A kristály-oltárt egész csoportja képezte az egymásra támaszkodó s
egymásból haránt kimeredő hatoldalú prizmáknak, miknek végeit hatszögű
pyramidok alkották. Embermagasságnál nagyobb, két karral át nem érhető
derék oszlopok.
Be lehetett menni ez oszlopok közé, mint egy szentek szentébe.
Magnesium sodronygépemet ráillesztettem egy alant fekvő kettős gulára,
úgy, hogy az magában éghetett tovább s ekként belülről világítva meg e
csodálatos kristály oszlopcsarnokot, elindultam azt körüljárni.
Az egész oszlopcsoport fehér fényben tűndöklött, míg a pinczét félhomály
borítá, melyen csak a kristálytömb fénye derengett keresztül.
A mint a kristálycsoport háta mögé kerültem, megdöbbenve riadtam vissza.
Egy roppant kristályprizma közepében egy ember-alak állt előttem.
Ahogy apróbb kristályokban, borostyánkő tömegekben találunk őskori
bogarakat, libellákat, szitakötőket, úgy volt befoglalva az óriási
kristálytömegbe egy őskori ember. A felmeredő kristályban egy egyenesen
álló ember-alak.
Nem négykezü, nem ásatag protopythecus: a valódi homo primogenius. A
homo diluvii testis. Egyenesen álló férfialak, csaknem hat láb magas,
sima és magas homlokkal. Egész testén ez volt az egyedüli szőrtelen
rész. Az ősembernek szüksége volt rá, hogy a természet ruhát is adjon
neki, mint más állatnak, még ő nem tanult se szőni, se ölni, növény-evő
volt. A mi most az emberi testen csak pihe, láthatatlan szőrszál, azt a
viszontagság, az időjárás befolyása nála hajszerű gyapjuvá nevelte meg.
Vállai, karjai, melle, lábai végig fedve voltak bozonttal. Állat volt,
de ember alkotású; magas, boltozatos koponya, kiálló hajlott orr, az
arczéllel derékszöget képező állkapocs. Szája csukva volt; öklei
összeszorítva és karjai kissé felhuzódva. Öreg embernek kellett lennie,
mert göndör haja, szakálla, s minden szőrszál termetén végig ezüst-fehér
volt.
Hogy került ez az ember a kristálytömeg közé?
Úgy, a hogy én kerültem volna medvéstül együtt a bazalt oszlopok
valamelyikébe, ha az állat ösztöne tovább nem lát az én emberi eszemnél.
Ez ősember is valószinüleg a nagy földfeletti kataklizma elől menekülve,
e barlangba vetődött; melynek fenekét már akkor a kristályosodáshoz
közel álló kovasav-olvadék képezte. Tiszta, átlátszó víznek látta azt
maga előtt. Talán átakarta azt úszni; vagy talán csak inni belőle, s a
mint belelépett, abban a perczben megszületett a hegykristály. Ez az
egész kristálypincze egy percz alkotása volt; a kovasav-tengerszem
millió kristálylyá alakulva fedte be a kerek falakat, s a fenéken óriási
jegecz-oszlopokban tömörült össze. A vakmerő ősember egy ilyen kristály
prizmába szorult bele. Gyönyörű koporsó! Egy darab kristály. S ez
megőrzé őt az enyészettől. Az életműszeres test feloszlatásának semmi
tényezője nem férhetett hozzá. Egy feloszthatatlan percz műve volt az
egész.
A hegykristály alakulása nem idézett elő hasonló tüneményt, mint a
bazalté: nem származott belőle kitörés s a surlódás előidézte hőség, a
mi engemet, ha a bazalt közé jutok, nemcsak hamuvá éget, de még
hamvamból is okvetlenül valami új, ismeretlen ércznemet olvaszt össze; a
hegykristály születése legfölebb akkora meleget támaszthatott ez
üregben, mely az emberi vér hőmérsékét tizezer s tizezer év után, æonok
lefolyásával sem szállítá a zérus fokon alul, minthogy köröskörül
kristályburok fedi a pinczét s ez a legrosszabb melegvezető.
