Soha sem nyugodott meg abban senki, hogy élethosszig tartó fogságra
legyen elítélve. Minden rabnak az az ébren és álmában örökké visszatérő
gondolatja, hogyan törhesse keresztül a börtöne falait? Egyik egy
patkódarabbal, másik egy ráspolylyal, harmadik egy üvegcseréppel fog
hozzá. Nekem minden készletem meg van hozzá; hanem az én börtönöm fala
valamivel vastagabb is, mint a többieké. Aztán hová innen?
Elég időm volt az elmélkedésre.
Egész nap hagytam égni a tüzet, rakva rá a húshasábokat. Bábit anynyira
tudtam már vinni, hogy tudott valamit segíteni rajtam. Elhúzta a hússal
megrakott szánt, s aztán a felhasogatott szeleteket két mancsa közé
fogva, rárakta a tűzre; rálehetett hagynom, míg magam kémszemlészni
jártam.
Reménységem alapja volt az a nagyszerű jégcsap tömeg.
Arra, hogy a jég olvadásnak induljon, valahonnan okvetlenül a zerus
fokon felül levő hőmérséknek kell rá hatni. Ez a meleg lég valahonnan
alulról jő fel; a mi lehetővé teszi, hogy a barlang fenekén négy fokkal
kisebb legyen a hideg, mint a felső karzaton, a minek a természet rendje
szerint megfordítva kellene állani.
Ennek a meleg légnek okvetlenül a jégorgona háta mögül kell előjönni.
Magyarországon is vannak hirhedett jégbarlangok; de azoknál az a
nevezetes, hogy csak nyáron vannak jéggel beburkolva, télen elolvad az
bennük. Ebben a barlangban örökké tart a jég és mégis örökké olvad.
A boltozatról a talapzatig leérő jégoszlopok egész labyrinthot képeznek;
néhol boltozattá alakulnak át, melyet ezernyi hegyes jégcső alkot,
miknek meganynyi másik jégoszlopcsa felel meg idelenn; a felső jégcsap
lassú csepegése addig növeszti mind a kettőt, míg végre összeérnek.
Néhol pörölylyel kellett magamnak útat törnöm e jég alhambrában. Végre a
véletlen segített rá arra, a mit kerestem. Egyszer beszakadt alattam a
jégkéreg, s én leestem egy mélységbe.
Esésemben több rendbeli szerencsém volt. Az egyik az, hogy a derekamra
volt hurkolva egy kötél, melynek végét odafenn egy jégoszlophoz
erősítettem, ez tehát nem engedett egészen a mélység fenekére lebuknom.
Másodszor, az örvény torkolata nem volt függőleges, hanem haránt, s én
inkább csúsztam, mint estem; még pedig valami tükörsima pályán. De a
legnagyobb szerencsém az volt, hogy a villámfényű lámpámat most épen nem
hordtam magammal; mert azt bizonyosan összetörtem volna. A helyett egy
Davy-lámpát akasztottam az övemre; arra is gondolva, hogy robbanó gázba
juthatok bele. Azonkívül volt a táskámban két font magnesium sodrony,
mely meggyujtva épen oly fényt ád, mint a villanylámpa, s nem jár annyi
előkészülettel.
Az enyhe légmérsék bizonyítá, hogy torkolatában vagyok egy alagutnak,
mely egy mélyebben fekvő barlangba vezet. Davy-lámpám fényénél annyit
kivehettem, hogy a szűk nyílás fenn stalactit alakulásokkal van rakva.
A derekamra hurkolt kötél feltartóztatott a tovább csuszásban, e kötélen
visszakapaszkodtam a jégbarlangba.
Elég volt egyelőre annyit tudnom, hogy van innen kijárat egy más üregbe.
Ez a sziklaüreg lehet igen terjedelmes; minő Erdélyben a székelyföldön a
homoród-almási, melyben két mértföldnyire lehet előre hatolni, s
tizenhárom nagyobb ürege jön össze. Annálfogva el kellett magamat látnom
élelmi szerekkel és a sziklamászáshoz való eszközökkel.
