megbénult az ijedtségtől. Még egy perc, aztán nem fogják látni egymást.
Flórián elejtette a kapukulcsot. Lassan, nagyon lassan turkált kezével a
hóban és közben egyetlen egyszer sem pillantott fel.
Illey Tamás Annához hajolt:
– Már nem tudunk mi egymás nélkül élni, – és megcsókolta a leány kezét.
A hó csendesen hullott és ők ketten, a havas fehér fátyolon át,
szótlanul néztek egymás szemébe.
Mikor Anna felment a lépcsőn, levette ajkával Tamás csókját a tulajdon
kezéről.
Másnap mindent elmondott az édes atyjának, és mikor délután megszólalt a
kapucsengő, Flórián széles, nevető arccal nyitott kaput Illey Tamásnak.
Anna hallotta a lépéseit. A lépések elmentek az ajtaja előtt, végig a
folyosón, a zöld szoba felé.
Illey Tamás keveset beszélt. A szava komoly és határozott volt. János
Hubert állva hallgatta, csak azután kinálta meg üléssel a vendégét.
– Megtisztelő ajánlat… Hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanezeket a
szavakat használta Münster Károlylyal szemben is. Köhögött, aztán
lelkiismeretesen és pontosan elmondott mindent, úgy amint előre
elhatározta. Beszélt a tűzkárról, a rossz üzletévekről, Anna
hozományáról. A hangja kissé elhalkult:
– Nagyon sajnálatos, de nem vonhatok el tőkét a cégtől. A vagyonnak
együtt kell maradnia. Még boldogult atyám határozta így. Ettől nem
térhetek el.
Illey udvariasan elutasító mozdulatot tett.
– Ezek a dolgok csak Anna kisasszonyt érintik.
János Hubert leküzdhetetlen csodálattal pillantott feléje. A régi Illey
névnek a varázsa megint hatni kezdett rá: már nem dűlt a karosszék
támlájának. Ünnepélyesen, mereven ült és bántotta, hogy eddig olyan
üzleti hangon beszélt.
– De hát az illei birtok, – óvatosan kereste a szavakat, – úgy tudom,
sajnos, idegen kézen van…
Illey kissé elfordította a tekintetét. Érezte, hogy az előbb parádézott
a másik előtt és szégyelte magát. Ez a szelíd szemű, jó öreg üzletember
eszébe juttatta azt, ami legelőször Annához vonta. Hiába tagadná le,
akkoriban sokszor gondolt arra, hogy az Ulwingok gazdagok, és hogy az
ősi illei birtok talán megint az övé lehetne. A föld utáni vágyódásában
keresett most mentséget önmaga előtt azért, amit régen gondolt. Egy
reménység volt. Eltólta magától.
János Hubert várakozóan nézett rá:
– És Illey úr igazán nem gondolna a birtok visszaváltására?
Illeynek sok büszke és önzetlen szó jutott az eszébe. Felülemelkedni
mindenen, még önmagán is. Semmit se kérni, csak Annát, akit szeretett.
Uri, keskeny arcát János Hubert felé fordította. Nyiltan a szemébe
nézett, mintha igéretet tenne:
– Már nem gondolok Ille visszaváltására.
János Hubert udvariasan kérdezősködött a családjáról.
Tamás lassan forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt. Az atyjáról kezdett
beszélni. Korán elvitte egy szívbaj. Az anyja utána ment. Aztán dobra
került a birtok. Csak egy mocsaras erdő maradt, az nem kellett senkinek.
És egy kevés pénz. Meg akart tanulni dolgozni, azért jött ide a városba.
A saját erejéből akarta visszavenni a földjét. Hiszen a nevüket adta,
vagy ők adták neki a nevét, akárhogyan is volt, de az illei föld meg az
Illeyek majd ezer év óta összetartoztak.
Tamás leverten nézett maga elé. Arra gondolt, hogy őt is utólérte az
alispánok unokáinak a végzete.
