Valamelyikén ama nevezetes banketteknek, melyek hirhedett északi
utazóink tiszteletére a kettős monarchia két fővárosában adattak, egyike
a megtisztelt hajósoknak, a kebleket megnyitó szőlőnedv befolyása alatt
sub rosa őszintén megvallá, hogy ők bizony egy pajtást ott felejtettek a
Tegethoffon. Egy Pietro Galiba nevű dalmatiai születésű magyar fiut.
A dolog úgy történt, hogy a matróz fagydaganatban szenvedő kezeit és
lábait oly nagy mértékben betalálta dörzsölni dr. Kepes hazánkfia
fagybalzsamával, hogy attól nemcsak a kezei és lábai, de ő saját maga is
elaludt.
Szerencsétlenségére még a hajózászlótartónak nem volt gyertyája, mikor
az útrakelendők neveit összeirta s tévedésből Pietro Galiba neve
kimaradt a lajstromból s midőn másnap reggel felolvasták a névsort, egy
«itt vagyok»-kal kevesebb hangzott a rendesnél.
Csak később, mikor már öt nap mulva reggeledni kezdett, jött rá a
hajóskapitány, hogy egy embernek hiányozni kell. A mit így számítottak
ki.
Voltak egy meter hosszúságú füstölt kolbászok, a mik akként osztattak
fel, hogy minden ember harapott belőlük egy darabot. Huszonöt emberre
voltak számítva. Egy ember szájába négy czentiméter kolbásznál több be
nem fér, és így épen ki kellett ütni az egy méternek. Azonban a
csónakrakelés óta a kapitány úgy tapasztalá, hogy négy czentiméter
kolbász mindig fönmarad. E négy czentiméter kolbásznyi plus kiderítette
az egy embernyi minust.
Visszatérni az otthagyottért egészen hiábavaló munka lett volna, miután
az alatt ennek okvetlenül meg kellett már halnia éhen és szomjan: semmi
ét- és it-szer a hajón nem hagyatván.
Ekként maradt le a vonatról a jámbor Pietro Galiba, a mi megtörtént már
elég emberen, a ki vasuton, gőzhajón utazott s elaludta az időt.
Itthon azt mondták rá, hogy meghalt s a feleségének penziót adtak, a
mivel az nagyon meg volt elégedve.