen Bábi is szokott horkolni. Ahhoz már hozzá voltam szokva, ha
fölébresztett vele, az orrára ütöttem érte, s aztán abba hagyta.
De ez nem medvehorkolás volt. Annál százszorta hatalmasabb hang. Ha egy
ezred katona horkolna egyszerre karmesteri ütenyre, nem közelítené meg
ezt a horkolást. Olyan volt az, mint a megszakgatott s megint újra
kezdett mennydörgés. Egyszer huzott, másszor fujt. Mikor fujt, fiatal
szél volt, mikor huzott, öreg zivatar. S néha czifrázta is, magasabb
bassus hangokba törve fel s végezte horkantással, mint egy álmodó óriás.
Polyphemus barlangjába jutottunk-e?
Mikor aludni mentem, lámpásomat rendesen elszoktam oltani, hogy ne
fogyjon az olajam hiába. Nagy barlangokban nem volt okom a vihedertől
félni az újra meggyujtáskor. Tehát sötétben voltam most is.
És még is láttam.
A viz világított. Valami homályos phosphorescens derengés hatott át a
hullámokon, a mi folyó fénynyé vált a habok éles gerinczein. S a hol
azok megtörtek, a hulló vizcseppek úgy tüntek fel, mintha hulló szikrák
volnának.
S az önvilágította viz közepett feküdt egy idomtalan nagy test. Egy
czethal. Potykát kértem, czethalat kaptam.
Negyven méter volt a hosszasága a fejétől a farkáig: akkora mint egy
dunai gőzhajó.
A feje félig künn volt a vizből, s a hullám ki s be járt irtóztató
száján, melyben roppant, szalonnás nyelve kényelmesen hevert
halcsont-adó fogsövénye alatt. A szemei félig be voltak hunyva. Ő volt
az, a ki horkolt.
Ez a barlang a czethalnak a háló szobája.
Ez aztán elég nagy hal.
S ilyen bolond az én szerencsém! még itt is kijutott számomra a sorstól
az a különös kedvezmény, hogy épen az asszonyságnak hálószobájába
vetődtem. Ez a czethal anya!
A mit onnan tudhattam meg minden kétséget eloszlatólag, hogy a vizből
félig kiemelt farkán még ott aludt a kis princz. Egy szeretetreméltó kis
csemete: valamivel nagyobb egy bivalynál. Két piczi, uszó tenyerével,
melynek csontváza épen olyan ötujjú, mint az emberé, átölelte az
anyaczet farkát, hogy le ne essék róla, míg az őt csendesen ringatja.
– Ez már szép darab pecsenye, sugám Bábinak, ki nagyot ásítozott, száját
széttátva s a nyelvével körülnyalva a pofáját, a kész lakoma
előérzetében. «De nem eszel belőle!» folytatám a suttogást, s a szájára
ütöttem, a mért nagyon nyafogott.
– Várjunk csak! Nem szabad nekünk ezt a czethalat megbántanunk, Bábi!
Idegen kapitalista ez! Ezt utilizálnunk kell.
Bábi nem értett hozzá. Nem volt nagy financièr. De én tudtam, hogy mire
speculálok. Rögtön hozzáláttam, hogy valamennyi kiürült conserves
edényemet tisztára kimossam a tóban. Én a czetet nagyon könnyen
megölhettem volna. Iszákomban találomra elhoztam egy párt azokból a
legujabb találmányú czet-szigonyokból, miket Conees készít Brémában, s a
miknek belseje robbanó anyaggal van töltve. Ezeket vagy puskából lövik
ki, vagy úgy hajítják bele a czetbe, és a mely perczben a szigony
keresztülhat a czet bőrén, a töltény eldurran s az állatot abban a
perczben megöli. Mert az óriásnak, a ki ezer ötszáz mázsát nyom, igen
piczi kis lelke van. Gyávább a kölyök kutyánál, s a legcsekélyebb seb
megöli. Nekem azonban a speculatión és a loyalitáson kivül még egy
harmadik indokom is volt a jámbor czet élete elleni merényletet el nem
követnem: az, hogy ha én ezt megölöm, ennek a hullája, a míg az egy
medve fölemészti (mert embernek nem való a husa), az alatt olyan bűzt,
fog e barlangban támasztani, hogy meg nem maradhatok benne.
A czet az alatt lassankint alább hagyott a horkolással. Nagyot fujt. A
két orrlyukán át vastag gőzoszlopok löveltek elő; oly robajjal, mint
mikor gőzhajó katlanából kieresztik a gőzt. Azután nagyot ásított, két
uszó talpával nyujtózkodásnak eredt a vizben. Majd a farkával kezdett
eviczkélni. Ez az úrfinak szólt, hogy ébredjen fel már. Az lehengeredett
fektéből s aztán ügyetlen eviczkéléssel tánczolta körül az anyját, mint
egy kis kutya. Az anyaczet valami gyöngéd röfögést hallatott e közben.
Aztán kiöltötte hordó vastagságú nyelvét; mire a kis poronty rögtön
felkapaszkodott. Az anyaczet aztán beszopta őt egészen a szájába s aztán
megint kilökte onnan. Ez volt a reggeli mosdatás. Valószinüleg a
balánokat szopta le róla, a mik a tenger kulláncsai; a kis úrfi bőrét
meglepik s belecsimpajkoznak. De a mama letisztogatja őket onnan.
