Csak későn vettem észre, hogy pokoli kotyvasztásaimmal micsoda nagy bajt
csináltam én odafenn a felvilágban?
A medvének valamennyi vadállat között a legerősebb szimatja van. Ő, a ki
mérföldnyi távolból megérzi, ha a czethalászok zsákmányt ejtettek s a
húsát otthagyták a jég közt, valódi önkívületbe kellett hogy jöjjön,
mikor én ott alant a jégörvényben sütöttem, főztem, és még milyen illatú
süteményeket! Pézsmaillat és pecsenyeszag együtt! Hisz ez az embert is
megbőszíti!
Azon vettem észre, hogy míg én odalenn az emberiség javára működöm
(annak egyedüli képviselője levén), az alatt a jegesmedvék nemzete közt
kiütött a forradalom!! Marakosznak!
Addig, a míg keservesen kellett minden falatért megszenvedniök, szép
engedelmes alattvalók voltak; de a mint egyszerre jóllaktak s megtudták,
hogy több is van, felbomlott közöttük minden társadalmi rend.
Betódultak kívülről mindenünnen a pusztázó martalóczok, s az én
megszelídített medvéimet elkergették a kikezdett mastodon mellől.
Nem használt már a jégoszlopokkal való harangozás. A medveordítás együtt
énekelt a jégorgonával.
Nekem ugyan az egész medvezendüléssel egy cseppet sem kellett volna
törődnöm, hozzám nem hatolhattak le elevenen. Ötven méternyi mélység
választott el tőlük s a mélység falai simák, mint a tükör és éles
jégcsipkékkel fegyverzettek.
Valami oktalan bátorság még is arra kényszerített, hogy emelő gépemmel
felvontassam magamat a hidig. Azt képzeltem, hogy helyre tudom állítani
ismét a bomlott medvei rendet. Voltak eszközeim hozzá. Rarey titka a
chloroformmal, vakító fényű lámpásom és a húsfalatok.
Hanem a mint a híd magaslatáig fölértem, az a látvány, a mi elém tárult,
elvette minden kedvemet a medvenemzet ügyeinek rendezéséhez. A
megvilágított felső plateaun, mely tulajdonképen az örvénynek egy széles
karzatát képezte, száz meg száz fehérmedve marakodott egymással, s
lábaik alatt egész serege a szemtelen kék róka fajzatnak
csetlett-botlott. Olyan zürzavar volt ott, hogy abba nem volt kedvem
elegyedni. A szelid medvék sem voltak szelidek többé. A lámpafény sem
volt már rájuk semmi hatással. A csoportok közé hajigált konczokat fel
sem vették. Egymás hegyén hátán hemperegtek; valóságos rebellio volt.
Hanem egy medve mégis rám ismert. A szegény Bábi. Ő nem elegyedhetett a
viadalba, mert a keztyűi miatt nem volt harczképes, csak meghúzta magát
egy jégtömeg mögé, melynek tetején állt a hős Marczipán fejedelem maga s
veszett dühvel hajigálta le onnan a hozzá felkapaszkodó lázadókat.
A mint Bábi meglátott, egyszerre elhagyta menedékét, s körülszaladva az
örvény párkányzatán, odatörekedett hozzám a hidra.
A mint ezt Marczipán herczeg észrevette, ő is menten leugrott a
trónjáról s szaladt a társa után: üldözői a sarkában. Mindannyian a híd
felé tartottak.
Ebből nem jó lesz! mondám magamban s siettem visszaereszteni az emelő
gépet az örvénybe.
De még alig ereszkedtem alá öt méternyire, midőn Bábi odaért a gépem
fölé s oly szánalmas szemeket tudott rám vetni, hogy kénytelen voltam
rajta könyörülni s megállítottam a gépet. Nem is gondolkozott sokáig:
egyenesen leugrott hozzám a hidról. És én, mikor láttam, hogy nem tud
kapaszkodni a keztyűi miatt, még segítettem rajta, megfogva a nyakán a
bőrt s úgy húzva fel az emelőgép hídjára.
Hanem most azután hadd fusson az a gép; mert ha még egy medve le talál
rá ugrani, azt a gép kötelei meg nem birják. Pedig azok aligha utána nem
csinálják Bábinak ezt a salto mortalét.
Ettől a világos veszedelemtől épen csak Marczipán király hősi
önfeláldozása mentett meg. Megérdemli, hogy királynak nevezzem; mert
derék, bátor férfi módjára viselte magát.
Mikor meglátta, hogy Bábi menekül a mélységbe: ő megállt a hidon s az
egész üldöző csoporttal szembeszállt, mint egy második Bayard lovag.
