Azt a földalatti folyósót, mely előttem megnyilt, két egymásra dülő
kőnem képezte: a diorit, melyről szóltam s a dolerit, mely azt később
mind jobban hátra szorította. E kettőnek az összetódulása tart fen aztán
mindenféle tekervényeiben azt a folytatólagos üreget, mely nagyon
keveset távozott el a vízirányos vonaltól.
E sziklafolyósó több rendbeli kisebb-nagyobb barlangok által volt
megszakgatva, a mik néhol alá is mélyedtek; úgy hogy elébb alá kellett
szállnom a fenekeikre s onnan megint felkapaszkodnom a tárnafolyosó
nyilásáig.
Itt nagy könnyebbségemre volt Bábi barátsága. A mászással nem kellett
magamnak vesződnöm. A mint a magnesiumsodronyt meggyujtva, kiszemléltem,
merre van a tovább vezető folyosó száda, odamutattam Bábinak, s azzal
felültem a hátára, s folyvást bevilágítottam magunk körül az utat, míg a
hatalmas állat csodaügyességgel kuszott meredek sziklákon fel s alá, s
ugrált velem mély örvényeken keresztül bámulatos erővel. A mely utat én
egész napi fáradsággal tettem volna meg, ő átnyargalta velem egy óra
alatt.
És a mellett nem evett semmit.
Mikor én leültem étkezni, ő csak nézte. Talán tudta, hogy conservem
medvehusból van? a jeges medvék egyábiránt úgy vannak szoktatva, hogy
egyszerre nagyon sokat tudnak enni, s aztán sokáig elkoplalnak vele. Van
több mázsányi hájuk, a miből táplálkoznak. Valódi tevéi a jégsivatagnak,
ha egykor utazási czélokra fogják őket használni.
A közbeeső barlangokon nem találtam semmi nevezetest.
Csupán az ötlött fel előttem, hogy mentül tovább haladtam, a hévmérő
annál lejebb szállt. Utóbb már csak négy fokot mutatott 0 fölött.
Azt hiszem, hogy a malachit barlang melegét a folytonosan vegytani
működésben levő vitrioltó idézi elő, s a mint attól jobban eltávozunk, a
két jég közé szorult földtömeg is annál inkább elnyeli a szűk folyosón
terjengő melegkisugárzást. Bánni kezdtem nagyon, hogy a téli ruhámat a
jégüregben hagytam s nagy szükségem volt rá, hogy alvás közben Bábi
meleg bundáját érezzem közelemben.
Később egy más tünemény lepett meg. Delejtüm, melynek segélyével
számítottam ki addig a tekervényes sziklafolyosó irányát, egyszerre csak
elkezdett semmit se mutatni. Lógott előre hátra, vagy szökéseket tett s
mutogatta az éjszaksarkot a szélrózsa minden irányában.
Itt vagy vasbánya, vagy bazalt tömegek vannak közel.
A sziklafal csupa dolerittömeg volt, mely a bazaltnak egyik alkatrésze
ugyan, de ez még nem bir delejességgel.
Később azonban a dolerit közül labradorjegeczek csillámlottak elém, a
mik szinte a bazalt alkatrészei.
Egy gyönyörű példány labradorjegecztől nem tagadhattam meg, hogy fel ne
vegyem tehernek a tarisznyámba; soha sem láttam gyönyörűbb szinjátékot.
Szemközti lapjai zöld, veres, kék és sárga ellentétes szineket mutattak,
s a szines lapokat a tompa éleken széles fekete sávok választották el
élesen egymástól, s a mint a fény más irányban esett rájuk, egyszerre a
lapok lettek feketék s közöttük az elválasztó vonalak csillogtak a
szivárvány minden szineiben.
Hatvan órát töltöttem már ez előhaladásban, a midőn utam véget érni
látszott.
Ismét egy rengeteg nagy barlangba jutottam. Nem annyira magassága
képezte terjedelmét, mint inkább széle és hossza.
Feketesége jellemezte a barlangot. Oldalfalait mágnes vassziklák
képezték, felváltva közelről tarkabarka magvas, messziről zöld
augitsziklákkal; a dolerit alkotta a boltozatát.
