A medvefőnök előtt, úgy látszik, nagyon gyanusak a téli keztyük, a mik
Bábi első lábaira voltak huzva. Ezekre morgott legjobban. Bábi elővette
az engesztelés minden asszonyi praktikáját, végre midőn semmi sem
használt: odafutott hozzám s fejével intett, hogy jőjjek elő a lyukból.
Csak akkor léptem ki a födélzetre. Biztosan éreztem magamat a
chloroformozott bundában.
Minden oldalról rohantak rám a fenevadak, de a mint közel értek hozzám,
egyszerre elbódultan dülöngéltek erre arra s nem bántottak.
A medveherczeg elszörnyedve udvarának e szolgalelküségén, saját
legmagasabb fogaival indult nekem, hogy összetépjen, hanem aztán ő is
úgy tántorodott hanyatt, hogy ha hitvese karjai föl nem fogják, a
födélzetre esik. Egy tekercs hajókötél feküdt az árbocz mellett, arra
hanyatlott, mint egy trónusra s fejét aztán Bábi ölébe nyugtatta.
Én pedig hirtelen előránték bundám zsebéből egy tilinkót s jól tudva,
hogy ennek a hangját szokták a medvék megérteni, rákezdtem egy keserves
nótára. A tilinkóhangra a megjámborult medvék kezdtek ébredezni, a
fejedelem, a kinek én Marczipán nevet adtam, eleinte csak lábait
rángatta, majd a füleivel billegett a nóta után, végre felugrott a
helyéből s maga kezdé el a tánczot, két lábon állva s a tenyereit
lelógatva, míg utóbb, a példán felbuzdulva, egész udvara belevegyült a
polkába s tánczoltak mindaddig, a míg csak én fujtam. Akkor odajöttek
hozzám gratulálni mindannyian s csóválták volna a farkukat, ha lett
volna. A medvefőnök épen oly kegyes volt, hogy megölelt; csakúgy
ropogtak bele az oldalbordáim (már akkor elpárolgott a chloroform a
bundámról) s oda ültetett a kötéltrónra maga és Bábi közé.
De nem a gratulatiókra s kitüntetésekre volt én nekem szükségem, hanem
egy nagyon praktikus eszme létesítésén törtem ugyanakkor a fejemet.
(Az anyám olasz volt: innen van a véremben a spekuláczió!)
Igy okoskodtam. Ez az ezer meg ezer fehér-medve itt a jégsark alatt csak
nem élhet a levegőből! Olyan állat pedig, a mivel az éhséget elverje,
ide csak ritkán vetődik. Az esztendőnek három hónapján át ugyan van
szüretje; akkor a czethalászok itt hagyják számára a fogott czethalaknak
minden husát, a mi csak medvének való. De mit esznek a többi kilencz
hónap alatt?
Kell, hogy a mindenről gondoskodó természet állított fel légyen a
számukra egy-egy kifogyhatatlan tárházat: egy-egy nagyszerű
jégbarlangot, a hol az özönvízelőtti állatok vannak eltéve jég közé
bőröstől, húsostól, mind e mai napig épen megtartva. Van rá élő példa: a
szentpétervári természettani muzeum nagy mammuthcsontváza. Annak a
gazdáját ép hussal megtartva lelték meg – épen a fehér-medvék – a
sibériai jégbarlangok egyikében s felét meg is ették, mire az emberi
szem ráakadt s a mammuth-hus még akkor is friss volt.
Tehát én oda spekuláltam, hogy ha én ezeket a fehérmedvéket úgy
megszelidíthetném, hogy ezek elvezetnének engem ahhoz a jégbarlanghoz, a
honnan ők és őseik éldegéltek eddig, keservesen kaparva fel a jeget az
eltemetett húskincsek fölül, hát majd csinálnék én nekik csákány és
puskapor segélyével olyan nagyszerű államkölcsönt, hogy mindennap
karácsonjuk lenne tőle s még nekem is maradna öreg napjaimra. Az éhhalál
minden félelme megszünne az egész Ferencz-József földön örök időkre (nem
úgy, mint azon a másikon a Duna-Tisza között), ha ez az özönvízidei
husbánya embernek föl lenne fedezve.
Ide el fognak engem vezetni az én medvéim.
Sőt talán el is visznek!
Hátha behagyják magukat fogatni egy szánkába, mint kutyák s repülünk a
kamatbiztosítástalan vasuton a gőzvonat sebességével!