– Jogász lettem, – mondotta csendesen, – ép úgy, mint a többiek, elnyelt
a politika és pénzért dolgozni nem tanultam meg. A vérünkben van ez. A
magyar nemesség csak akkor nem tartja szégyennek a munkát, ha ingyenbe
megy. Aki közülünk pénzért adta magát, az rossz ember volt; a jók pedig
tönkrementek.
János Hubert szórakozottan bólintott. Egészen megnyugodott, mióta
bizonyos lett, hogy Illey Tamás nem akarja kivenni a cégből Anna
hozományát. Feléje nyújtotta a kezét.
– Rendben van. Ille visszavételére nem gondol. A cég ügyeibe nem
avatkozik. Most megnézhetjük az üzleti könyveket és a mérleget.
Tamás mosolygott. Ő csak Annát akarta látni és János Hubert kinyitotta
előtte a napszoba ajtaját: odabenn meleg és világos volt minden.
Mire az új tavaszban a föld és az ég is meleg és világos lett a régi ház
körül, Tini mamzell koszorús fátyolt tűzött Anna hajába. Aztán, mint egy
fehér felhő, végigúszott a fátyol a jó öreg szobákon, hozzáért az
ajtókhoz, a falakhoz és Anna megcsókolta az atyját.
– Köszönöm, – mondotta a leány, – olyan boldog vagyok.
János Hubertnek ennél többet nem adott az élet… Könnybelábadt a szeme.
A folyosón az öreg Fügerék álltak, Henrietta asszonyság kikeményített
fejkötőben, Gemming úr és a kis Feuerlein, aki meghatottan törölgette a
szemét. Illey Tamás előtt, valamennyiök közül Füger Ottó hajolt meg
legalázatosabban.
Fenn, magasan a tetők felett, bongva beszélt a lipótvárosi templom
harangja, mely annyiszor mondott már valamit az Ulwingok végzetéről. És
a kapu mellől a két oszlopember benézett a fehér-virágos kocsiba.
A kapuboltozat még egyszer megismételte magában, amit a kerekek mondtak,
aztán elhallgatott a ház. Anna elvitte nászútjára halk kis nevetését.
Csendes lett minden, az ember, a napok.
János Hubert egészen egyedül volt. Egy levél Kristóftól, egy másik
Annától. Sokszor elolvasta mind a kettőt, mosolygott és behunyta a
szemét. Mostanában mindég álmos volt. Az órára nézett. Korán lenne még
aludni menni. Fel-alá kezdett járni a csendes szobákban.
A zöld szobából beért a lámpa világa az ebédlőbe. A nap-szobába feljött
az utcalámpa fénye és szétszóródott a mennyezeten. A régi gyerekszoba
egészen sötét volt.
János Hubert összetette hátán a kezét és lassan ment át a
világosságokon, sötétségeken. Az életére gondolt. Ott is épen így volt,
csak hogy most, mikor visszanézett arra, ami elmúlt, egyre többnek
látszott benne a sötétség.
Nem értette, miért kellett épen máma ilyesmikre gondolnia, mikor úgy is
nehéz a feje. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy elküld a
protomedicusért. Fáradt volt erre is.
Mialatt az órájában lassan forgatta a kulcsot, elszédült, de azért mégis
pontosan belerakta az alabástrom tálba mindazt, amit a zsebében hordott.
Kulcsait, tollkését és a gyönggyel himzett szivartárcát. Ezt
megszokásból hordta magánál, csak úgy üresen, mert az utóbbi években
letett a dohányzásról is.
Másnap vasárnap volt. Nem kelt fel az ágyból. Tini időnként bejött és
megkérdezte, akar-e valamit? Felnyitotta a szemét, bólintott, de nem
mondott semmit.
Gárdos protomedicus megnyugtatta:
– El fog mulni; egy kis fáradság az egész – és nuxvomicát rendelt.
– Nem, nem kell a gyerekeknek írni…
János Hubert hétközben fenn járt. Vasárnap ismét ágyban maradt, ott
jobban érezte magát. Annától levél jött. Belemosolygott az írásba. Hát
mégis volt valaki a világon, aki neki köszöni a boldogságát…
Megigazította a takaróját, a fal felé fordúlt.