Hatalmas toppancsaival borzasztó csapásokat osztogatott ellenfelei
fejére, két hátulsó lábára felállva. A jéghíd gerincze keskeny volt; nem
férhettek hozzá, csak épen szemtül szemben. S ő csak nyomról-nyomra
engedett nekik tért foglalni. Mikor a marakodó csoport már csak három
méternyire volt attól a vasrudtól, melyhez gépem kötelei voltak
hurkolva, akkor egyszerre vég elszántsággal ellenfeleire veté magát:
egyet átnyalábolt közülök, a másiknak átharapta a torkát s azzal harmad
magával, mint egy második Dugovics Titusz, lerohant a mélységbe. Az
összefogózott tömeg ott kalimpázott el mellettem, a légben is egymásba
harapva magát.
Szegény derék Marczipán!
Ő tette lehetővé menekülésemet: alig értem le az alsó jéglapra, mikor
gépem kötelei utánam hullottak. A bőszült fenevadak dühökben elrágták a
kötelet odafenn. Ha ez öt perczczel hamarább történik, a nyakamat töröm.
No de most azután igazán egészen «itthon» vagyok; mert el van zárva az
utam a felvilágra visszatérhetni arrafelé, a honnan idejöttem. Emelő
gépemet nem tartja odafönn semmi többé.
Gazdag kárpótlásom van ellenben a leesett három medvében. Azok
természetesen mind agyonzuzták magukat. Egy-egy nyom kétszáz
kilogrammot; a fejedelem legalább hármat.
Ez már friss hús. No már ennél nagyobb fürjek Mózes vándornépének sem
hullottak le az égből a pusztában! Ebből én három esztendőre ellátom
magamat conservvel.
Neki is türkőztem mingyárt, fogva a késem.
Ámde egy ellentállásra nem számítottam: a Bábiéra.
A hű teremtés felismerve a három holt alak közül a maga társát, a mellé
lefeküdt, elkezdte annak a fejét nyalni, keservesen nyöszörögni, és a
fogait vicsorgatta rám, mikor feléje közeledtem.
Ez tiszteletreméltó fájdalom. Igaza van Bábinak: a királyt nem szabad
megenni. A hőst, kinek életem megmentését többszörösen köszönhetem,
nekem is tiszteletben kell tartanom.
Csak a másik kettőt vontattam el a közeléből; a kiket azután szépen
megnyúztam, és feldaraboltam műértőleg. (Az apám szalámikészítő volt.)
E naptól fogva pompásan éltem ide alant. És a mellett gondom volt rá,
hogy a megholt fejedelem hátrahagyott özvegyét meg ne sértsem azzal,
hogy neki a friss húsból tálaljak: hisz ez kannibalismus lett volna!
Bábi számára felhordtam a válogatott cervus primigenus, pterodactylus és
dinornis pecsenyéket (a mik meg nekem nem kellenek.) S a jámbor
teremtés, valahányszor egy ilyen hatalmas ősvilági konczot felhoztam
eléje, mindannyiszor odavitte azt a megholt társnak, letette a fejéhez,
leült mellé és várta, hogy az mikor kel fel a lakomához? maga addig nem
akart enni.
Attól féltem, hogy étlenségében elpusztul.
Igazán féltem. E rettentő elhagyatottságban jól esett egy élő állat
közelléte, a ki legalább hallgatja, hogy mit beszélek, ha nem felel is
rá, s úgy féltettem, hogy elhal, mintha legkedvesebb atyámfia volna.
Végre azt gondoltam ki, hogy egyszer ismét elkábítom chloroformmal, s az
alatt, a míg aludt, Marczipán hulláját odahuztam egy jéglap mellé, mely
haránt dülve állt ki a magasba. Itt a jégbe már eleve vágtam egy tágas
sarcophagot, melyben a hulla épen elfért, a jéglapot fölötte tőben
kivágtam a csákánynyal, az lezuhant s betakarta az öreget.
Mikor aztán Bábi fölédredt, s nem találta a társát, elkezdett ordítani
keservesen. Én aztán odamentem hozzá s elvezettem Marczipán fejedelem
mauzoleumához. Ott a medvenő megkisérté elébb lábaival a jéglapot
felemelni s miután az lehetetlen volt, sírt, nyöszörgött keservesen, s
lefeküdt a jéglapra. S ez átlátszó táblán keresztül bámult az
eltemetettre.
Hanem azután, hogy a lámpást kioltottam, s csak a kandallóban vereslő
tűz világított még, ő nem láthatta többé Marczipán alakját, akkor
visszatért hozzám a tanyára s meghagyta magát vendégelni.
Ettől fogva nem hordta a falatjait többé Marczipánhoz, csak azt tette,
hogy el-ellátogatott hozzá s nyalta a sirja fölött a jéglapot.
Hozzám pedig úgy ragaszkodott, mint egy kutya. Ha aludni mentem, ő is
odajött, lefeküdt mellém s az nekem igen kellemes volt, mert meleget
tartott ez örök jég közepett.