E terv kiviteléhez is egész diplomatice fogtam hozzá. Mert az embernek,
mikor medvékkel van dolga, mindig azon legyen a főfigyelme, hogy azt
hitesse el velük, miszerint minden indítvány a közjóllét előmozdítására
s a fejedelem tekintélyének megszilárdítására, nem pedig az indítványozó
személyes érdekeinek előmozdítására czéloztatik.
Most tehát legelső feladatom volt azt a nagy szánkót melylyel
sarkutazóink hatvannapos nagy expeditiójukat megtették, megrakni
mindennemű szükségletekkel, a mik vállalatomhoz előreláthatólag
megkivántattak. A hajóról kitelt minden. Volt ugyan egy kis bajom új
szövetségeseim kiváncsiságával, kik minden előttük ismeretlen tárgyhoz
hozzányultak. Marczipán herczeg a repetitionstheodolithot minden áron
fel akarta törni a fogával, azt gondolta: dió; hanem aztán, mikor a nagy
teleskopiumot előhoztam, akkor kotródott mellőlem mindenki. Marczipán
herczeg maga is felszaladt ijedtében az árboczra. De Bábi nem futott
utána: a téli keztyüktől nem tudott fára mászni. Mikor minden fel volt
málházva, következett már az előfogat-kérdés.
Mint tudva van, a Tegetthoff egy óriási nagy jégtorlat tetején áll
megfenekelve; a torlat vetekedik a Szentgellérttel. A hajó orrával
felfelé emelve, födélzetével egy planum inclinatumot képez, egy nemét a
pirutsádnak, melyen alá szánkázni nagyon könnyű. A hajóról a jéghegy
aljáig ismét hasonló csuszkapálya van már készítve serpentina alakban, a
min szintén magától megy le a szánka, csak az orrában kell ülni
valakinek, a ki lelógatott lábaival a járművet kormányozza.
Ismervén a medvéknek a majmokkal közös kiváncsisági és utánzási
ösztönét, bizonyos voltam felőle, hogy a mint én megkezdem a
szánka-csuszást a hajóról, egyszerre ott teremnek az én polgártársaim s
teleülik az én szánkámat. A mi úgy is lett. A hajó aljához leérve, már
az első kanyarodónál tele volt a szánkám. Serenissime odaült a hátam
mögé s a vállamra tette a fejét. Bábi pedig valóban sikoltozott
örömében, mikor a szánka repült a csuszkapályán.
Hanem ez egyszer aztán véget ért s a szánka nem akart magától tovább
menni. Serenissime azt hitte, hogy a rajta ülő polgártársak akadályozzák
a haladást. Nehány legkegyelmesebb pofon nagyon hamar letisztítá őket a
szánkáról.
Mindig azt tanultam, hogy semmi sem oly háladatos munka, mint olyankor,
a mikor a fejedelem megharagszik valakire és azt üti, mellé állni és
segíteni a verésben. Megfigyeltem, melyik medve kapott pofont
Marczipántól, azt fülön csiptem, a csizmaszárból előrántottam a
korbácsot, jól rá vertem. Mikor aztán nagyon meg volt hunyászkodva,
akkor nyakába akasztottam a hámot, a mit a vontató kutyáknál szoktunk
használni s odakötöttem a szánkához. Ekként sikerült hat gyönyörű
medve-mént befognom a szánkába, mire magam a szán elejébe ugrottam,
kieresztettem az ostort, nagyot durrantottam vele s azzal neki iramodott
a hatos fogat s vitt bennünket a jégsíkon tova, mint a szélvész.
Serenissime ordított örömében s Bábi végig feküdt a szánkában, kényesen
szükölve. Őt idegessé tette e gyors szánkázás.
A többi medvekiséret pedig, ki elől, ki hátul nyargalt a szánka mellett
– bandérium gyanánt.
Számításom igen természetes volt. A medvék egyenesen haza fognak velem
szánkázni. Mert valahol csak laknak. Az a lakhely bizonyosan egyike azon
jégbarlangoknak, a miket már említeni szerencsés voltam.
Óránkint húsz angol mértföldnyi sebességgel közelítettünk a Zichy-előfok
felé. Ezt igen jó előjelnek vettem. A Ferencz József föld kincsei e
szerint a magyar területre esnek.