Éjjel nagy zúgásra ébredt fel. A feje forgott; az ágy is forgott, a
szoba is, és ő nehezen lélegzett. Ki akarta a nyakán gombolni a
hálóingét, de nem bírta. Hirtelen felült és felesleges mozdulatával
néhányszor odanyúlt még, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani.
Aztán visszaesett és nem mozdult többé.
Ulwing János Hubert meghalt azon az éjjelen, kifogástalanul, zaj nélkül,
úgy ahogy élt.
A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó
sokáig emlékezett rá, ha lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra
ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját.
Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított
útból, melyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra.
Gondolkozás nélküli napok. Halk szavak. Szép, leányos félelmek. Aztán
beleszokott a Tamás karjába. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az
álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más
jött.
Eljött az élet és elmúlt az első év.
A régi házban lassan megint derüssé lett a csend. A szobák olykor már
félénken nevetni kezdtek. Hirtelen, szinte szégyenkezve hagyták abba,
mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem
jöttek többé vissza.
Megint elmúlt egy év.
A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás
rózsafákat, nyíló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé.
A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház
mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik.
Ebben az időben Anna csodálatos kis dalokat énekelt. Nem tanúlta őket
soha, maguktól jöttek és andalító lüktetésük olyan volt, mint a bölcső
ringása. Aztán fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, mely
szebb még a szerelem mozdulatánál is, melyet a karja titokban régen
tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az
emberiséget. Egy végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a
föld felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó
gyermeknél fog bevégződni.
– Mama, – dadogta a kis György. Anna halkan utána mondta a szót, amelyet
kapott, amelyet ő az anyjának soha sem adhatott és Krisztina asszony
halványuló képe felé nézett… Hallgatódzni kezdett. A gyalogkapu nyílt
oda lenn. Lépések jöttek a folyosón…
– Tamás, úgy vártalak! – többet, melegebbet akart volna neki mondani.
Azt akarta mondani, hogy szereti őt, de a szavak szégyenkeztek és
fölcserélődtek az ajkán. Odahajolt a férjéhez, mintha a csókjára várna.
Illey nem vette észre, másra gondolt. Olvasni kezdett egy levelet.
– Otthonról jött…
– Otthonról?… Hát ez nem a te otthonod? – Anna odaadón oldalt hajló feje
lassan kiegyenesedett.
Tamás semmit se hallott, semmit se látott, mikor Illéről volt szó. A
régi ispán, a kasznár, a tiszttartó, a plébános, mindenki hozzá fordult,
aki bajban volt, mintha még mindég ő lenne az illei földesúr. És ő
eljárt a dolgukban és a szeme fényes volt, mikor róluk beszélt.
Anna mozdulatlanul nézett rá. Megint elfogta az a megismétlődő érzés,
melytől nem bírt szabadulni, ha Tamás Illéről beszélt. Ilyenkor úgy
rémlett neki, a férje elmegy tőle, messze van valahol másutt.
– Tamás,… mondotta halkan, mintha vissza akarná hívni magához.
Illey szórakozottan mosolygott. Még mindég a levelet olvasta. Anna arca
komoly és zárkózott lett. A gyöngédség, mely az előbb még jóformán
ellenőrizetlenül áramlott ki belőle, szinte fájdalmasan zsugorodott
vissza a szívébe. Elfordult.
– Nem, ne menj el. Jer ide. Olvasd csak…
De Anna nem közeledett. Mereven tartotta a fejét. A hasztalanul tett
odaadó mozdulat után, így akarta visszanyerni az egyensúlyt.
– Hagyd el, Tamás, – és a hangjába ellenszenv vegyült, – úgy sem ismerem
azokat a te embereidet.
– Miért mondod ezt így? – a férfi szemrehányóan fordult feléje. Anna
hangja ismét feldöntötte lelkében azt a reménységet, mellyel Illére
gondolt, mely akarata ellenére újra és újra elhatalmasodott fölötte… Ha
megmondana neki mindent, ha elmondaná neki, hogy ami Illéhez tartozik,
az a szívéhez van nőve, hogy vágyódik a földje után… Vajjon megértené-e?
