A szorultság találékonynyá tesz.
Az asbestréteg felfedezése vezetett egy gondolatra. A hol a fonható
kőselyem, az amianth jelen van, ott rendesen az asbest kristályok más
fajai is találhatók szoktak lenni. Hiszen mindenik tremolit anyag.
Egyikét ezeknek úgy híják, hogy «hegyibőr» vagy «hegyi para». Ez oly
könnyű neme az ásványnak, hogy közönséges víz szinén is úszik.
Elindultam a turzásra.
Otthagytam a gyönyörű szép amianthréteget, mely puha tapintatú volt,
mint a selyem. (Milyen szép éghetlen ingeket lehetne ebből készíteni!
talán még arra is ráérek). Mellette volt egy tajték malachittal és
föszszel bevont réteg, annak a kérgét a mint kibontottam, kitünt alóla a
kagylómész alakulás, milliárd miliolitának nevezett csigahéj
maradványával, mik közt gyönyörű orsó alakú cerithiumok, hegyes süveg
formáju turbók is voltak elszórva, miknek némelyikén még csillámlott a
gyöngyház zománcz s a csigamész között rétegenkint összesajtolva feküdt
az asbesttel rokon hegybőr.
Neki álltam csákányommal, hogy kiszabadítsam azt a mész közül, mely igen
porhanyó. Könnyű munka volt, hanem a mészréteg alatt aztán agyagréteg
következett. Kékes szürke weldi agyag, ez is teletömve csigahéjakkal.
Ha olyan nagyon el nem lettem volna fogulva annak az örömétől, hogy a
hegybőr-réteget feltaláltam, úgy bizonyára eszembe kellett volna jutni
annak a veszélynek, mely egyszerre előttem termett, s elővigyázattal
kellett volna a munkát folytatnom. A helyett hebehurgya mohósággal estem
neki kurta nyelű csákányommal az agyagrétegnek, a miből az lett, hogy
egy percz alatt kialudt a Davy-lámpásom, én magam pedig hanyatt estem
élettelenül, mint a kit a guta megütött.
Bizonyára ott is maradtam volna örökre, ha valaki segítségemre nem jön.
Az ilyen csigamaradványokkal kevert agyagban sok szénsav fejlődött ki s
a mint azt megbolygatják, a vigyázatlan munkást, ki közel ment hozzá,
egyszerre leüti a fojtó lég, mint ezt a budapesti kőbányai víztartók
ásásakor gyakran tapasztalták.
Mély kábulatomból arra ébredtem fel, hogy odahaza vagyok, s a
czigánykovácsból promoveált borbély ráspolylyal borotválja a pofámat s
közbe nagyokat prüsszent egyenesen az ábrázatomba. Először azt hittem,
hogy álmodom. Azután, hogy felnyitottam a szememet, akkor láttam, hogy
ébren vagyok, s az, a ki a pofámat ráspolylyal borotválja, az én jó
Bábim. Az ő nyelve az, mely engem életre serkent, s még inkább
köszönhetem azt az ő prüsszögéseinek. A fojtó lég, mely nehézségénél
fogva a föld felé száll, az ő hatalmas constitutiójának nem ártott meg
oly mértékben, mint énnekem; nála legfeljebb is hatalmas prüszkölést
idézett elő, a mi nekem is javamra vált, mert szétrebbenté rólam a
szénenyt, a mit még nem nagy adagban szivtam be. A jámbor állat utánam
szökött s addig jött, a míg rám talált. Nála nélkül bizony ásatag ember
lett volna belőlem. Így pedig felugrottam fektemből, kiköhögtem és
prüszköltem magamat kegyetlenül, aztán nyakába borultam Bábinak s
megcsókoltam a füle tövét, a mire ő viszonzásul akkorát nyalt a
nyakamon, hogy a vér kiserkedt utána.
De hát hogy láttam én mindezeket? hisz az imént mondám, hogy a
Davy-lámpát is kioltotta a széneny!
Az ám. És mégis világos volt. Most volt rajtam még a bámulat sora.
Lábaim alatt és a sziklafalban körülem egyes elszórt kövek világítottak.