Gyönyörű északfénynél érkeztünk meg a rezidencziába. Innen még jókora
kaptatón kellett felvontatnunk a megterhelt szánkót s mondhatom, hogy ez
alkalommal az általam inaugurált előfogat rendkívül hasznavehetőnek
bizonyította be magát. Ezen a jéglejtőn csupán az ő körmeikkel lehetett
felkapaszkodni; minden más vonómarha nyakát törte volna rajta.
A hegyoldalban tátongott egy félkerek lyuk, alig ember magasságnyi s nem
nagyobb, mint hogy épen a szánka beférhessen rajta. A hozzá felvezető
tört út igazolá sejtelmemet, hogy ez az egész medve-nemzetség tanyája
itt. S egy tekintet az onnan alávonuló hegyszakadékba meggyőzött a
felől, hogy a mit kerestem, azt megtaláltam. Az a völgy tele volt már a
barlangból kihurczolt ősállatcsontokkal, a mik közt fölismertem az
ősbölény és ásatag iramszarvas vázait.
De mielőtt e barlangba belépnénk, álljunk meg elébb és fejtsük meg, hogy
jöhetett ide ez a jégbarlang ez ősállatokkal együtt.
Tény ugyan, hogy mammuthokat találnak a jeges tenger jégtorlaszai
között, de miután az ős elefánt forró égalj lakója, a ki bambusznál
kisebb füvet nem legelész, itt pedig jég van és fű nincs: tehát kérdés,
hogyan ment be a mammuth a jégbe? vagy hogy ment rá a jég a mammuthra?
Ezt a nehéz kérdést én ekként oldottam meg:
A plyocene korszakában a föld felszíne még igen erős emelkedésnek és
szállásnak volt kitéve. Hisz még az újabb időkben is tapasztaltunk ilyen
hullámzást a föld szilárd kérgén a puzzuolai Jupiter Serapis
templománál, mely egyszer ölnyire alámerült a tengerbe, másszor ismét
kétszer olyan magasra emelkedett ki belőle: az oszlopaiba befurakodott
modiolák, pholas kagylók s egyéb lithophagok bizonyítják, hogy milyen
mélyen járt a tenger alatt.
Tehát egy ilyen földkéreghullámzásnál a horpadás szinhelyéről a
megrémült földlakók siettek az emelkedőben levő földrészre menekülni. Az
állati ösztön a rémekkel teljes ég alól a barlangok sötétjébe vezette
őket.
A barlangban már most tehát benn volnánk. De hogy jön a nyakukra a jég?
Következik az is.
A földkéreg hullámzásával együtt járt annak több helyütt megrepedezése s
rétegenkint fölválása. A mély repedésekből a földkebel tüze rontott elő,
míg ugyanakkor a horpadásokra ömlő tengerözön betölté a repedéseket.
Ebből a víznek rögtöni tömeges elpárolgása származott. Az pedig
természettani szabály, hogy mikor egy cseppfolyós test hirtelen párává
alakul át, sok meleget leköt, hideget támaszt. A ki erről meg akar
győződni, nézzen meg egy mesterséges jéggyárat, hogy készitík a jeget –
fűtött kemenczével?
Tehát e gyors elpárolgás által támadt rögtön a jég. Az emelkedésben levő
földkéreg felfoszlott rétegei alatt megfagyott az oda betódult víz.
Mikor azután rövid idő mulva ugyanazon földkéregháborgás miatt az elébb
fölemelt réteg hirtelen alásülyedt, megtelt a barlang egyszerre vízzel s
az odamenekült élőlények belefuladtak.
Úgy, de a földréteg alá betódult víz már jéggé volt fagyva s mint
tudjuk, a jég, pondus specificuma miatt nem engedi magát a víz fenekére
lenyomatni. Az tehát kiemelte a hátán az egész fölötte levő földrészt s
lett abból egy úszó sziget, melynek tutaja jég.
Már most tudjuk azt, hogy a tengernek van egy áramlata déltől északnak.
Ez az áramlat abban az időben még erősebb volt s tény az, hogy a
Florida-szigetek támadása, miket a korallok építenek nagy lassan,
térítette el utóbb némileg a Golfstreamet.
Ez az áramlat vette fel az uszó szigetet s vitte azután egész odáig, a
hol az északi jeges tenger torlaszai között elvégre fönnakadt. Így
jöttek ki a mammuthok barlangostól.
Nekem már akkor meggyőződésem volt, hogy ez a mi szárazföldünk itten jég
hátán áll s a jégen alól van még a tenger. Mely sejtelmem később
fényesen igazolva lett az események által.