A szavak olyan erővel formálódtak az agyában, szinte hallotta a
hangzásukat. Megalázóan hatottak rá, mintha koldulnának. Érezte, hogy
nem tudná őket kimondani soha.
Anna ebben a pillanatban keménynek és ridegnek látta a férje tekintetét.
– Miért haragszol, Tamás? – szeme az illei levélre tévedt, – hát nem
érted? Hiszen csak úgy mondtam. Mind ez olyan idegen nekem.
– Igazad van! – Illey kurtán, neheztelőn nevetett. Egyszerre világosan
érezte, hogy Anna idegen mindazzal szemben, ami az ő multjából élőn él a
vérében. Idegen és talán az is akar maradni.
A csendben úgy tetszett mindkettőjüknek, mintha visszaléptek volna,
pedig valóságban még nem mozdult egyikük sem. Aztán Tamás volt az, aki
elfordult. Anna utána nézett.
Az első időben, ha nem értették egymást, elfelejtették egy ölelésben.
Később elég volt a kicsiny, tehetetlen gyereksírás a mellékszobában,
hogy minden kimenjen a fejükből és egymás mellett szaladjanak és a
küszöbön már fogják egymás kezét.
Ma mindenikük egyedül maradt. A kimondott szavak hidegek voltak Anna
emlékezetében, amit pedig nem mondott ki, az nyugtalanította őt.
Szórakozottan játszott a kis fiával. Tétovázva babrált a varróasztala
fiókjában. Abbahagyta ezt is. Be akart menni a férjéhez, a vállára
akarta támasztani a fejét és kérdezni és felelni akart, hogy ne legyen
közöttük semmi, ami homályos és bizonytalan.
De Tamásnál vendégek voltak. Az urak hangja kihallatszott a zöld
szobából az ebédlőbe és a pipájuk füstje is érzett. A király és az
ország kibéküléséről beszéltek, a koronázásról és arról, aki koronázott,
parlamentről, nagy nemzeti átalakulásról.
Mióta az alkotmány helyreállt, Illey államszolgálatba lépett; a
földmívelési osztályban dolgozott. Anna hallotta, hogy odaát a
mellékszobában az intenzivebb gazdasági üzemről mond valamit.
Milyen higgadtan és okosan tud Tamás beszélni, pedig az ő szíve még
mindig nehéz és szomorú volt. Egyszerre a férje nevetése hangzott át a
csukott ajtón. A szemöldöke merev és egyenes lett, mintha megbántották
volna…
Illey Tamás ebben az időben kezdett el sűrűbben vadászatokra járni.
Falusi birtokos barátai hívták. Oda lenn Illén, az ő mocsaras erdejében
is sok volt a vad. Ha a hivatalából szabadult, fogta a puskáját és ment.
Aztán jókedvűen, lesült arccal jött megint haza.
A zöld szobában fegyverek álltak a régi szekrényben, hol Ulwing
építőmester valamikor a tervrajzait tartotta. A dívány fölött, Fischer
von Erlach és Mansard építőművészek arcképe helyén egy angol vadászkép
függött. A sokfiókos íróasztal kis barlangjaiban töltények voltak. Az
oszlopos óra előtt egy remekbe művelt vadászkés feküdt.
Annának olykor az az érzése támadt, hogy Tamás nem szereti a házat és a
zöld szobát sem szereti, a dudorosra párnázott, jó öreg bútorokat sem.
– Nézd csak Anna, úgy állnak ezek a székek itt az asztal körül, mint a
kövér polgárasszonyok a piacon. A csipőjükre támasztják a tenyerüket és
majd szétpattannak a jóléttől.
Csendesen nevetett:
– Lehetséges-e, hogy ne lásd, milyen furcsák? Otthon, Illén is volt egy
ilyen karosszék a gyerekszobában. Frau Mäyernek hivtuk és kosarat
akasztottunk a karjára.
Anna kissé elpirult és zavartan símitotta végig kezével a csíkos
vászonhuzatot.