Az egész barlang fenekét egy csendesen nyugvó tó foglalta el.
Daczára a magnesium-fénynek több órai vizsgálódásba került, míg a
vasfekete sziklák között valami olyan üregszádát fedeztem fel, mely
folytatását engedte sejtetni az eddigi sziklasikátornak.
Az a fekete tó-tükör annyira megtöltötte a barlang tériméjét, hogy
partjain csak egyes kiálló sziklákon át lehetett a tulsó tárna szádáig
eljutni, néhol öles ugrásokat koczkáztatva a sima mágnesvas sziklákra.
Én ezt az utat nagyon nyaktörőnek találtam.
Tanácsot tarték elébb Bábival, hogy mit tegyünk?
Talán czélszerűbb volna egyenesen keresztül usztatni a tavon, mint azon
a másikon tevé. Ezuttal velem a hátán. Nincs már szükségem tutajra.
Beleegyezni látszott. Én felültem a hátára, s aztán lelovagoltam, az az,
hogy lemedvegéltem a tó partjáig.
Bábi itt megállt egy vasszikla tömegre felállva s belé nézett a tó sima
tükrébe.
Már most nem tudom: asszonyi hiuság volt e az nála, hogy a mint meglátta
magát a tükörben, megsajnálta az újdonatúj kék toilettjét egyszerre
feketére befestetni? vagy pedig az állati ösztön sugallata volt, mely az
emberi kiszámításnak előtte jár? nem akart a tóba beleugrani.
Az igaz, hogy annak a tónak a látása bennem is valami olyan sajátszerű
állati iszonyodást gerjesztett. Sohasem láttam én ilyen csendesen,
mozdulatlanul nyugvó víztükröt, melynek fekete felszine a távolban a
magnesium fénytől szivárványt játszott.
Bábi nem volt neki biztatható az uszásnak; megrázta a fejét s leült a
két hátulsó lábára, a legvilágosabban tudatva velem, hogy a hajóm
horgonyt vetett.
Hát nem bánom, legyen belőle szárazföldi alkalmatosság. Azzal
megfordítám a fejét s a partot összekötő szikla sorozatra mutatva,
biztatám, hogy menjünk tehát köröskörül.
Erre vállalkozott.
Pedig keserves fáradság volt az. A sziklák távol voltak egymástól.
Minden erejét megfeszítve kellett ugrani a hátán vitt teherrel, s
gyorsan megkapaszkodni körmeivel, hogy le ne csuszszék. Ő maga is érezte
a feladat komolyságát s minden ugrás után megpihent.
Az út felén nyelvét kiöltve lihegett.
Én elővettem csutorámat s eczettel vegyített vizemet megosztottam vele.
Ez újra felélénkíté. Most már gyorsabban ugrált velem tovább. Egyszer
aztán kimaradtak az összeköttetést képező sziklák, s még mintegy ötven
méternyi távolban volt a tárna ajtaja tőlünk.
Az állat megint lenézett a vízbe: uszásra vegye-e a dolgot?
Összerázkodott, s inkább a meredek sziklafalt kémlelte nyihogva,
megkisértve, hogy fel tudna-e rajta mászni.
Én kitaláltam a gondolatját. Leoldtam derekamról kötélhágcsómat, annak a
kötélhurkát az ő derekára bogoztam s azzal neki biztattam, hogy másszék
fel a falon.
Gyönyörü tornász volt az én Bábim: akárki tanította rá! oly sima
sziklafalon, a hol ember alig talált volna megkapaszkodási támpontot, ő
felmászott s fölveté roppant termetét a felső sziklapárkányra.
Most aztán nekem csak utána kellett másznom a kötélhágcsón, mely az ő
derekához volt hurkolva. A medve lehetett kétszáz kilogramm.
Az a sziklapárkány aztán egyenesen a folyosó szádához vezetett.
Daczára a négyfoknyi hévmérséknek, egészen át voltam izzadva, nem
annyira a fáradságtól, mint a folytonos rettegéstől.
A mint a folyosó nyilásába bejutottam, első gondom az volt, leülni
étkezni. Annyira Bábi is rávehető volt, hogy a kiürített conserves
bádogba beledugja a toppancsait s aztán a tenyereiről lenyalogatta a
pterodactiluszsírt. Ez volt az ő estebédje.