Bábinak nem szóltam semmit, pedig olyan okosan nézett rám, azokkal a
zöldfényű szemeivel, mintha kérdezte volna: hát engem itt hagysz?
Gondoltam, hogy visszajövök még ide: hisz itt van az egész raktáram. Ez
itt a főhadiszállás.
Felkötöttem a szeges talpakat saruimra, fegyverül vittem egy csáklyát
meg egy vasrudat, övemből lógott le csákányom, kötélhágcsóm a derekam
körül kerítettem s bundás öltönyeimet ezuttal lerakva magamról a
torkolat lejáratánál, most már óvatosabban csusztam alá a sík
meredélyen, folyvást a lebocsátott kötélbe kapaszkodva, a míg a meredély
véget ért s aztán egy folyosó tárult fel előttem, mely mészsziklába volt
vájva. Egy kis tejfehér patak csergedezett az egész folyosón végig. A
felső jégbarlang olvadmánya volt az, mészliszttel vegyülve. Hegytejnek
híják a bányászok.
A tejfehér patak nemsokára eltünt egy oldaltátványban, s innen a folyosó
ismét meredeken ment fölfelé, és talaja többé nem volt sikamlós.
Oldalfalaiban a siluri alakítás kövületeit fedeztem fel.
Hévmérőm e helyütt már nyolcz fokot mutatott a zérus fölött.
A hogy delejtűm mutatta: a folyosó északnyugat felé huzódott; tehát
erősen a Zichyhegy előfokán túl fekvő völgybe.
E növekedő melegséget nem tudtam összeegyeztetni azzal a nézetemmel,
hogy ezt az egész darab száraz földet egy úszó jégtutaj hozta ide. A
continensen van oka a föld mélyében növekedő hőmérséknek; de itt, ha
nézetem igaz, (pedig most már utólagosan bizonyos, hogy az) akkor
fölöttem éjszaksarki tél, alattam örökkétartó jég: honnan jön tehát a
kettő közé szorult sziklába a nyolcz foku melegség? Vegytani, vagy más
okok idézik-e azt elő? Ide már nem hat a föld centrál tüze.
A míg ezen törtem a fejemet, egyszerre véget ért a folyosó.
Egy nagy alaktalan űr tárult föl elém, melynek sötétjébe az én
Davy-lámpám mécsvilága be nem hatolt, s lábam előtt tátongott egy
mélység, a melynek nem láttam a fenekét.
A Davy-lámpa nyugodt lobogásáról láthattam, hogy itt nincs robbanó gáz,
bátran elővehettem a magnésium sodronyt, melyből két szálat
összecsavartam, hogy kettős fényt adjon, s aztán meggyujtottam azt.
A magnésium tiszta fehér fényénél egy félkerek, hosszú átmetszésben D
alakú üreg tárult elém, mely függő átmetszésében tölcsér alakot
képezett. A D betű egyenes vonalát egy meredek aláfutó diorit szikla-fal
képezte, meg-megszakítva, vagy beburkolva, féloldalra dült agyagpala és
kénsavas rétegekkel.
Az agyagpala és diorit között egy sötét üreg szádja volt kivehető;
valószinűleg folytatása annak a sikátornak, melyen idáig haladtam. Semmi
egyéb nevezetes nem volt rajta.
Hanem aztán a félkör alakú fal, az valami tündéri látvány volt. Egy
mozaik épület, a minőt a hegylakó lidérczek emelnek királyi palotájokul.
Az agyagpala képezi az alapot, de az be van vonva fehér gipsz és zöld
tajték malachit kéreggel: közben a leggyönyörűbb eres zöld
malachitdarabok több száz mázsányi nagyságban. Azok közt találtam egy
oly roppant malachit sziklát, mely a hirhedett Nizsne Tagilszki
malachitbánya hatszáz mázsás szörnyetegét háromszorosan felülmulja.