– Bántanak minket, – mondotta, mintha a karosszékhez szólna, – pedig mi
ketten összetartozunk… Egyszerre a Geramb-ház lépcsője jutott eszébe,
Bajmóczy Bertha… a régi sértés… a régi harag. Aztán, mintha a nagyatyja
szava csendült volna meg az emlékezetében. „Szabad polgár vagyok“…
Fölemelte a fejét. Fiatal nyaka szinte gőgösen hajlott hátra.
– Milyen szép vagy így, – mondotta Tamás és a hangja elváltozott.
Az asszony válla megrezdült. Ez az a régi hang volt, mely úgy nyúlt
hozzá, mint egy érintés. Egymásra néztek és Tamás elborította őt az
ölelésével.
Anna úgy érezte, a férje karja között elmúlik minden gondolata és
elmúlik ő maga is. A feje hátracsuklott, de már nem a gőg mozdulatával,
hanem azzal az ősi asszonymozdulattal, melyben benne van a legyőzött
győzelme.
– Szerelmem…
Aztán soká, szorosan átölelve tartották egymást és a rejtélyes, ritka
találkozások nagy csendje volt közöttük. Mire elmúlt a csend, elmúlt a
találkozás is és mindenikük visszatért önmagába.
Másnap délután Anna egy távirattal futott végig a szobákon és öröm volt
a hangjában:
– Kristóftól jött!
– Most is Baden-Badenban van? – kérdezte Tamás gúnyosan.
– Este érkezik.
– Ideje is már…
Anna egyszerre leverten nézett maga elé. Tamás hangjában mindég valaminő
ingerültség érzett, ha Kristófról beszélt és ez fájdalmat okozott neki.
Igaz, hogy Kristóf az atyjuk halála óta sokat utazott, de Füger Ottó
mindenről jelentést tett neki és mikor otthon volt, akkor dolgozott.
Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi
deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget
húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas
szolgált fel az asztalnál. Flórián portás libériában nyitott kaput. Anna
annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett.
De ha Tamás nem volt megelégedve, miért hallgatott? Hiszen az ő
kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért
tartózkodott mindentől?
Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az
Ulwing-név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő
közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindég
visszautasítóan hallgatott.
Feléje fordult, de a férje mintha kitalálta volna a gondolatát,
megelőzte őt.
– Hagyjuk ezt angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. –
Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna
kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg nem igér. Kinyújtotta a
karját és a térdére vonta az asszonyt.
– Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap.
Anna Tamás nyakán összekulcsolta a kezét. Akárhogy is szerette volna,
nem bírta szóval kérni a férjét, hogy ne menjen el tőle. De ma tudott
valamit, ami biztosan visszatartja. A szemébe mosolygott.
– Tudod milyen nap lesz holnap?
Tamásnak egyszerre jó kedve lett.
– Hogyne, vasárnap… Vadászni mehetek.
– Az esküvőnk harmadik évfordulója, – mondotta Anna halkan.
– Igazán, holnap? – Tamás szeme meleg lett a hálás visszaemlékezéstől és
erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a
térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához simult. A
hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle…
„Nem mondja, hogy itthon marad“, gondolta Anna „nem mond soha semmit“.
Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. „Mindég
csak ez… nem kell“. Hirtelen eltólta magától a férjét és megigazította a
haját.
Tamás hideg ürességet érzett az ölében. Egy pillanatig zavarodottan
nézett a levegőbe, aztán összeszedte magát. Úri kivánás volt a szerelme,
nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke.
– Hány órakor indul a vonatod? – kérdezte Anna és elfáradt az
erőfeszítésben, hogy közönyösnek lássék.
Illey egészen idegennek hallotta az asszony hangját. „Nem tartóztat.
Eltól magától“, az arca egyszerre ellenséges és sötét lett a megalázott
kivánás emlékétől. Kivette az óráját. Visszatette, anélkül, hogy
megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte a fegyvereit. A
töltényzacskóból kiáradt valami, ami az erdőkből maradt benne. A
bőrszíjak finoman ropogtak, épen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla
felett egymáshoz surolódnak és a gondolata már nem volt a szobában,
messze járt, a nagy szabad földön, a nap alatt.
