Mikor fölébredtem, egyesegyedül találtam magamat a hajón.
Kiabáltam társaim után, a doktor után, a kapitány után: semmi viszhang.
Engem ittfelejtettek.
Összejártam a hajó egész üregét kétségbeesetten. Sehol egy harapás
kétszersült nem maradt hátra, sem egy doboz gulyáshus conserve; de bár
egy palaczk tokajit felejtettek volna itten abból a Jálicsféléből. Az a
kettős veszedelem állt előttem, hogy ha nem eszem, meghalok éhen s ha
tokajit nem iszom rá, skorbutot kapok.
Még azonfölül a puskákat is úgy elvitték magukkal, hogy nekem egyet sem
hagytak, a mivel magamat a vadak ellen védelmezzem s a mivel magamnak
valami pecsenyét lőjek. Ágyuval csak nem lőhetek medvét.
Az ágyuról egy mentő gondolatom támadt. Az ágyukat csak itt hagyták!
Megyek s kisütögetem őket egyenkint. Talán nem mentek el nagyon messze.
Itt e helyen az ágyulövés napijáratra elhallik. Talán megneszelik a
segélylövéseimet s visszatérnek értem.
Ezzel a szándékkal léptem át a tüzér-kamarába.
Ott várt rám a legnagyobb ijedelem.
A mint kinyitám az ajtót, egyszerre nekem rohan egy óriási medve.
Az ágyuablakon bújt be bizonyosan.
És én ráismertem a jegesmedvére.
Anyamedve volt, tegnapelőtt lőttem el a kis fiát s ugyanakkor, a midőn a
maczkót elejté a golyó, az égő fojtás az anyja hátára esett s kiperzselt
egy foltot a bundájából. Erről a perzselésfoltról ismertem rá.
És én megettem ennek az asszonyságnak a fiát. Most ez fog megenni engem.
Védtelen voltam. Rémültömben átrohantam a chemicáliák és naturáliák
kabinetébe s annak az ajtaját bereteszeltem.
Csakhogy ez vajmi gyönge ellenállásra számított akadály.
A medve puszta tenyerével képes lesz a deszkából egy táblát beütni s
azon bejön.
Veszve vagyok. Nem tehetek semmit a védelmemre. Legalább megkönnyítem
magamnak a rám váró legiszonyúbb kínhalált. Hogyan? Hát azzal a szerrel,
a mivel a doktorok szokták a kínos operatiók alatt a patienst elaltatni.
Chloroformot szívok be. Az van itt egy nagy üveggel.
Már tele volt a szivacs a kezemben a veszedelmes altatóval, midőn a
jegesmedve betörve az ajtó felső tábláját, azon bedugta rettenetes
fejét, borzasztó fogait felém vicsorgatva.
– Ejh! gondolám akkor magamban, mért szívjam én fel ezt a hangyhalvagot?
szídd fel te medve!
S ezzel odacsaptam a pofájához a szivacsot.
A jegesmedve abban a perczben elbódult s ott maradt az ajtónyilásban
kétrét hajolva. Feje és első lábai benn voltak a szobában. Tökéletesen
elaludt s hogy édes álmai lehettek, azt arczának mosolygó kifejezéséből
s talpainak czirógatásra idomult mozdulataiból kivehettem.
– Lásd, mondám neki, én most neked levághatnám a nyakadat, lehuzhatnám a
bőrödet s a husoddal beérhetném két hónapig. De én azt nem teszem
opportunitási szempontokból. Magyar vagyok: hozzá szoktam a
kibéküléshez. Itt rekedtem (pedig nem is Árpád apám hozott ide), már
most honfitársak lettünk: együtt kell laknunk a Ferencz-József földön.
Ha én téged most megennélek, ellenem jönne az egész atyafiságod; nagy
minoritásban vagyok: ők megennének engem. Lépjünk alkura. Te ne bánts
engem. Én nem bántalak téged. Aztán keressünk egy harmadikat, a kivel
jól lakjunk mind a ketten.
A híres lószelidítő Rareynek volt egy titka, a mely most már nem titok.
A legvadabb lovat tíz percz alatt engedelmes, szelíd báránynyá
alakította át s az egész mestersége abból állt, hogy chloroformot
szivatott fel vele. Ettől az állat elbódult s mire felocsudott, egészen
át volt változva s azontul, a mint megszelidítője ruháin vagy kezén
megérezte a hangyhalvag szagát, hagyott magával mindent tenni.
Ez volt a világhírű Rarey titka.
Most én azt medvén kisérlettem meg.
Hanem annyi elővigyázattal mégis voltam, hogy a kábultság ideje alatt a
két első lábára két hatalmas matróz téli keztyüt huztam fel, a mi
körmeinek gyakorlatba vételét lehetetlenné tette.
Kisérletem tökéletesen sikerült.
