gyújtott és a füst lappangva jött ki az ajka között, – soha sem lesz így
többé. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb
tőkebefektetést tudok.
Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent
úgy, amint a nagyatyjukról rájuk maradt.
– A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, –
mondotta Kristóf indokolatlan ingerültséggel. – Nem értesz hozzá,
kedvesem.
Anna felsóhajtott:
– Igazad van. Beszélj Tamással.
– Velem? – Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes
lett az arca. – Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz.
Eleinte mindég így van, később megfordul. Ott csak akkor állanak meg az
emberek, mikor kitörik a nyakukat.
– Hidegvér kell hozzá, semmi más, – dünnyögte Kristóf, – nem szabad
megijedni. Különben, ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a
telekeladásról?
Tamás felvonta a vállát.
– Nincs véleményem. Nem ismerem a viszonyokat. – Érezte, hogy dölyfös
tartózkodása nem egyéb, mint az ő megcsalódott reménységének a gőgje.
Még sem bírt másként tenni.
Kristóf örült, hogy ilyen könnyen ment minden. Néhány háztelket úgyis el
kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felmentést.
Szabadabban lélegzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger
Ottó ügyes közvetítő.
Anna felvette újra a munkáját. Tamás elutasító közönye fellázította.
Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem
értett semmihez. Csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni
tanították.
Arra gondolt, hogy ha majd a kis leánya megszületik, neki meg kell
tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is
meg fogja tudni, hogy az emberek soha sem lehetnek egészen boldogok.
Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen
később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell,
amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul
nyújtaná oda.
De a kis leány, akire Anna a régi házban várt, soha se jött el.
Tavasszal megszületett a második fiú és László, Tamás, János, Kristófnak
keresztelték a Lipótváros újraépülő, régi templomában.
Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmult az a hideg fény, mely
azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala
ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett.
Aztán megint fennjárt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt.
Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át
olvasott neki, megállás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna
Anna tekintetétől, mellyel találkoznia kellett a szemének, mikor betette
a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett,
vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már
elmult az az idő… Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát.
Tamás minden évvel szótalanabb lett és ha Anna megkérdezte, hogy
bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem,
nem volt semmi baja: olyan magyar természet ez.
De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor nagy erdőkről, egy ősi
falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses
tarlók… és az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint
régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult.
Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő
sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és
az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött.
Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a
zongoráján talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze
megremegett tőle. Önmagával kellett küzködnie: büszkeség volt-e,
becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás
asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illéről többé nem
beszélt.
És ettől fogva annak az idegen földnek a neve kisértet lett a házban.
Nem mondták ki, láthatatlanul még is ott volt kettőjük között.
Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és
elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte,
egészen egyedül marad valaminő rideg sötétségben, melyből nincsen
kivezető út.
– Tamás, – mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, – miért
nem tudunk mi egymással beszélni?
Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát.
– Már megint a hallgatásomért vádolsz?
Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában.
– Hiszen nem úgy értettem, – az asszony hirtelen elnémult, mintha valaki
nyersen a szájára szorította volna a kezét.
A nap-szobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás
arcát, mikor Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha egy elfojtott
zokogást hallott volna… Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége
nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a
divány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az
ajtót.
Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába
költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És azután maga se
tudta hogyan, ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig
szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a
kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga.
A ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák.
Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a
lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje.
Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn: a szagokat, a
színeket, a hangokat, a gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli
erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül
a nádasból a szél és végig borzong az élet a világon. A barázdában
lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes
kínjával. Hívás… felelet. Vajjon ők mindég megtalálják-e a párjukat?…
Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes
csendben hull az ujrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen
úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt
és az ő vérében ősi vak emlékek kisértenek. Hányszor, de hányszor
megállt a mások buzája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem
termett sehol.
Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú
ősz és ő a ködben jön a város felé. Úgy jön, mint egy megszökött rab,
aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös
égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen
és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt.
Elmosódott percek jutottak eszébe. Szinte újra érezte a mellén Anna
tiltakozó két kis kezét és azt az érzéktelen asszonypillantást, mely nem
egyszer visszautasította a vágyódását.
Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé. Letört egy fiatal hajtást. Az ág
könnyen odaadta magát, nedves és üde volt…
Eszébe ötlött valaki, aki épen olyan könnyen odaadta magát, mint a
fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdő
kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi
jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis
tudja, mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre: arra gondolt ő is és
úgy énekel róla, mintha a föld hangja lenne. Figyelni sem kell, fütyölni
is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják…
Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett
neki. Csak úgy egyszerűen kellett, mint az erdő szaga, mint a puha rétek
a lába alatt. Átöröklött férfi-gondolkodásában nem vádolta magát érte.
Nem érzett benne bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a
leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire
tartana valamit.
Megint kihajolt az ablakon. Felnézett az égre. Holnap viszontlátja az
erdők felett… Aztán a kalapja után nyúlt. Ami ritkán történt,
cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a
hegedű.