«Jó reggelt ősapám!» mondék, süvegem megemelve a tiszteletreméltó
ereklye előtt.
Nem felelt rá. Valószinüleg nem tudott magyarul. Valjon minő nyelven
beszélhetett anno 1-ben?
Tovább kutattam. Hátha még többen is lesznek itt kortársai hasonló
kényszerhelyzetben?
A kristályprizmák azonban nem voltak mind oly átlátszóak. Az ő
koporsójának is két oldalát fedte apróbb jegeczekből képződött vékony
réteg, melyen nem lehetett keresztül látni. Másoknak mind a hat lapja
fedve volt ily kovanykéreggel s azokon elébb ablakot kellett csinálnom,
kalapácscsal leverve a külső kérget, hogy belsejükbe láthassak.
Valami veszedelmes kiváncsiság csiklandozott. A hol férfi van, ott nőnek
is kell lenni! Mathuzsálem apónak dédunokaleányai is voltak. Lehetetlen,
hogy egyet magával ne hozott volna közülök.
Egy prizma elé értem, melynek öt oldala fedve volt, átlátszatlan
jegeczkéreggel, hanem a hatodik egészen tiszta volt. Tökéletes
üvegkoporsó. A tiszta lap erősen iridizált; szivárványt játszott, mint a
nemes opál. Abban feküdt, – nem: – állt egy nő-alak. Egy fiatal nő,
egészen épen megtartva. Arcza síma, olajszin, idomai a maláji typusra
emlékeztetnek, tojásdad arcz, finom metszésű orr, csigahajlásu ajkak,
domború homlok. A katastrofa perczében, a mint az alakuló kristály
testét körülölelte, két kezét ijedten feje fölé kapta: azok most is úgy
voltak imára kulcsolva. Ez alak egy új világteremtés óta imádkozik a
feltámadásért. Hogy nem törte őt össze a kristály-alakítás? óh a
kristály nagyon kiméletes a magába zárt idegen testhez; még a szitakötő
finom szárnyacskája is oly épen marad benne, mint élve, s a közé vegyült
epidot selyemszálait még csak meg sem görbíti.
A nőt nem ruházta fel a természet önalkotta takaróval, mint a férfit; de
azért nem volt az fedetlen, s ez volt rajta a legcsodálatosabb. Aranyba
játszó sötétveres haja volt, a hol tömöttebb, ott sötét realgár
auripigment szinű, s ez a haj köröskörül nőtte az egész alakot. Mint
mikor egy növény gyökerei körül növik egy cserép-edény oldalait. Az a
dús hajzat vállaitól elkezdve egész a lábai hegyéig úgy beszőtte fonta
az egész alakot, hogy az akként tünt elő, mintha egy aranynyal,
selyemmel vetekedő fényes szövettel volna feszesen behúzva az egész
teste, kivéve az arczát s a két felemelt karját.
Ennek a hajnak tehát azóta mindig kellett nőni, a mióta ez alak a
kristályprizmába beleszorult. Egy új világalakulás óta!
E szerint ennek az alaknak élni kell még most is!
Mondják ugyan, hogy a haj nő még a halál után is. A felnyitott
koporsókban találnak tovább nőtt hajzatra. Nem tudom: nem láttam.
De itt, a kristály közepett egy halott hajának nem lehetett volna így
tovább nőni.
A kristály mindenütt a bőrt éri. Egy halott bőre merev és rideg. Ha a
haj tovább akart nőni, annak a kristály és a test között csak úgy
lehetett előre hatolni, ha a bőr még ruganyos, puha, mint az élőé, s ha
engedni tud a hajszál előnyomulásának. Hogy ez a hajzat így
körülszőhette ezt a testet, élni kellett nemcsak a hajnak, de az egész
testnek.
Ezekben az ősemberekben még most is rejtett élet van!
S mi volna abban lehetetlen!
Nem találtak-e már a kőszénbe szorulva eleven békát? pedig ez százezer
éves földalkotás.
Miért maradt meg benne az élet?
