A csillámpala-réteg nem tartalmaz vizet. Viztartómnak pedig már csak a
fenekén volt valami. Nem számítottam ilyen hosszú útra. Mindössze
tizenkét liternyi víz fért bele s én eleinte nagyon is bőven bántam
azzal.
De honnan is remélek én itten vizérre találni? Hát van a fölöttem levő
világban csapadék? Főlöttem örök jég van. Itt nem képződhetnek források,
hisz nincs eső, nincs olvadt víz soha.
És mégis számítottam rá. – A hogy a jégbarlangból olvadékot csapol le a
mélyebben fekvő rézbánya melege, ép úgy megtörténhetik az, hogy a
bazaltkitörés által okozott meleg egy egész hegyoldalt úgy keresztül
melegített, hogy arról minden jégnek le kellett olvadni, s a fejem
fölött szivárgó víz a sziklák rétegein valahol bizonyosan át fog törni.
Ezt nem csak hinnem, ebben bíznom kell. Mert az elhagyott jégbarlangba
készleteim megújítása végett vissza nem mehetek, utam el van most zárva
a bazaltüreg által. Ez izzó vermen át nem hatolhatok, a míg a többi
sziklaüregek hidegebb lege ki nem egyenlíti a benne támadt hőmérséket;
vagy legalább az alsó rétegekben embertől elviselhető hőfokra le nem
szállítja azt.
Előre kellett hatolnom.
A felbomlott palarétegnek egy nyilása haránt kezdett alávezetni, s
később csaknem kémény-egyenesen vitt lefelé s minthogy ez a nyilása is
lap mentében támadt, tehát nem volt miben megkapaszkodnom. Kénytelen
voltam ismét a kötélhágcsóhoz folyamodni, azt ismét a már kipróbált
módon a medve derekára kötve; s míg ő fenmaradt és megkapaszkodott,
addig én leszálltam a hágcsón, ő aztán utánam csúszott kényelmesen,
körmeivel kötve kereket. Visszatérett (ha erre kell visszatérnem) ismét
ő fog a sima kürtőn felkapaszkodni a kötélhágcsómmal.
Legnagyobb bajom volt a podgyászommal, a mit a legszűkebb kürtőkön át is
magam után kellett vonszolnom.
Húsz méternyi mélyen vitt alá a függőleges sziklakémény s alulról egyre
fujt a szél. Mikor feneket értem, akkor egyszerre megszünt a légáramlat.
Egy szűk oduba jutottam, melyben épen csak annyi tér volt, hogy ketten
utitársammal elférhettünk benne.
S innen semmi kijárás többé.
Bábi félelmesen nézett rám, füleit előre hegyezve.
– Ne félj semmit Bábi. Nincs semmi baj. Hallod, hogy döng a kalapácsom
alatt ez a fal, a mi utunkat állja? – Nem messze van a szabadulás. Ezt a
falat holnap keresztül törjük. De elébb ki kell pihennünk magunkat.
Harminczhat órája, hogy nem aludtunk.
Tehát ott néhány órai éjszakát csináltam. Hármas éjszaka volt. Szememen
az álom éje, fejem fölött a földboltozat éjszakája s a föld felett az
északsarki féléves éj…
A három közül az egyik megvirradt. Fölébredtem.
Háló szobánk, mely leszálltunkkor csak két fok meleget mutatott,
felébredtemkor tíz fokig melegült vendégei kipárolgásától. Viszont
annyival fojtóbb volt benne a lég. Öt óra alatt a légenyt erősen
fölemésztették tüdőink. Sietni kellett a börtön tágításával.
Az nem volt olyan könnyű munka, a milyennek hittem.
Az utamat álló fal döngése tanusítá, hogy túl rajta tágas üreg van. De a
mint csákányommal hozzá fogtam e falba rést törni, tapasztalám, hogy a
csákány nyele minden ütés után úgy visszarúg a tenyerembe, mintha
tűzkőbe vagdalnék vele. A csillámpala kovarcz tömegekben végződik.