A barlang benyilása előtt egy vén medve állt őrt, közeledtünkre jelt
adott a barlangba, melynek azután irtóztató ordítás lett a
következménye; künn és benn. Egy csoport fiatal medve úrfi rohant elő
legelébb is az oduból, kik a szánról leugráló fejedelmi párban, úgy
látszik, hogy családfejökre ismertek s hengerbuczkákat hánytak
örömükben.
Én egyedül maradtam most a szánon s kezdtem aggódni vakmerő vállatom
kimenetelén. Ez a barlang tele van olyan medvével, a kik még nincsenek
megszelídítve. A befogott hat medve pedig nyargalvást visz a barlang
szájának s én nem tudom, hogyan kell nekik megállást parancsolni! Nincs
is az orrukba karika huzva.
Egy igen természetes gondolat kisegített a bajból. Hirtelen elővettem
Drummond-féle könenylámpásomat; egy csavar elfordításával meggyujtottam
azt, úgy, hogy a mint a barlangba bevágtattunk, ez teljes
villamfény-ragyogás mellett történt meg.
A siker bámulatos volt. A rögtön támadó fényre nem csak az én hat
befogott medvém esett egyszerre guggoló helyzetbe, de a benn levők is
ijedten elhallgattak s csuszó mászó tömegeik igyekeztek meglapulva
árnyékos helyre vonulni.
De még magamat is egészen elvarázsolt ez a látvány.
Egy óriási dóm tárult fel előttem: magasabb Szent-Péter templománál,
melynek falai, oszlopai, boltozata, talapja jég. A könenylámpa fényében
ezüstből látszik az egész építve lenni s az árnyék benne smaragd s
ultramarin. Fantastikus torzalakú jégtömegek csüngnek alá a szédületes
padmalyból s szeszélyes alakú ívboltok egész portikusán látni végig egy
barlangoldalba. Merész karzatok futnak körül a magasba, csipkés
párkányokkal s a barlang közepét ketté választó szédületes örvényen egy
ördöghíd vonul át, kristálytiszta jégtömegből, míg a hátsó falról,
mintha egy irtóztató fehér kárpit csüggne alá, mely egy titáni orgonát
takar el. Azt a csepegő jég csapjai alkották, de fenyőszálnyi jégcsapok.
S a barlang legmélyén: az ember azt képzeli, hogy az a templom
oltárrésze, áll egy óriási rémkép: egy bálvány, egy csontváz: egy álló
őselefánt simára tisztított ivarfehér csontváza.
Erről csak a húst tudták letisztogatni a medvék; csontjait nem birták
szétczepelni.
S fölötte a fényes padmalyhoz odafagyva, látszik függni, mint egy
rettentő dombormű: egy húsz öles plesiosaurus, egy pánczélos krokodil,
hosszú, hattyunyaka, százfogú állkapczával, gyűrűs farkkal; a jég be
vonta az egészet ezüsttel, úgy függ ott a falon, mint egy alászálló
Leviathán.
Nem csodálom, hogy e látványtól magok a medvék is meg voltak lepetve. A
csodálatos, a nagyszerű még az állatra is szelidítőleg hat. Ők itt eddig
csak sötétben dolgoztak; csak szaglás után ismerték barlangjuk kincseit.
S mily végtelen kincsek voltak azok!
Köröskörül minden falból, az átlátszó jégen keresztül az özönvízelőtti
világ csodaállatainak körrajzai tüntek elő. Állatok, melyek még
osztályozva nincsenek. Némelyiknek csak szörnyfeje látszik meg, a többi
részét a jég nem engedi látni.
S ezeknek a húsa még mind megehető. Húszezer év óta vannak a jégben
eltartva.
Meg sem igen látszik, a mit a medvék elpusztítottak a megmérhetlen
éléstárházból. Szegényeknek nagyon meg kell szolgálniok minden falatot.
A nyelvükkel nyalják le a jeget az eltemetett martalékról. Rettenetes
robot! A szerecsen rabszolgák munkája ehhez képes dáridó! – Én meghoztam
számukra a szabadságot.
Épen abban fáradtak, hogy egy kövér mastodon tetemét olvaszszák ki a
tömör jégsziklából. Keserves szolgálat. Szerencsémre még épen nem
jutottak hozzá. Mert az nagy külömbség. Még a házi állat is haragszik és
megharapja a legjobb emberét is, ha evésközben háborítja; de ellenben
megszelidül a leggonoszabb fenevad is, ha azt látja, hogy enni adnak
neki.