Most következett az, a mire én vártam.
A miért a czet leginkább keresni szokta a zárt helyet, a hol nem
háborgathatják: az a szoptatási műtét.
Tudjuk, hogy a czet, a tengerlakók legnagyobbika, nem hal, hanem emlős
állat. Eleven fiat szül, csak egyet, legfeljebb kettőt s azt szoptatja
egy álló esztendeig, míg a kamasz jól megnő.
S a szoptatás a czetnél sok furfanggal jár. Két emlője van alul,
egymástól két méternyi távolban.
(Ezer bocsánatot kérek, hogy ilyen toilett-titkokat is el kell árulnom.)
S minthogy annak, a ki szopni akar, nem lehet a fejét a vizben tartani;
tehát az anyaczet kénytelen háttal feküdni a vizbe, s úgy nyujtani a
tejét a fiának. Ez a legritkábban észlelhető látványok egyike. Az
anyaczet ehhez a műtéthez a legbiztosabb rejteket kénytelen keresni;
ilyenkor hall- és látérzékei a viz alá vannak merülve, fejjel van
lefelé, a mi melegvérű állatot eltompít, s a szoptatás alatt könnyen
meglephetnék tengeri és szárazföldi nagyszámú ellenségei.
Nekem megadatott a szerencse e ritka látványt a legközelebbről
végignézhetni. És nemcsak a nézhetés volt megengedve.
Megvallom, hogy vakmerő gondolat volt tőlem, de tökéletes siker által
lett koronázva.
Mikor a czetet hanyatt fordulni láttam s aztán, mint egy megfordított
propellert farkával a kisded czet alá furakodni, hogy azt tőgyeihez
feltolja a vizből, azt mondám a kis czet úrfinak:
– Lássa nagyságod: nagyságodra nézve tökéletesen mindegy, hogy öt
esztendő alatt legyen nagykoruvá, vagy hat alatt. És hátha egy
ikertestvére volna nagyságodnak s azzal kellene megosztani az anyatejet?
Minthogy pedig nincsen, adoptálom magamat nagyságod testvérének.
Darwinnál van a geologiai tabellám, a melyből kiderül, hogy egy
családból származunk. A czet az egyedüli emlős állat, bátyánkon a majmon
kivül, a kinek az első lábán öt újja van; nekem is az van: ez elég az
atyafiságra. Tehát kérem magamnak azt a másik kutforrását az életnek.
Ezt mondva, kiürített viztartómmal odausztam én is az anya czethez, én
is felcsusztam az alsó extremitásán egész a tej-képző életműszeréig s
ott mellé helyezkedtem a szopós princznek.
Az úrfi morgott rám egy kicsit; de nem tudott hogyan elkergetni; ha ő
ütött a farkával, én vissza rugtam a lábammal, míg csakugyan elhitte,
hogy testvére vagyok; s az alatt egy vékony kaucsukcső segélyével,
melyet a laboratoriumból hoztam el, pompásan kiszivattyuztam a másik
emlőből a tejet. A viztartóm félignél tovább telt meg vele.
Én hamarább elkészültem a feladatommal, mint a princz, s már vissza is
usztam a partra, mikor még az mindig szopott.
Ez aztán gyönyörű osztalék volt. Nyolcz liter tejet kaptam egyszerre. Jó
izű, kövér tejet, mely zsirtartalomban túltesz a bivalytejen.
Ennek nagy részét eltettem az üres bádogszelenczékbe, azokat ismét
légmentesen elzárva. Számítottam későbbi szükségre. Bábi hozzá se
szagolt a tejhez: ő jobb szeretett volna a husából. De hát arra
megmondtam neki, hogy ne számítson. A czet nem liquidál.
Különben jöhet még számára is valami nagy szerencse. Ha a czet
idejöhetett a tengerből: épen úgy jöhetnek ide fókák, rozmárok, tengeri
oroszlányok is, s a jeges medvének nem kell háló, sem szigony, hogy a
halat kifogja a vizből.
A czet aztán, a mint megszoptatta a fiát s gondolta, hogy már elég,
megint megfordult, a vizbepotytyant borjucskát felkapta a szájába s
azzal fejjel lefelé eltünt a viz alatt.
Ha ez az áldás még többször is visszakerülne, igen szépen el volnék
látva télire élelmi szerekkel.
Medvehus és czethaltej.
Az elsőről azt tartják a vadászok, hogy a ki sokáig él vele, hamar
megőszül. Fehér lesz tőle a haja, mint a jeges medve. Nem hiszem én azt;
ha igaz, sem bánom.
A czethal pedig azontúl minden tizenhat órai időközben vissza jött a
barlangba a fiát megszoptatni, úgy hogy én nem tudtam már hova tenni a
tejet! s azon gondolkoztam, hogy ha azt a két ős embert életre
költhetném, ha a jégbarlangba az otthagyott eszközeimért visszamehetnék,
ebből a tejfölöslegből még sajtot is csinálhatnék. A czet adja!
Ez aztán az igazi honanya, a ki az egész népét egymaga eltartja itallal,
étellel napról-napra!