Töprengésemnek még egyéb gátja volt, mint a metaphysicai és psychiatriai
nehézségek. Legelőször is maga az a koporsó, melybe ősembereim le voltak
zárva.
Hogy nyitom föl e roppant kristályoszlopokat?
A kristályt nem hiába nevezik az örökkévaló kőnek.
A kristály hydrochemiai alkotás; vizvegyészet utján támadt; de azzá, a
mi volt, soha sem lesz többé: még egyszer vizben felolvadt kocsonyává.
Széttörhetem, az igaz: egy erős ütés kell csak a pörölylyel a jegecz
hegyére, oda, a hol a hatszögletű gula összefut, s darabjai szerteszét
fognak hasábonkint pattanni. Hanem ez a kristály hegyére ejtett ütés a
benne levő embernek is olyan jól fog esni, mintha egyenesen az ő
fejelágyára ütnék a pörölylyel: ha még él, ettől az ütéstől okvetlenül
meg fog halni.
Egy más módszer is van a kristályt szétrepeszteni.
Ha azt a lapját, a mely érdes kovarczréteggel van bevonva, egy másik
kristálylappal dörzsölni kezdik, az egész kristály-prizma villanyossá
lesz, elkezd világítani, átmelegszik. S ha ekkor jéghideg vizzel
hirtelen leöntik, pengve, zengve, mintha cziterán játszanék szellemkéz,
összevissza repedezik s akkor aztán gyönge kalapács-kopogtatással is
szétbontható.
De hát hol ehhez legelőször is a – hideg víz.
Ez a kérdés akasztott meg legjobban.
Ha még olyan könnyű volna is embereimet föleleveníteni: oktalanság volna
azt megtennem; nem adhatnék nekik mit enni és inni.
Italom magamnak is fogytán jár; ételem pedig paprikás medvehús. Ezek itt
ha fölébrednének, úgy kellene velük bánni, mint a ma született
emberekkel. – Azokat még szoptatni kell.
Tehát csak alugyatok még tovább.
Nektek mindegy, akármennyi idő van a tegnap és holnap között. Egyetlen
egy éjszaka az csupán: ha hosszú is.
Nekem keresnem kell az utat innen tovább.
Most már egészen bizonyos vagyok felőle, hogy e barlangból kijárásnak
kell lenni a szabadba; még pedig ezen az oldalon, a hol a
kristálymauzoleum áll. Mert a kristályképződés abban a perczben ment
végbe, a mint a két ember a híg kovasavba belépett; tehát a tulsó
oldalról nem jöhettek.
Ha üreg volt a hátuk mögött, azt a szerteszét feccsenő kristálytömeg,
valamint a magas boltozatot magát is, egyszerre betakarta; de erre az
eltakart üregre könnyű lesz a hang után rátalálni.
Nem messze a női alaktól valami félgömb alaku tömeg vonta magára
figyelmemet.
Közelebbről tekintve, rá ismertem, hogy az egy dinornis tojás héja.
Ez óriása a madaraknak még a mult században élt, s Uj-Seeland szigetén a
maórik egyetlen tápszerét képezte. Azok ki is irtották egészen s mikor
az elfogyott, egymást kezdték enni. Az ősemberek csak a tojásait
lophatták el. A hatalmas madár szokott harczolni, s csatákat vívott az
emberekkel, mikor már azok fegyverrel tudtak bánni, s a hős maórit, ki
megmert küzdeni a moával, utódai hőskölteményekben örökíték meg.
Tehát egy ilyen, domború felével felfordult dinornistojáshéj volt az a
valószinűleg edényül szolgáló eszköz az ős embereknél, melyben élelmi
szereik lehettek. Nem vehettem föl, hogy megnézzem, mi van benne? mert
apróbb-nagyobb kristályok tömege egész kéreggel vonta azt be s
odaragasztotta a talajhoz. Visszajövök még érte.
Hanem azután tovább kémlelve, egy más útmutató-jel tünt szemembe.
A kristály-mauzoleumtól az orgona alakú sip-sorozatig egy lejtős karzat
vezetett föl.
E lejtő lapja, mint minden e barlangban, szakadatlan jegecz-csoportokkal
volt beterítve, a mik tiszta fehérek voltak, mint a gyémánt. Hanem
helyenkint még is látszott egy egy csoport rozsdasárga jegecz-képződés a
talajon, s a foltok szabályosan következtek egymás után, balról és
jobbról váltogatva.
Ezek egy ember nyomai, a ki egy más üregből ide tévedve vastartalmu
sarat hozott a lábain. E vas-vegyület látszik meg a kristályképződésen,
vagy azon keresztül, mint a kovarcztól elütő szin.
Hogy miért csak egy ember lábnyomai? annak az lehet a magyarázata, hogy
a dédapa ölében hozta idáig fáradt dédunokáját. Tehát bizonyosan
kedvencze volt az. Talán az utolsó az egész ivadékból, akit megmentett,
a mikor a többi elveszett? Talán az volt a legkedvesebb?
Mentül tovább néztem ezt a szép alakot, annál jobban fájt érte a lelkem.
Ha én te neked életet adhatnék!
Ha magam is élve maradok, még visszajövök érted, s akkor megküzdöm
miattad a halál hatalmával.
S ott eljegyeztem magamnak e huszezer éves leányt menyasszonyomul, s
megfogadtam neki, hogy senkit mást kivüle nem szeretek, se a föld
felett, se a föld alatt.
Nem tudom, képzeltem e, vagy valóban úgy volt? nekem úgy tetszett,
mintha mosolygott volna rá.
Szegény jó Bábi, mikor azt látta, hogy így epekedem a szép alvó halott
alak után, megszánt és odajött a kristálykoporsót nyalni. Azt gondolta,
az is jégből van s el lehet olvasztani.
Igazán meg voltam igézve, babonázva ez alak által.
Oltár előtt történt, templomban történt, hogy őt eljegyeztem magamnak.
A sok hihetetlen dolog között, a mi rajtam megesett, azt az egyet
tartanám a leghihetlenebbnek, ha más mondaná el nekem, hogy én szerelmes
legyek a dédanyám öreganyjának a nagynénjébe. Uti figura docet.
Ime itt egy szép menyasszony, a ki egyidejű a hegykristálylyal és a
dinornissal.
Ugyan hogy jut eszembe tréfálni ebben az állapotban?
De hát tréfálok talán?
Nem én.
Ha visszajövök, elveszem a mátkámat. Hanem elébb, mint becsületes solid
vőlegényhez illik, lássunk az után, hogy legyen miből eltartanom, ha
egyszer élni fog? Mert föld felett és föld alatt ez az első kötelessége
a házasulandó embernek.
Tehát vigyük odább a butyrot, Bábi.
Adieu! bájos őskisasszony!
(Nem hiszem, hogy király-leány ne lett volna! Még egyszer vissza megyek,
hogy megnézzem. – Milyen lehet ez a szem felnyitva?)