Én legelébb is szánkámat az által biztosítottam netaláni megtámadások
ellen, hogy egy háromlábú vas serpenyőbe szenet téve, tüzet szítottam s
azt a málhák tetejébe tettem. A tűz tiszteletteljes távolban tartotta a
polgártársakat. Akkor aztán fogtam a csákányt és a feszítő rudat, a
lámpát a hátamra akasztottam s nekiálltam a mastodon kiszabadításának.
Alkalmas eszközeim segélyével könnyű munka volt rám nézve akkora rést
vágni a jégen, hogy a mastodon egyik czombja kiszabadult.
Húszezer esztendős sonka!
Tudván, hogy az elefántfélének legízletesebb falatja a talp, azt
legelébb is lefűrészeltem róla: a talp maga volt huszonöt font. Azután
taglóval levágtam róla a félczombot. Még egészen piros volt a húsa.
Az egész medvenemzetség ez alatt ájtatos félelemmel ülte körül tetteim
szinhelyét, amphitheatralis félkört képezve körülem s csak a száját
nyalogatta éhtürelmetlenségében.
Már pedig szépen várniok kellett. A hol nyugtalankodást tapasztaltam,
elég volt a lámpásnak egy odairányozása. A concentrált vakító fénytől a
legmérgesebb fenevad is meghunyászkodott.
Legelső volt a medvenagymogulpárnak kiadni a maga civillistáját. Ez a
mastodon talp. Elébb megkóstoltam magam. Az ize nem lett volna rossz;
hanem rágni kellett, mint a kautsukot. Ugy láttam, hogy nem fogok közös
konyhát tartani a polgártársaimmal.
Azután kifűrészeltem annyi darabot a húsból, a hányan voltak a
megrareyzott medvéim; legelébb is azokat elégítettem ki. Legnagyobb
darabokat kaptak az előfogat egyéniségei. Azokat le kellett magam iránt
köteleznem. Könnyű volt őket a többiek közül kiismernem arról a
halzsirhagyta örvről, a mi a hám után maradt a nyakukon.
A többi aztán a publicumé. Az igazgató-tanácsot kielégítve, az
osztalékot ott hagytam a részvényeseknek: azok rögtön neki is estek s
addig ott nem hagyták, a míg a csontot nem érték.
Én azalatt háborítatlanul nézhettem saját vállalatom után. Tervem rögtön
kész volt.
Vakmerőségemnek sikerült idáig mentő ötletekkel kivágni magamat a kényes
helyzetből; de huzamosb ideig nem állanám ki, hogy egy ilyen
civilizálatlan félbarbar medvenép megbizhatlan barátságára legyek
utalva. Elvégre is valamelyik elszánja magát s lehuzza a fejemről a
bőrt. A kosztot sem állom ki.
Az én tervem ez volt.
A barlang közepén tátong egy mély örvény, zegzugos jégsziklák merednek
ki belőle; épen olyan, mint egy óriási kaszabörtön.
Egy hosszú, ívbehajló jégtömeg fekszik híd gyanánt az örvény felett.
Én e hídra vontattam fel szánomat.
Hoztam magammal egy önemelő gépet a hajóról, hasonlót azokhoz, a
minőkkel nagy városokban a kőművesek szokták magukat felcsavargatni az
utczáról az emeletbe. Ezt a híd közepén egy levert vasrúdhoz megerősítém
s azzal az ereszkedő géppel, és annyi málhával, a mennyit még az
megbirt, lebocsátkoztam a mélység fenekére.
Első gondom volt egy jó védett helyet keresni ki állandó tanyául.
Megjegyzendő, hogy itt e jégbarlangban épen nem volt olyan hideg, mint a
Tegethoff szobáiban. A Tegethoffon fütetlen szobában 28 fok hideg volt,
a szabadban 32. A barlangban a hévmérő már csak 12 fok hideget mutatott,
s ez egész 8 fokig alászállt, a mint a barlang fenekén észleltem; a mi
nagyon meglepett, minthogy a meleg fölfelé törekszik s itt mégis
megfordítva; áll az okára rájöttem később.
Most tehát legelébb jól elkellett helyezkednem.
Két egymásra dülő jéglap mintegy természetes alcovent képezett számomra,
melybe minden készletemet elhelyezhetém. A míg ezeket egyenkint le nem
hordtam magammal, addig tovább körül sem tekintettem a jégbarlang alsó
osztályában.