Mert nem volt neki hova repülni. Nem volt semmi kigőzölgése.
Indiai fakirok közt mindig akad olyan csodatevő, a ki eltemetteti magát,
álomra éheztetve, a föld alá s a kit aztán hetek mulva ásnak ki és úgy
költik ujonnan életre.
Miért ne történhetett volna ezekkel hasonló csoda?
Egy pillanat alatt zárta be őket a kristály-anyag.
Lélek, lehellet, a test melege, villanyossága, az élet minden föltétele
egy pillanat alatt be lett zárva: a test nem válhatott meg tőle.
Azóta a kristálykoporsón keresztül annak az anyagváltozásnak, melyet
halálnak nevezünk, semmi eszköze nem férhetett hozzájuk. A vér nem
aludhatott meg ereikben, nem is mozoghatott tovább; az idegek
elzsibbadtak, az agy elkábult, minden életműszer megszünt működését
folytatni, a bőr porusai nem párologtak ki többé, de az élet nem tünt
el, csak elrejtőzött.
Ezt az életet még újra föllehetne költeni.
Forróság és borzadály váltogatta egymást egész testemen ennél a
gondolatnál.
Hevült a szivem, ha arra gondoltam, hogy én, egy puszta világrészben
egyedül ittveszett ember, még hozhatnék ki a sziklából társakat, a kik
hozzám hasonló teremtések, a kik iszonyú magányomban velem maradnának;
hogy hallanék még egyszer asszonyi hangot, és néznék szemekbe, melyek
megértenek! S egészen elkábított az a káprázat, hogy ha
feleleveníthetném őket, ha beszélnének előttem emberi hangokon, s vagy
én tanulnám az ő nyelvüket, vagy ők az enyimet, minő titkokat tudnék meg
tőlük azokból az időkből, a miknek történetirói a kagylók és páfránok, s
krónikájának lapjai a mész, agyag, homokkő palarétegek, mikbe
maradványaik le vannak nyomtatva. Minden kincseinél a földkebelnek, mik
eddig elém tárultak, nagyobb kincs volna egy élő ember, a ki elmondaná
emberi hangokon a jelen világnak, mik történtek ezelőtt huszezer évvel?
Milyen képe volt akkor a földnek? Mi volt rajta akkor az ember?
De titkos borzadály futotta át megint minden érzékemet, ha arra
gondoltam: szabad e ez? Halandó emberre van e bizva, beleavatkozni a
feltámasztás nagy munkájába, mely a napok végével s az Úr
parancsszavának és az ő szolgálattevő angyalainak van fentartva? Az
itéletnap előtt, mielőtt az ég befogadná a földet, kihozni a sirból
embereket, kik æonok óta alusznak s azt mondani nekik: éljetek tovább!
S ha aztán ezek az emberek azt kérdezik tőlem, szóval és tekintettel:
«hol van hát a világ? ha életre költöttél bennünket, add ide nekünk a mi
világunkat. Hol van a mi virányunk, mely fölött az ég éjjel is világos
volt, s nappal nem lehetett eltűrni a fényt és meleget? Hol vannak a mi
diótermő erdőink, miknek héjából méz csorgott, belseikben édes liszt
volt, gyökereikből tej folyott ki? hol a fák, a miknek leveleiről
csepegett az üdítő ital? Hol vannak az óriás-szörnyek, a mik utat törtek
számunkra az őserdőkön s védtek bennünket a hiénáktól? Hol az óriás
«Moa» madarak, a mik ellen hadjáratokat folytattunk, kövekkel, hogy
tojásaikat elvehessük? hol az örökzöldfű, melyben fészket raktunk, mint
a Latámi madár, s a virágos hinárral benőtt tavak, amikben elrejtőztünk
ellenségeink elől? Hol van az a világ, a melyben csak tavasz van és ősz
s a kettő mindig tart és mindig együtt?»… S én aztán felvezetem őket a
föld felszinére, s megmutatom nekik a szép világot: «ime itt van! Hó és
jég és örök éj: az északfény a hajnal!»