Homályos fény volt az: mint a reves fa, vagy a szentjánosbogár csilláma,
de mégis elég arra, hogy a tárgyak körrajzai kivehetők legyenek.
Ezeket a köveket úgy híják, hogy «fénymágnesek», ilyenek a bolognai
kavicsok (lapis bononiensis); az ilyen kőnek elég öt perczig a napon
lenni, hogy azután a sötétben világítson. S nemcsak a nagy sugaraknak,
de az erős lámpafénynek is az a hatása van e kőre: tele szíja magát
fénynyel, aztán sokáig sugárzik utána a sötétben. Az én magnesium
világításom hatása volt e kősugárzás a fénymágnesekből. Nekem most ezek
becsesebbek voltak a világ minden karbunkulusainál. Nélkülök nem tudtam
volna a földalatti sötétségben, merre van előre, merre hátra? alig
találtam volna meg a tarisznyámat és felöltönyömet, melyeket a munkámhoz
kezdve letettem valahová, s abban volt minden tűzszerszámom. Így azonban
egy világító nagy követ kezembe véve, annak a derengése mellett
felkerestem a batyumat s akkor aztán ismét meggyujthattam a lámpásomat.
Most volt aztán még csak igazi öröme Bábinak.
Felhúzta az inyét a fogairól; úgy nevetett rám s nagyokat taszított az
orrával az oldalbordáim közé tréfás jó kedvében. Hanem aztán volt annyi
esze, hogy elment a prüszköltető lég hordtávolából, felült egy magas
malachit sziklára, onnan nézte, hogy mit csinálok tovább? Szép
papirosnyomtató bolondság volna az egy iróasztalra: egy jegesmedve egy
tízmázsás drágakő-talapzaton.
Most már aztán okosabban fogtam hozzá a munkához. Messziről vasruddal
feszítettem fel az agyagrétegeket; a kifejlő gáz egyszerre leszáll a
földre, az nem terjed két lábnyinál tovább. S aztán elvegyül az
athmosphærai légben. Hat órai munka után sikerült kifeszíteni az agyag
és mészréteg közül hat darab másfél méter átmérőjű és huszonöt
centiméter vastagságú hegybőr lemezt.
Elébb egy tenyérnyi darabbal kisérletet tettem a tavon. Belehajítottam
azt s a kőlemez rögtön feljött a tó színére és úszott fölötte, mint a
fadarab.
Most tehát csak össze kellett tákolnom kötelekkel és hajóeszkábákkal a
hat egymáshoz illesztett kődarabot.
Az, hogy magam hogy megyek át? nem aggasztott anynyira, mint az, hogy
mint birja meg a tutajom az iszákomat, mely vállalatom sikeréhez
szükséges eszközeimmel volt tele.
Egy csusztatót kerestem ki a kőparton s onnan aláeresztettem a tutajt;
szépen libegve maradt az a kék vitriol-tó felszinén.
Iszákomat odatettem a tutaj közepére; az lehetett huszonöt kilogramm,
csak hét centiméternyire merült el benne, s csak három centiméterrel
nyomta alább a tutajt. E szerint, ha magam is rászállok, vasrudammal,
csáklyámmal, csákányommal együtt hetvenöt kilogramm: akkor még kimarad a
vízből hat centiméternyi a tutajból. Nem sok, de elég.
Már ide Bábit csakugyan nem vehetem föl. Megmagyaráztam neki, hogy csak
várjon szépen itt rám: majd nemsokára visszajövök. Belenyugodott,
lefeküdt szépen s fejét a két első lába közé dugta.
Én neki indultam Isten hirével a tónak.
Valami háromszáz méternyi távolra kellett átvándolnom.
Nem lett volna nehéz, ha csak egy evezőm lett volna. Azzal egyenesen
keresztül hajtottam volna a tutajt a tavon a diorit sziklafalig, s épen
a barlang nyilásánál kötöttem volna ki. Így pedig, nem lévén más
hajószerszámom, mint egy csáklya, annak a segélyével köröskörül kellett
part mentében vezetnem a járművemet, a sziklába kapaszkodva, s nagyon
nem is tánczolhattam a tutajon, nehogy az elveszítse az egyensulyt, s a
tóba veszszen az iszákom.