Órahosszat vesződtem egy akkora lyuk kifúrásán, a mekkorába a kezem
befér. Hogy pusztán csákánynyal, feszítő ruddal itt keresztül nem török,
annyi bizonyos volt. Hatályosabb és merészebb eszközhöz kellett
folyamodnom. Hoztam magammal nitroglycerin töltényeket. Egyet elővettem
és belé illesztettem a vésett lyukba. A töltény óraművel volt ellátva, s
kiszámított időre önmagát robbantotta fel. Ez idő alatt Bábival együtt
felhuzódtam a kürtőbe, hogy fedve legyünk a robbanás elől.
Az eldördülő pukkanást mélyen és soká viszhangzó tompa dörömbölés
követte, mintha sziklatömegek gördülnének alá a boltozatos üregbe.
Ekkor leszálltam ismét. A gyutacs füstje nem a kürtő felé huzódott, hol
én rejtőztem, jeléül annak, hogy másfelé talált kijárást.
Most aztán ismét elővettem a magnesium sodronyt s meggyujtottam azt,
bevilágítva vele az előttem támadt másfél méternyi gőmbölyű nyiláson.
Az ezeregyéjszaka mesélői álmodhattak ilyent, mikor legpazarabbul
megterhelték képzeletüket drága kövekből álló barlangokkal!
Egy alul is felül is és köröskörül gömbölyű üreg tárult fel előttem,
melyet úgy hinak, hogy «kristálypincze.» Hasonlókat találtak Courtesnél
a Mont-Blanc alatt, aztán a Lauterau jéghegyei allatt, és Natersnél
felső Wallisban; – de ez mindannyit felülmulta pompában,
nagyszerűségben. Ez a madagascari kristály-barlanggal vetekedik.
Felső boltozata vakító fényű fehér volt. Azt apró fehér jegeczek
boríták, talán csak a kovany párázatából tapadva oda; alább hajolva, a
boltozat mindinkább megrakodott hatszegű kristályokkal, mik a
világításban izzani látszottak; mintha gyémántzsarátnokból volna az
egész kupola, míg az oldalfalak már félméternyi hosszú prizmákkal voltak
befedve, a mik csoportokban meredeztek elő, s végül a barlang feneke
rakva volt négy-öt méternyi hosszuságú, egész méternyi szélességű
kristályoszlopokkal, hatszögű pyramidokkal és kettős gulákkal; a titánok
drágakövei néhol egymásra düledezve meredtek szét, másutt két
kristályoszlop keresztül tört egymáson s egy darabot képezett, az
óriások ismét egyes oldalaikban be voltak vonva apróbb jegeczekkel.
Köröskörül tündököl, szikrázik, szivárvány szineket játszik mélység és
magasság; minden fény visszavert fényt támaszt, árnyék nincs sehol, csak
más szinű fény. Semmi más ércz, föld, kő nem lakik itt: egyedül a
kristály, ez, a minek mellékneve a kövek között az «örökké-való.» S abba
sem vegyül semmi más szinü válfaj, sem sárga Citrin, sem barna
füsttopáz, sem fekete Morion. Tiszta vízként átlátszó kristály az egész.
S e tündöklő gömbalakú üreg átmérője legalább száz méter!
Oly félve, oly félelemmel léptem az üregbe, mint egy ismeretlen
földalatti istenség templomába. S valóban nagyobbszerű volt az minden
templomnál, mely valaha a föld felett épült. Embertől kigondolhatatlan
pompa. Sugárözön, szivárványmozaik minden falon, s lenn a mélyben az
egymásra dülő vastag kristályoszlopok, mintha templomi székek volnának,
láthatatlan ájtatos nép számára, néhol egy góthidomú karszék, mintha
előkelőbb szellemekre várna ott; egy feltornyosodó jegeczcsoport
kathedrát képez, lépcső fokokkal, mennyezettel; egy karzaton mintha
orgona volna, egymás mellett álló sipokkal s a templom hajójában óriási
nagyságú kristálytömbök egymásra támaszkodva, düledezve: ez az oltár.
Áhitattal közelítettem felé.