A mint a chloroformozott jegesmedve kábultából felocsudott, nem volt az
a fenevad többé, a ki az elébb. Elkezdett gyöngéden nyihogni, mint az
ajtón bekérezkedő kutya s mikor közel mentem hozzá, szépen megnyalta a
kezemet, a tenyerével pacscsot adott, mint a kis kutya s az orrát oda
dörzsölte a térdemhez.
Én ezen még csak nem is csodálkoztam. Ha lehetett a rettenetes vadkanból
szelid disznót idomítani, miért ne lehetne a vad medvéből szelid medvét?
Már látom előre, hogy fog e vívmányom tért foglalni az egész világon?
Hogy fognak nyáj számra legelni ezek a szép medvék az erdőben s ügetni
hazafelé a faluba a medvepásztor dob és tilinkó szava mellett. Nyáron
gyapjut fog róluk nyirni a gazda, télen kukoriczára fogják, kihizlalják.
Milyen permanens rovat lesz a Pester Lloydban: einschurige Bärenwolle:
steigend; Bärenfett: starke Nachfrage; – Bärenhäute: in ministeriellen
Bureaus sehr gesucht! – Aztán kocsi elejébe is lehet őket majd fogni. Az
lesz az igazi földes úr, a ki majd ilyen négyes fehér medvefogattal
rukkol be a karczagi vásárra! A gazdasszonyok pedig medvetejet fognak
fejni.
Megfejni a medvét? És miért ne? Ha őseink ihattak lótejet! Hát aztán a
szamár valami szép állat? Még is megiszszák a tejét. Genovévának a fiát,
pedig princz volt, egy szarvas dajkálta az erdőben s Ugolinot, mikor
éh-halálra volt itélve, alattomban a menyecske leánya táplálta tejével,
le is festette azt Rafael. Hát engem mért ne táplálhatna, a
jégsivatagban éhhalálra elhagyottat egy anyamedve!
Megpróbáltam és sikerült. Csak az a kár, hogy nem látta ezt a jelenetet
Rafael, hogy mindjárt lephotographiázhatta volna!
Most már tehát a fehér-medve még fiának is fogadott; annyira
megszelidült Rarey mester titkos rendszerétől.
Ez azonban csak egy medve. De hát a többi? Künn a hajó körül már hangzik
rettentő ordításuk. Percz mulva ellepik a hajót, fenn vannak a
födélzetén s dörömböznek a csapóajtókon. Az én szelíd fehér-medvém
remeg. Reszket az én életemért.
– Ne félj Bábi! (Ezt a nevet adtam neki.) Én beszélni fogok a te
hazádfiaival.
Bábi érzékeny szemmel tekinte fel rám, mintha szánakoznék rajtam.
Oh, tudom én annak a módját. Minden embert meg lehet vesztegetni, még a
fehér medvét is.
A természeti ritkaságok kabinetjében ott álltak sorba rakva széles szájú
üvegekben azok a mindenféle ritkaságok és csodák, a miket tudósaink az
európai muzeumok számára spiritusba tettek, aztán itt hagytak, még a
sokat emlegetett rózsaszinü tengeri kutyát is.
Azokat én beleraktam két háti kosárba s a két kosarat a Bábi hátára
nyergeltem. Magam pedig felvettem egy fehér-medve bundát (si fueris
Romæ, romano vivito more), azt befecskedeztem köröskörül chloroformmal.
A mellett orromat, számat átkötöttem eczetbe mártott kendővel, nehogy a
chloroformtól magam is megszelidüljek s ekként Bábit bocsátván elő,
felnyitám a födélzetre vezető ajtót.
Akként okoskodtam, hogy a medvék rögtön neki fognak esni a háti
kosaraknak s akkor megtudom, hogy melyik közülök a király? Az fogja
elvenni a legnagyobb csemegét: a spirituszba tett rózsaszínű fókát.
Akkor aztán csak annak a barátságát kell megnyernem.
A hogy psychologice kiszámítottam, úgy lett. A lépcsőn felkapaszkodó
Bábi kosarai egy percz alatt ki voltak üritve. Egy hatalmas,
nyolczadfélláb magas medve-óriás volt az első, a ki a küldött
ajándékokból a medverészt magához ragadta, a többiek valószinüleg
miniszterei voltak; azok is kikeresték a javát; a legapróbbak, holmi
spirituszba tett egerek, már csak a velük jött kék rókáknak jutottak.
Nehány fehérmedve protestált nagy bömbölve s a karfákra és árboczokra
mászott, képezvén az ellenzéket. Ezek csak a fejeikhez vagdalt üres
üvegeket kapták.
Mikor aztán el volt költve minden csemege s kiszürcsölve minden
spiritusz: akkor a medveóriás elkezdett lassú mormogás hangján
beszélgetni az én megszelidített medvémmel; a ki viszont félreérthetlen
gyöngédséggel nyalogatá meg a medve fejedelem pofáját s a fogaival
gyöngéden beleharapdált a nyaka szőrébe.
Ez a medvenagymogul felesége!
Hüh! Lánczos milliom! A fehérmedvék királynéja maga volt az, a kitől én
– tejet kölcsönöztem!