Nagy fáradsággal csáklyáztam a part mentében, fel-felakadva egy-egy
kiálló érczdarabban, mely a rézgáliczból jegeczült a sziklaparthoz. Kis
lámpám igen kevés tért világított meg körülem s a magnesiumvilágításhoz
most semmi kedvem sem volt.
Több órai küzdelem után eljutottam odáig, a hol az agyagpala a
dioritfallal érintkezik. Észrevettem, hogy a dioritfal meredélyén egy
körülbelül félméternyi széles előugrása a sziklának elég biztos párkányt
képez, hogy azon a barlang szádáig felkapaszkodhassam. A tutajomat ott
hagyhattam, a hol volt. Itt sem szél, sem vízfolyás nincs, mely azt
innen tovább vigye. Ha visszajövök, azon a helyen fogom találni ismét.
El nem megy ez innen egy csáklya-vetésnyi távolra.
A sziklafolyosó szádához felkuszva, még egyszer visszapillantottam a
barlang tulsó oldalára. A nagy fejedelmi pompa teljes sötétség
gyászfátyolával volt már behúzva; de a sötétségen keresztül ragyogtak
még most is itt-amott elszórva a pisla fényű kavicsok; a fénymágnesek
úgy világítottak át, mint a lidérczfény, mint a bolygó tűz, mint a
sírbolti lámpák.
A földalatti éjszakának ilyen csillagai vannak.
S mindezek a fénymágnesek visszatükröződtek a nagy sötétkék tó aczélsima
lapján.
Iszákomat ismét hátamra véve, neki indultam a folyosónak, egy halk
«Isten segíts!» sóhajtással.
De alig tettem tíz lépést előre, egyszerre csak megmerevedtem a
rémülettől! Fülemet egy fenevad morgása s szememet annak a látása lepte
meg egyszerre.
Szemközt jött rám a sziklafolyosóból.
Egy vadállat, a minőt még ember nem látott soha; a minőt sem Cuvier, sem
Oken, sem Buffon, sem Schütz nem irtak le, a kerekföld minden élő
állatjai között: egy hetedfélláb magas szörnyeteg, melynek bundája
gyönyörű szép buzavirágszínnel pompázik. Madárnak van ily égszín
tollazata, de négylábú állat nem viselt ilyet soha. Ez egy csoda! Ez
talán a föld alatti koboldok királya, a ki abban a réztrónban szokott
uralkodni? S jön egyenesen nekem, dörmögve és morogva s féloldalát neki
feszítve a sziklafalnak, végig dörzsölőzik rajta.
A rémség és bámulat minden erőmet elvette. Elmeresztve szemeimet, tartám
mintegy védelem gyanánt a Davy-lámpást magam elé. Fegyverem nem volt.
Csáklyámat ez a hatalmas fenevad egy legyintésével pozdorjává töri. És
nem ijed meg a lámpástól. Jön egyenesen reám. S mikor egészen odaér
hozzám, mikor már engem a halál verítéke izzaszt, akkor felhúzza a
szájáról az inyét, rám mosolyog, s az orrával gyöngéden oldalba taszít.
Hisz ez Bábi!
S hogy egyszerre kitaláltassa velem a rejtélyt, megrázkodik kegyetlenül
előttem s azzal nekem szemem szám tele fecskendi gáliczvízzel.
Jó barátném, a szerencsétlen, mikor látta, hogy a folyosó fele tartok,
kapta magát, megelőzött; egyenes irányban keresztül úszott a rézgálicz
tavon, hamarább ideért nálamnál s most itt áll előttem buzavirág szinűre
festve.
Dejszen dörzsölheted már a bundádat a sziklafalon, soha se megy az le!
S már most én aztán, hogy vállaljam el a felelőséget a teremtő előtt
azért, hogy az ő világának állatországát egy új fajjal megszaporítottam.
Ime egy buzavirágszin medve!
Szegény Bábi! Milyen hűséges a medve: – a míg négy lábú.