Tizenötször kellett a kerekes gépet fel és lehajtanom, míg szánkám
tartalmát mind raktáramba lehordhattam.
Akkor aztán elmondhattam, hogy az egész üzletem jégre van építve.
S mi volt ez az üzlet?
Legelőször is, a mi legszükségesebb volt rám nézve: gulyáshús
conserv-készítés.
Elhoztam magammal azt a papinféle párábanfőző katlant, melyben még a
csont is kocsonyává fő össze. Ezt a katlant, minthogy lábakon áll,
akárhova felállíthatom a jégalapon, s fűthetem minden veszedelem nélkül.
De hol veszem hozzá a fütőszert?
Annak vagyok csak leginkább bővében! Az a kevés kőszén és fa, a mit
magammal hoztam, csak alágyujtani való. A fütőszer lesz maga az ásatag
hús. Hogy ez milyen tüzelő szerszám, azt már az angolok is tudják, a kik
Egyptomban a gőzkazánok alá mumiákkal fűtenek. A legfinomabb és
megemészthetőbb részét az ősvilági húsnak megfőzöm; a szivósabbal
tüzelek.
Mikor ezzel készen voltam, akkor aztán lámpámat mellemre akasztva,
elindultam húsbányámban körültekinteni.
Valóban húsbánya volt az.
A barlang fenekét sík jégtalaj képezte. Olyan volt az, mint egy óriási
tánczterem, egyetlen tükörlappal padló helyett.
S az átlátszó tükörlapon át lámpám fénye egy egész beláthatatlan
muzeumot világított be. Az ősvilági állatok, miket a betóduló víz a
barlang mélyébe sodort alá, egymásra halmozva feküdtek ott rendezetlen
gomolyban. Szörnyetegek labyrinthja! Idomtalan lomha tömegek, madárnak
kezdett, krokodilnak végzett korcsszülöttei a természetnek, vastagbőrű,
pikkelyes gyűrűpánczélos csodák, óriások, négyszáz mázsányi testtel, két
öles agyarakkal, iszonyú szarvakkal, és közöttük az állatvilág rejtélyes
kétalakúi, a kik repültek és másztak, madarak voltak és négy lábuk volt,
vagy szőrt viseltek, de szárnyaik voltak hozzá. Kigyó-alakú szörnyek,
homlokukon szarvakkal, előrészükön patkóidomú lábakkal; teknőczök,
miknek hosszú farkaik, békák, miknek fogas állkapczáik vannak.
De nem a ritkaságok gyűjteménye érdekelt itt engemet; hanem a nagyszerű
vadpiacz, a miben csak válogatni kellett.
A nagy vadaknak békét hagytam, azt már tudtam, hogy a dinotherium meg az
anoploterium húsa csak a medve fogának való. Ez utóbbinak legfeljebb ha
egy malaczára akadok, azzal teszek kisérletet. Az is lesz akkora szopós
korában, mint mai világban egy kinőtt vadkan. A legkarcsubb állatot
kerestem ki: egy ősvilági szarvast. Lőport és Bikfordgyutacsokat
használtam a jég szétvettetéséhez, s a mint az ősszarvashoz odajutottam,
taglóval kivágtam a szügyéből egy darabot. Az éhség szorgalmazott.
Visszatérőben pedig mégis meg kellett állanom egy újabb felfedezés
miatt. A jég alatt egy gyönyörű példány pterodactylust pillantottam meg.
Alakja ugyan nem igen megnyerő. Feje madárfej, de csőrében krokodil
fogakkal; nyaka gémnyak, teste szőrtelen, mint a yorkshirei disznóé,
négy lába madárkarmokkal ellátva s denevérszárnyakkal összekötve. Repülő
szörny. Ez az ősállatok között az egyedüli faj, melynek zsírja van. A
nélkül pedig nincs íze a sültnek. Kiástam a jég alól. Legfeljül feküdt,
kövérsége fentartotta. A tapintása elárulta hájtermő minőségét. Bőre
vékony volt, mint a pergamen, s a késnek is engedett. Hátán valóságos
szalonna volt; megkóstoltam, kissé hasonlított az ize valamihez a
halzsír és avas sajt között; talán a főzésnél majd elveszti a szagát.
Siettem leleményemmel vissza a katlanomhoz. Az ősszarvas szügyének egyes
darabjait felhasogattam fütőszernek; a világosabb színű belsejéből
koczkákat aprítottam s közéjük szeldelve a pterodactylus szalonnáját,
lezártam a papinféle fazékba.
