Mint nagyon tisztelt barátom, dr. Kepes törzsorvos egyik érdekes
felolvasásában bizonyítja, a vadludak azon utazási szenvedélylyel
megáldott madarak, melyek a világon mindenfelé eltekintenek, úgy hogy
nem ritkán találkozhatni ugyanazon vadludakkal a jeges tenger partjain,
melyeket a Balaton mellől valami koczapuskás elriasztott. Eljárnak azok
még Amerikába is, túlrepülve lúdbátorsággal az északi poluson.
Ezelőtt mintegy hat héttel Quebek tartományban egy vadludat lőtt meg egy
buconier, ki, a mint azt koppasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy
a lud farka tollainak mindegyikére rá volt huzva egy másik tollnak
levágott üres hengere s mikor egy ilyen tollburkot lehuzott a másik
tollról, abból egy vékony összegöngyölt hártya bujt elő, a minek valami
sajátszerű barna piszkos színe volt.
A bucanier felvitte a ludat Quebekbe s megajándékozta vele dr. Smollist,
a hirhedett természetbuvárt.
Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy
galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó
összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem
egyebek, mint vékony collodiumlapok, a mik photographia segélyével
megkicsinyített iratok másolatát viselik.
A tudós természetbuvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen
collodiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmicroscop segélyével egy
szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak
betüszerinti tartalma olvashatóan kitünt.
Nagy volt azonban a tudós professor kétségbeesése, midőn az olvasott
sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiomájára rá nem talált.
A kezdő sor így szólt:
«Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplorbojarba.»
Ez csak indus nyelven lehet irva! Ilyen hosszú szavakat csak
Keletindiában eresztenek.
Dr. Smollis nagy fáradtsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatatlan
nyelvű jegyzeteket s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a
mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük
elbánni s áthelyezték a jeddoi és pekingi akadémiákhoz. Azok is
beletörték a késüket s egyik sanscrit nyelvnek, másik ladino jargonnak
nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba
nyelvet vélte benne felismerni s utasítá a helsingfjördi akadémiához,
onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti magyar
tudóstársasághoz, a hol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak
három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három
esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztálylyal
közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak s a «Hon» szerkesztőségében
közszemlére kitétettek.
A Hon szerkesztősége, mint tudva van, az universalis karaván-szerailja
az «ambulans-szerkesztőségeknek». Egy szegletben szövik az Igazmondót,
amott irják az Üstököst, A Bolond Miska, ha a pusztából megérkezik, itt
pakolja ki a málháit. Ha a Figyelőnek sietős czikke van, itt irja meg.
Néha Vadnay is megir itt egy ujdonságot. Ha Gyulai el akar késni a
Budapesti Szemlével, idejön disputálni; a Magyar Polgárnak itt irják a
pesti dolgokat, Egyessy itt stenographiázza a gyors hireit, a Vasárnapi
Ujság fele itt terem. Egy szóval, itt vagyunk mindig sokan. És a kik
vagyunk, mind értünk valamihez.
Hegedüs tud angolul, Szathmáry Gy. francziául, Törs lengyelül, György
Aladár olaszul, Bakcsi székelyül, Moldován oláhul, Mudrony ért a
chiffrekhez, Frecskai a kottákat ismeri, Beksics tud spanyolul, Visy
görögül, Erődy mester a török és perzsa nyelvekben, Szatmáry K. érti az
ékirást, Jakab Elek az ódon irásmódot, magam meg tudok a fehér sorok
között olvasni, de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem birta megérteni.
Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, a kit úgy
hivunk, hogy «A Sándor». Legszükségesebb tagja az ujságcsináló irodának:
a ki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. A míg ő meg nem
érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.
Egyszóval életrevaló ember «A Sándor». (Csak olyan sok pénzt ne kérne
gyertyára, fára!)
A míg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtélylyel, ő belepillant s
elneveti magát.
– Enyje urak! Hisz ez madárnyelven van irva! Úgy kell olvasni, hogy
«Galiba Peti jég alatti naplója».
Ime! felfedeztük! A mi a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.
De már most, ha mi fedeztük fel a rejtélyt, nem is adjuk azt ki
kezünkből; hanem az egész jégalatti naplóját a Tegethoffon ottfeledt
tengerésznek magunk fogjuk közölni az Üstökös hasábjain.[1]