Egy nagy csalódás várt rám.
A nagyszerű hegyrombolás ugyan széttörte az utamat álló
csillámpala-tömeget; de a törés nem úgy ütött ki benne, mint más tömör
sziklában, hogy egy hosszú és folytonos repedést szakított volna benne:
– e helyéből kitolt palatömeg össze-vissza kuszált lapjai egy szerteszét
ágazó labyrinthot képeztek előttem. Jobbra és balra, alá s fölfelé
tátongtak előttem a nyilások, a mint az első deltaalakú üregnek végét
értem s nekem nem volt más útmutatóm a tömkelegben, mint a mindig
szemközt fujó szél. Erről találhattam ki, hogy melyik kürtőlyuk lesz az,
a mely a közelebbi nagy üreghez vezet. Most már nem folyosókról, csak
kürtőlyukakról volt szó, mikben nekem is négykézláb kellett másznom,
mint Bábinak.
A medve ment elől. Barlanglakó volt. Hozzászokott, hogy ő a sötétben is
lásson. Egyszer, a mint egy ilyen folyosó mentében haladunk egymás
nyomában a la quadrupede, Bábi elordítja magát rémületesen s háttal
visszafelé keresztül iramodik rajtam. Én, a ki térden és tenyeren állva
sokkal alacsonyabb voltam, keresztül csúsztam a megfutamodó alatt s
aztán szemközt találkoztam azzal a rémalakkal, a mi a medvét
megkergette.
De engem nem ijesztett meg ez a rémkép, melyet lámpám megvilágított.
Csak csontváza volt az egy gyönyörű szörnyetegnek, melyet már ismertem.
– Jer vissza Bábi, biztatám medvémet; nem bánt ez már téged. Hires
nevezetes földalatt lakó csoda volt ez. Második a világon. Az elsőt,
mint egyetlent a párizsi Jardin des plantes-ben őrzik. Ez a hirhedett
Mosaesaurus, melyet a tudós Hoffmann fedezett fel a mastrichti
kőbányában s kiemeltetett nagy költséggel s elnevezte azt a maga nevéről
Mosaesaurus Hoffmanninak. A mastrichti apátur aztán pert indított a
Mosaesaurusért, hogy az, mint özönvíz előtti csoda, az egyházat illeti.
A hosszú pörnek az lett a vége, hogy elvették a tudóstól a Mosaesaurust
s odaitélték a papnak. A szegény Hoffmann e fölötti bánatában úgy
elbúsulta magát, hogy belehalt. Aztán jöttek a francziák, a forradalmi
hadseregek; ostromolni kezdték Mastrichtot. Az egész világ minden
geologja és paleontologja összeröffent a franczia tábornoknál: bezzeg
interveniáltak most, nem úgy, mint Páris ostrománál, hogy az Istenért rá
ne lőjjenek a pap házára, a melyben a Mosaesaurus lakik! Nem is lőttek
arra a tájra a francziák, s mikor elfoglalták a várost, hadisarczul egy
millió frankot kértek, – vagy az eldugott Mosaesaurus csontvázát. Az
apátúr inkább a csontvázat adta oda. Hallod ezt Bábi? Egy millió frankot
érő barom ez, a ki most itt előttünk fekszik. Ha elvihetjük Párisba,
vagy Berlinbe, annyi ezüstöt kapunk érte, a mennyit nyom. Azért sem
viszszük oda; hanem hazaviszszük Budapestre, odaajándékozzuk a muzeumnak
s még mi köszönjük meg, hogy helyet adnak neki. S akkor aztán, ha még
egyszer valaki bombáztatni akarja Budapestet: egész Europa tiltakozni
fog ellene a második Mosaesaurus érdekében. Ilyen hatalmas állat ez,
Bábi!
Egy hosszú, keskeny üregben feküdt, melynek falait kristályképződés
takarta. Egy huszonöt méternyi hosszuságú gyil, óriási fejjel, melynek
szemcsontjai napraforgóvirág alakú karikákat képeztek, hátgerinczének
százharmincz forgó csontja volt, s farkának alkotása bámulatos; olyan
volt az, mint egy széles kormánylapát, élével felfelé fordítva s ez az
él végig futott az egész hátán, mint egy iszonytató fogas fésü, mint egy
fürész. Lábai már csak csontvázak voltak, de a kőben, mely lágy volt
akkor, mikor őt eltemette, ott látszottak a lába nyomai, mik akkor még
uszó hártyát viseltek. Akkor! Mikor? Még a mammuth-irtó özönvizet is
messze megelőzött világban.
Már most ez a kincs is az enyim: csakhogy nem vihetem magammal. S az a
nagyobb baj, hogy az megint úgy elzárta a keskeny útat a labyrintban,
hogy vissza kell fordulnom, s más kijárást keresnem.
Ebben is megbecsülhetetlen volt rám nézve négy lábú utitársam. Nem
kellett neki Ariadne-fonál, hogy a tekervény utból visszataláljon: – a
szag után elment. Nem tévedhettem el vele.
Egy másik kürtő-utat megint egy titáni nagyságú chelonia zárt el előlem.
Ez egy teknőcz, hosszú kigyónyakkal. A teknője még most is teleragadva
balánokkal.
Egy harmadik kürtő düledékei közöl csak a feje látszott ki hosszú
előretolt nyakával egy iguanodonnak: a mi ősapja lehetett a krokodilnak,
csakhogy nem volt elég neki a két borzasztó fogsor, még két egyenes
szarva is volt a homlokán.
Egész muzeum volt, a mit összejártam. A felbomlott palarétegek közt
falevelek, egész galyak lenyomatai, az őskor bogarai, a finom libellák;
aztán halak, madarak maradványai, repülő gyikok. Ki keverte ezeket így
össze ez óriási gyüjteményben? A szárazföld, az édes vizek s a
tengerfenék lakóit? légben repülőket, földben gyökerezőket?
A csillámpala nemes érczeket is szokott rejteni magában. Több helyütt
akadtam oly gazdag ezűst-erekre a kőzetben, melyek túltesznek a
kansbergi ezüsthordó csillámpala zsákmányzatán, egész megcsavart
szalagok szin ezüstből, s egy helyen gyönyörű szép rutaalakú termésarany
kristályzatok ragyogtak elém a sötét kőhasadás közül. – Ott hagytam
aranyat és ezüstöt. Én levegőt kerestem – és vizet.