A hús tüzelőszernek csakugyan pompásan bevált; de annál kevésbbé vált be
gulyáshúsnak.
A mint felnyitottam a papin-fazék födelét, majd leütött a lábamról a
fertelmes pézsmaszag. Ez az őspecsenye pézsmaszagú. De még milyen
émelyítő, undorító szagú! Megkisértettem egy falatot lenyelni belőle, az
orromat befogva. De ez a lenyelt falat még azután is protestált a
gyomromban a bekebleztetés ellen. Második falatra nem voltam képes
rászánni magamat. Ugy voltam vele, mint a tengervízzel a hajótöröttek:
inkább meghalnak szomjan, mintsem abból igyanak.
Már bizonyos, hogy valamennyi emlős állatnak az ősvilágból mind
pézsmaszagú húsa van. Nem eheti azt meg más, mint a jegesmedve.
Keressünk a muzeumunkban madarat.
Az ugyan az özönvízelőtti korszakban nagyon kevés volt; de a mi volt, az
aztán megérdemelte, hogy madárnak nevezzék.
Ha egy dinornist találhatnék, az nekem épen elég lenne egy esztendőre. A
londoni sebészeti muzeumban van egynek a csontváza, a mi tizennyolcz láb
magas.
Sokáig kóboroltam a jéglapon alá s fel, minden eredmény nélkül s már azt
kezdtem hinni, hogy a nagy világbontó kataklizma alatt madárfélét nem
hajtott a rémület a barlangba, midőn egy véletlen fölfedezés az
ellenkezőről győzött meg.
A mit a jéglap alatt megpillantottam, az egy tojás volt.
De minő tojás!
Akkora, mint egy nagy dísztök. Hatszorta nagyobb a struczcz tojásánál,
hegyén rőtbarna s tompa fele lapja zölddel márványozott.
Ez nagyobb volt még a párizsi muzeumban levő epiornis tojásánál is;
pedig abba hatszáz közönséges tyuktojás tartama fér bele.
Hogyan nem törött össze ez a tojás itt a jég között, holott azt a vizár
messziről hozta ide?
Erre a kérdésre megfelelt a tojás maga, a mint a jég alul kiástam. Csak
a baltafokkal birtam feltörni a héját, mely négy millimeternyi
vastagságú volt, s még hozzá ruganyos.
Tartalma egészen szilárd tömeg volt, mint a sajt. Megizlelém. Ez az egy
nem volt rossz. Érett sajt íze volt, egy kis egérszaggal vegyítve. Ez
még nem nagy hiba. Tudjuk, hogy a chinaiak egyik kedvencz csemegéje az
olyan tojás, mely három esztendeig volt a földbe elásva s azalatt valami
sajttömeggé idomult át. Ezt Chinában csak a gazdagok ehetik. Tehát
delicatesse. Vigasztaljuk magunkat ezzel a népismei adattal.
Ez a táplálék hónapokig eltart nekem.
Azonban ha a tojása ide jöhetett, akkor a madár maga is itt lehet.
Tovább fürkésztem.
Egyszer eszembe jutott, hogy a barlang hátterét képező óriási jégcsap
orgonához közeledjem, s a mint annak átlátszó pillérei közé világítottam
lámpásommal, e ragyogó szikrázó tömeg között látszott egyenesen állva,
mint egy királyi kisértet, a «dinornis».
Kinyujtott fejével teljes három öl magas madár.
A vizözön elől egy magasabb bércztalapra menekült föl, kurta
szárnyaival, öles lábszáraival, s aztán ott várta be, helyéből meg nem
mozdulva, míg a jégcsapok köröskörül betakarták.
Gyönyörű állat volt. Három ujju lábának szárai emberczomb vastagságuak,
egész teste arasznyi hosszú fekete sertével bevonva, mely kemény és
vastag, mint a sodrony, míg nyakát és fejét fehér borosta bozontosítja.
Csőre fölött magas húskinövés, mely koponyájáig felhuzódik, mint egy
sisaktaréj.
A mi pedig rám nézve legérdeklőbb, az öt láb szélességű mell. Micsoda
«chevalier de poulardokat» lehet ebből szabni.
Csakhogy nagyon nehéz volt hozzájutni.