Azután még egy kicsit szunnyadtam s felébredve neki kerekedtem a
továbbutazásnak.
De ugyan keservesen kiábrándultam merész reményeimből.
A sziklafolyosó néhány percz mulva véget ért; zsákutcza volt az,
térjmeg-utcza, a honnan nem lehetett tovább menni. Az augit és dolerit
sziklák véget értek s a bennük támadt repedést elzárta keresztben egy
csilámpala-réteg.
A csillámpalán keresztül nem vezet sziklafolyosó. E vékony s egész a
papirfoszlányig szétszedhető lapok úgy feküsznek egymáson, mint egy
játék kártya.
A csillámpala közt csak egy esetben képződhetik valami üreg: ha
«hegykristálypincze» alakult benne. Ezt a turzó bányászok úgy szokták
felfedezni, hogy mikor kovarcz eret fedeznek fel a palakőrétegben,
kalapácscsal ütögetnek a csillámpalasziklára, ha nem ad-e döngő hangot?
Némely hegykristálypincze százezreket érő kincseket rejt.
Az én börtönöm fala siketen viszhangzott a kalapácsütésre. Tömör
sziklaréteg áll előttem, mely messzire elzárja a tárna folytatását. Ezt
én keresztül nem törhetem.
Elkeseredetten gondoltam vissza, átlátva, hogy örökre fogoly vagyok a
föld alatt s nincs mit tennem, mint visszatérni a jégbarlangba s
vegetálni, míg élelmi szeremben tart.
Mikor ujra kiértem a tárna nyílásához, s letekintettem arra a kék
aczél-tükörre, elbúsult haragomban felkaptam a lábam alól egy követ s
belehajítottam azt a tó közepébe.
Ekkor történt aztán körülem valami, a minek leirására nincs az emberi
szótárakban megfelelő kifejezés.
Az a tó egy óriási bazalt-tömeg volt még híg állapotban, de már a
kristályosodás végrehajtásához teljesen szaturálva.
Csak egy hulló kavics kellett e szaturált tömegnek, a mire talán
századok óta várt már.
A mint e kavics a tó felszinét érte, egyszerre vakító villám-fény tölté
be a barlang üregét, minő a kristályképződést szokta megelőzni s midőn
az ellobbant, oly hangrobaj támadt, mintha ezer villám csapna le egy
pillanatban; de a mennydörgésnek zengő ereje volt, mintha a
harangkondulás, az üvegcsengés venné fel az égcsattanás mérveit, s
követné azt a vulkánkitörésnek földrengető robogása.
E pillanat alatt szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások,
kiknek én voltam keresztapjuk, két méternyi átmérőjű hatszegletű
oszlopok, organasipokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek,
mint Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé, egyszerre
egy pillanat alatt s az óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang
kőboltozatánál: keresztül törték azok a dolerithegyboltozatot, emberi
észtől át nem mérhető erővel: az e perczben született bazalt oszlop,
mely a mult perczben még híg folyadék, vagy talán csak rezgő-kocsonya
volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon! s
a következő perczben bizonyosan ott meredt fel már a Zichy-hegy homlokán
az új alkotás képlete, mint egy óriási fésű, mint egy taraj, vagy egy
várrom.
S az irtóztató lökés és dörzsölés következtében az egész dolerittömeg,
melyen a bazalt keresztültört, mintha szélvészhirdető alkonyég volna,
úgy kezdett el izzó fényben tündökleni, maguk a bazalt-oszlopok is, a
hol a dolerittal érintkeztek, messze izzók voltak a kölcsönösen adott
tűzcsóktól; a tüzességtől átlátszóknak tetszettek, az egész barlang egy
lángverem látszott lenni: egy belülről égő planéta ürege.
Egyszerre oly pokoli hőség támadt a barlangban, hogy abban minden állati
organismusnak el kellett pusztulni. A mikor egy cseppfolyó test
jegeczczé alakul, a kötött meleg elszabadulása által külömben is hőség
támad körüle; de itt a hegyáttörés dörzsereje egész vulkáni izzást
idézett elő.