Egész fal ez már. Kápolnát lehetne belőle faragni. S hogy ez óriási
fűzöld drága kövek még jobban kitünjenek, körülöttük, mint sötét bársony
alap, képződött az indigókék rézlazur s az a bársony ismét behintve
ragyogó csillagokként rézveressel, megszakgatva erekben végigczikázó
vismuth fénylével, baraczkvirágszín kobaltvirággal, egy helyütt egy
egész sáv asbest hasítja végig, mint ezüst csillámú szalag e fejedelmi
trón kárpitját, s aztán, hogy a hímzés se maradjon el róla, ott
ragyognak rajta a réz csodaszép kristályozatai, négyszögű vagy granát
idomú csillagokban, vagy dendrit alakzatban, mint fák, szétágazó bokrok.
S e rettenetes pompájú trónterem aljában, mintha egy földalatti király
számára fölállított trón volna, áll húsz méternyi magasságban, kilencz
méternyi szélességben egyetlen szilárd réztömeg: nagyobb mint a Lake
Superiorenal a Cliffemineban talált óriás; és gazdagabb annál, mert
sötét-veres alapján, mely néhol szivárványt játszik, vastag kékes-fekete
arabeszkek czikáznak végig, az meg mind tömör ezüst, – s rózsaszinbe
játszó ezüstfehér czikornyák: az a selene réz. S e királyi trónhoz, mint
egymásra hányt lépcsők vezetnek fel tíz-húsz mázsányi malachit darabok.
Száz meg száz milliót érő kincs fekszik előttem!
S ha a Zichy-hegy tizenöt fokkal alább feküdnék az egyenlítő felé, húsz
év mulva a fölöttem terülő völgyben épen olyan aranykupolás tornyokkal
ragyogó város emelkednék fel, a minőt Nikita Demidoff, a herczegek őse,
a hajdani rabjobbágy kovácslegény építtetett a Tagil mellett, Tagilszki
Nizsne név alatt. Az huszonötezer embernek ad most kenyeret, s unokáinak
milliókat, az által, hogy a véletlen egy ilyen barlangba vezette, a
milyen most előttem feltárul.
Nekem pedig hát nem volt semmi örömem e száz milliókat érő kincsben.
Nekem ez csak egy újabb börtön.
A mi engem e tündér-palotában érdekel: az csupán az átelleni kopasz
diorit sziklában lévő repedés, melynek tátongó ürege engemet innen
valahová kivezet.
A folyosóról könnyű volt leszállni az üregnek azon részébe, melyet a
rézbánya idomított. Félig átlátszó tömegek, mikben chalcedont ismertem
fel, vezettek alá, természetes lépcsőként az üreget körülfutó karzatig.
A chalcedon néhol szőlőfürt alakot mutatott, másutt keverve volt
achattal.
A félkör egész könnyüséggel összejárható volt; felmászhattam a
malachitsziklákra, ráállhattam a titáni réztrónra; hanem ahhoz a
dioritsziklában támadt repedéshez nem férhettem hozzá.
A tölcsérüreg fenekét egy tó foglalta el, a dioritlap semmi
összeköttetésben nem volt a rézbánya félkörével.
Nekem ezen a tavon kellett volna keresztül mennem.
Hiszen az igen könnyű feladat lett volna.
Az a tó tökéletes sötétkék volt. E szélcsendes légben, a
magnesiumvilágítás mellett úgy látszott az, mint egy fekete tükör, csak
a midőn egy követ hajítottam bele, tünt fel a fellocscsanó víz olyannak,
mintha olvadt zafir szökellne fel s aztán a gyűrűző hullámok ragyogása
mutatott indigó kéket.
Nekem csak bele kellene lépnem ebbe a tóba, s szépen átgázolhatnék rajta
a szemközti szikláig, a nélkül, hogy övön alul merülnék el benne. Ez a
tó rézvitriolból áll.
Nem tudom miért, de nem volt kedvem a bőrömet kékre festetni. Az ember
jól tudja, hogy a rézvitriol nem kénsavany: de azért csak mégis vitriol
az, s nem hisz neki.
Valami jármű alakítására kellett gondolnom.
Miből csináljak azt itten? Fa nincs. De van kő. Kőtutajjal szálljak a
vízre? De hiszen ez nem víz, hanem rézgáliczolvadék; ennek a tetején az
agyagpala is úszni fog mint vizen a deszka.