Ezt a jégorgona építményét csak csinján lehet megbontani. Olyan ez,
mintha egy góth építészetü münster tornya hegyével le volna építve, úgy
hogy a csücskéi érik a talajt, s a talapzata van odafenn. Itt ugyan
vigyázni kell, hogy egy oszlopot úgy mozdítson ki az ember, hogy aztán
az egész épület a nyakába szakadjon. Akkor aztán szépen várhatnék újabb
tízezer esztendeig, míg valaki engem is fölfedez a jég alatt.
Tehát itt a lőport nem vehettem segélyül; csákánynyal, vésővel kellett
hozzá fognom, hogy a jégoszlopok között akkora rést nyissak, a mekkora
elég lesz, hogy a dinornis szügyéből kóstolóba ki lehessen vágni egy
darabot. Elébb meg kellett tudnom, hogy ehető-e? mielőtt az egész tetem
kiszabadítására elvesztegetném az erőmet. A csákányütések, mikor azt a
roppant jégoszlopzatot érték, olyan hangot adtak, mintha a moskvai
Weliki Iván harangot ütögetné valaki s e borzasztóan ünnepélyes
carillon-játékot a mint a jégsziklák visszazengték, úgy éreztem magamat,
mintha a hang összeszorítaná agyamat s szívdobogásomat siettetné. Hogy
elhallgatott minden állati ordítás odafenn. A medvék mind kiszaladtak a
barlangból.
Végre hozzájutottam a dinornis szügyéhez. A hús nem volt oly szálkás,
mint az ősemlősöké; de barna és porhanyó. Egy darab hússal és a
dinornis-tojással siettem vissza konyhámhoz.
A papinfazekat kimostam (vizet csináltam jégből), a dinornis húsát bele
aprítottam s most már a szarvashús szeleteit csak tüzelőnek használtam
hozzá.
Mikor felnyitottam a fazék födelét, aggodalommal szimatoltam a belőle
kijövő illatot. Pompás étvágyingerlő szag volt az. Semmi pézsmaszag,
semmi assa foetida, semmi arum-crinidum bűz, – haut gout: valódi
gulyáshús illat.
Előveszem kanalamat s nagy delektálással kóstoltam bele.
S aztán felugrottam és elkezdtem tánczolni és rázkodni minden
tagjaimban, mintha egyszerre shakerquakker lett volna belőlem. Olyan
volt az a lenyelt falat, mintha lichen izlandicumban lett volna kifőzve
s aztán chininnel megsózva.
Ez már jó szagú volna, de keserű!
Ebből sem csinálhatok gulyáshús conservet. Legalább magamnak nem. Nem
marad más nyereményem eddigi fölfedezéseimből, mint a dinornis-tojás és
a pterodactylus szalonna. Annak is megkisértém a húsát megfőzni: csak a
czombjai voltak használhatók, más része nyersen is valami émelyitő
békabűzt árul el; de a használható része is nagyon czethalhús ízű; erre
csak eszkimógyomor vállalkoznék.
No ha ilyen volt az özönvízelőtti állatvilág, akkor az embereknek
csakugyan nagy okuk volt vegetárianusoknak lenni: ha ugyan voltak már
akkor emberek.
Legutolsó kísérletem volt az ursus peleussal. A plantigradák húsát s
különösen a talpát odafenn is inyenczségnek tartják. Egy óriás medvetalp
vándorolt a papinfazékba. Az meg egészen kocsonyává főtt benne. De
legalább nem volt sem émelyítő, sem undorító. Ezt bátran elrakhattam a
velem hozott üres bádogdobozokba, miket aztán beforrasztottam ónnal.
De hát mi okom volt nekem erre a nagy előgondoskodásra? Mit törekedem én
ezt az én cadaveremet évek sorára ellátni, épségben megtartani: itt az
örök tél hazájában, eltemetve egy jégbarlang fenekére, körülvéve poláris
fenevadaktól? Mit reménylettem még? Mi ösztön dolgozott bennem?
Hát a hajótöröttek ösztöne. Azt reméltem, hogy talán az eltávozottak
szerencsésen hazaérkeznek. Talán megindul egyszer majd egy újabb
éjszaksarki expeditió. Talán az felfogja találni az elhagyott
Tegetthoffot. Talán a felfedezők meglelik azt a palaczkot, melybe
levelemet bedugaszoltam nehány sorral megirva, hogy itt vagyok, hogy nem
vesztem el. Talán ki is menekülhetek innen s visszajuthatok a hajóra.
Talán hírt adhatok magamról. Talán – ki tudja mi minden történhetik
talán?
Én élni akartam.