Hogy én és hű utitársam e hőségben még is megmaradtunk, az nem annyira
valami csudának, mint pusztán egy geologiai eredménynek tulajdonítható.
Hanyatt estünk mind a ketten, az igaz. Én szerencsémre a medve fölé,
mert külömben a falhoz ragadok, oly erős volt a légnyomás, mely a
földhöz sujtott, a fejemet úgy éreztem a dörgés alatt, mintha egy
elszabadult gőzgép szélvitorlája rázna teljes erővel. Ezek már oly
hanghullámok voltak, hogy egy perczig, a míg sötét volt, «látni» véltem
a hangot, mint a villanyinductio-gépből kisugárzó fényt: a hang-hullám
csillámlott szemeim előtt, mint a pávafark.
A következő perczben aztán félig meg voltam vakulva és kimerülve.
Az volt hátra, hogy egészen meg is süljek a forró légben.
Ez azonban nem történt meg velem. Az erőszakos légnyomás belökött a
barlang-szádába több méternyi messzeségre s én egyszerre úgy éreztem,
hogy ez üregből hideg szél süvölt elő.
A barlang levegője a forrponton felül emelkedett már, a folyosó lege
pedig folyvást négyfoku lehetett. A hidegebb lég bömbölve tört át a
befűtött pokolba.
De hát honnan jön az a hideg lég?
Nem tudtam mozdulni, de egészen eszméletemnél voltam. Valami veszedelmes
kiváncsiság lekötve tartott. Látni akartam még többet e nem emberi
szemek számára való tüneményből: hogy hull a barlang tetejéről a tűzeső
alá? az bizonyosan jaspissá zománczosult kőtörmelék, hogy hajlanak meg a
szélső bazaltoszlopok, a mik legutóbb emelkedtek elő, s a frissen támadt
oszlopok hogy repedeznek meg keresztben, minden repedésnél olyan pattanó
hangot hallatva, mintha harangok hullanának a tengerbe?
Bábi megragadta a galléromat s úgy vonszolt magával befelé a
barlangfolyosóba. Ideje volt.
Pedig a folyosóban sem volt kellemetes megállapodás.
A mint megkisértettem, hogy felálljak, azt tapasztaltam, hogy ez a
legkivihetetlenebb mesterség a világon.
Ha a bazalt-barlangnak háttal akartam megállni, akkor előre estem, mint
a ki bortól részeg; ha szemközt a nyilással akartam felállni, akkor meg
hanyatt estem, mint a ki sertől részeg. Valaki olyan erővel vitte a
fejemet délnek, a lábamat meg éjszaknak. Ez a valaki a kettős légáramlat
volt. A bazalt-barlangból nyolczvan fokú Sirocco, a folyosóból meg négy
foku Bora fujt keresztül, utoljára azt találtam ki, hogy felfeküdtem
Bábinak a hátára, ott a két áramlat kiegyenlítette egymást. Neki is meg
kellett ugyancsak vetnie a négy lábát, hogy szél ellenébe előre
hatolhasson.
A lámpám még sem aludt ki.
De hát honnan jön ez a szél? hisz ez a folyosó egy zsák-utczában
végződik.
Nem sokára megkaptam e kétségemre a nagyon is örvendetes kiderítést.
A bazaltáttörés hegyromboló erőszaka az én utamat elzáró
csillámpala-rétegben is nagy változást idézett elő. Az addig nyugodtan
egymás hátán fekvő palakőlapok most egymásnak hegygyel, éllel voltak
kuszáltan feltornyosítva, s a mint így két palaréteg, mint két egymásnak
támasztott kártya, megtörte az egész tömeget, azoknak a helyén egy
sátoralakú háromszögű nyilás támadt mintegy három méternyi magasságban;
ezen keresztül süvöltött át ama hideg lég, mely eddig szélcsendben
nyugodott idelenn, s most egyszerre viharrá alakult, a mint a
bazaltbarlang hő legével találkozott.
Tehát a felgyürődött palarétegen keresztül is van már út, s hogy ott még
nagy térnek kell lenni azontúl, azt bizonyítja az erőszakos légroham,
melylyel szemben csak a falhoz kapaszkodva lehet előre haladni.