Anna szótlanul ment ki az ajtón.
Este, míg a kis fiát altatta, elmúlt évfordulókra gondolt… Mióta lett
ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg, nem
vette észre.
A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a napszoba ajtaját és hosszú idő
után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt,
csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná.
Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a hugát a néma hangszer mellett.
Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi
időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüst fényű haja
megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák
nehezeknek látszottak bágyadt szeme felett.
És Tamás? Úgy,… vadászaton van?
– Beteg voltál? – kérdezte Anna, mialatt szembe ült vele az
ebédlőasztalnál.
– Miért gondolod? Nem, csekélység volt, – Kristóf sebesen evett, közben
szinte kapkodva beszélt. – Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig
szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok új dolgot tanultam.
Idegek kellenek hozzá.
Szivarra gyújtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa.
– Régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azt fejlesztették
a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki se törődik
velük. – A szája kissé elferdült. – Mondd csak Anna, te is érzed azt
néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, fel egészen az agyvelődig?
– Nem, én nem érzem ezt, – felelte Anna és mereven nézett rá.
Kristóf zavartan nevetett:
– Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom, tudod… az
idegek.
Anna görcsösen szorította össze egymásbakulcsolt két kezét, de az arca
azért egészen nyugodtnak látszott.
– Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát.
Kristóf a levegőbe fujta a szivarfüstöt.
– Az öregek ellentállóbbak voltak nálunk. A mi nemzedékünk fiatalon
kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott?
És a tűz… Aki gyönge volt közöttünk, azt összetörte az ilyesmi, aki erős
volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó Anna, még
melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy.
– Hát maradj mellettem mindég Kristóf.
– Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Ugy-e idegentől nem
igen lehet ilyesmit kérdezni… És az az érzésed sincs, hogy mikor egyedül
vagy, valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz.
Anna dermedten nézett a bátyja szemébe.
– De hiszen ezek őrültségek…
– Kályhatündérek és zongoraegerek, – mondotta Kristóf és bágyadtan
mosolygott a zöld szoba felé. – Hát a kis György? – erőltetett vígsággal
nevetett föl: – hiszen már egész úrfi lehet. Hoztam neki Párisból egy
lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán
szalad. Milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!…
Városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi
tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után
szívta; hangjából eltünt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor
lement a lépcsőn, fütyörészett. Anna világosan hallotta, de azért nem
bírt megnyugodni.
Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két
szobát vett el a régi irodahelyiségekből, úgyis üresek voltak, mióta a
központi üzlet összezsugorodott.
A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen.
Tudta, hogy Anna tette őket oda. A csipketeritőt is ő tette az éjjeli
szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak
meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe,
hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt
alá, hogy Füger Ottó pénzt küldhessen neki. Baden-Badenben szüntelenül
vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte a tárcáját. Holnap majd
össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami
most jött, azt nem szerette.
El akarta kergetni a gondolatait. Olyanok voltak, mint a darazsak,
visszajöttek és megszúrták.
És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti
jelentések az utazó-bőröndjében voltak. Soha sem ért rá, hogy végig
olvassa azokat. Mindegy. Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt
gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad
megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!…
Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy
darabig békében hagyták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden
ment már át az ő sötétségein. Régi tündérek és törpék. Zsófi, az első
szerelem. Utcai leányok, szinésznők, asszonyok, szép előkelő asszonyok,
akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjszakában forróak és
követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok
pénz bírta érdekelni, mely szüntelenül folyik az emberek keze között,
mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon.
Csatornát kell építeni a folyónak, aztán ömlik, amerre az ember akarja.
Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz…
Kristóf éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres.
A pénz!… Ez a mindenki igazsága… És vágyódni kezdett utána, mint hajdan
az asszonyok után.
A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett.
Anna keze lassan engedte el a kis gyermek-fejkötőt, melyet horgolt. Már
jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja
nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt
ajtószárnyakba, néha céltalan, nagy kerülővel fordult a bútorok körül.
Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az ujságot, melyet olvasott.
Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte.
Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyába, aztán idegesen megállt az
asztal mellett.