Anna ajtaja előtt habozott. Bemenjen? Talán még mindég alszik…
A nap-szobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná
azt az ajtót, a karjába vetné magát, de… a lépések odébb mentek.
Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt.
Hiába alázná meg magát. És amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy
álom. Néptelen, idegen utca. Csak a túlsó végén jár egy magányos ember.
Tamás… és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd,
Tamás egyre messzebb-messzebb látszik és ő nem bírja elérni…
A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden igéret volt. Hát
ez lenne a beteljesülés? Már túl lenne rajta? Ezentúl így maradna
minden? Ő meg Tamás soha se jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni
fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit?
Összerázkódott, mintha fáznék.
Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen
csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás
hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, elmaradtak mind. Az Illey
rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a
régi földesurak utódai között.
Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyilásba egy
férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a
hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyújtotta feléje.
Walter Ádám volt.
– Ennyi idő után… És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy épen ma
jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak
érezte az életét. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy
tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit
megszépített a távolság.
Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz
emlékeket akar elhallgattatni magában. Tekintete azért mégis mohón
követte Anna mozdulatait, mialatt fölágaskodott, hogy lámpát gyújtson.
Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát.
„Szenvedett, mióta nem láttam“, gondolta Walter Ádám, „és szebb lett
tőle“. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében
valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmult. Neki is eszébe jutott a
fiatalsága; mikor elment innen és nem sejtett semmit, mikor dolgozott,
mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyan abban a
pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindég szerette.
Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyulánknak tetszett előtte. A
láng fellobbant.
– Soha se hittem volna, hogy valaha még itt leszek.
– Ezt nem kellett volna mondania, – Anna régi fiatal mosolyával
mosolygott, – vagy még mindég megmond mindent, ami az eszébe jut?
Emlékszik Müller Ferdinándékra? És a cégtábla, a fehér Aesculapfej?
Mennyit nevettünk…
– Akkor még minden másként volt, – felelte Walter szárazon.
Anna feléje fordult. „Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése“, és az
asszony arcáról eltünt az a mosoly, mely fiatallá tette.
Walter Ádám hangja gúnyos lett:
– Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy.
Aztán megbukott az operám, a sonatáim senkinek sem kellettek. Senkinek…
– s most nagyon alázatosan megköszönöm, hogy segédtanár lehetek itthon a
nemzeti zenedében, – élettelenül nevetett: – de talán így van ez
rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább
segédtanár lesz a végén; ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanár
akarna lenni, akkor a végén semmi se lenne belőle.
Anna zsibbadtan nézett maga elé. „Hát ő sem érte el, ami után a kezét
kinyújtotta? Hát senki sem éri el?“
– Mind forradalmárok voltunk valamikor, – mondotta Walter, – hiszen a
fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy
álomért és… valamennyien a szerelemért kerültünk vesztőhelyre. Ez
bolondul hangzik és mégis úgy van. Sokszor meg kell halnia az embernek
önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a
többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen
gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy
a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a
nap neki nem nyugszik le soha. Igy van jól. Mire a nap lenyugszik, már
egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dülnek ki, a
hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.
Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a
szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a
megalkuvásra.
Walter megint gúnyos akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett:
– Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind
lekopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre
szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet.
– Óh Walter, milyen szomorú ez…
– Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon kérem. A
szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek
meglátják a mások szineit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla,
hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugodtabban élvezem azt, amit
mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most
már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott,
mindenkit, aki felébredt.
Anna félig lehunyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze
egymásba kulcsolódott a térde körül.
– Elszomorítottam? – kérdezte Walter vontatottan.
Az asszony megrázta a fejét:
– Megérttette velem a saját életemet is…
„Ő sem boldog“, gondolta Walter és egy pillanatig valaminő
ellenőrizetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán
szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá,
hiszen Annát nem vádolhatta. Ő nem tudott semmiről.
– Énekeljen valamit…
Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta
ezt neki senki se.
Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik
voltak a fiatalságuk elmult vasárnapjain.
– Jöjjön el nem sokára és hozza magával a hegedűjét, – mondotta Anna,
mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról
egyikük se beszélt.
Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes
udvariassággal érintkeztek egymással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott
Illey világnézlete felett; Illey gúnyos tekintete szinte felhívta Anna
figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz
cipőjére.
Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a
napszobában és a zene, melyet elnémított a közöny és a meg nem értés,
mint egy nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és
megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín;
könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Ádám lelke
kisérte csendes estéken át.
Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a
vállát, aztán, mialatt a tőzsdetudósításokat futotta át az ujságokban,
halk, finom fütyüléssel kisérte a zenét. És egyenlőtlen lépései már
megint kinn hangzottak a folyosón.
Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a
fejében. Megmutatták magukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni,
szétfutottak és eltüntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e; nem merte
megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorították
a kölcsönt. Bécsből gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az
árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje
hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindég várt, még mindég
vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység megrészegítették.
Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a
nyerés vágya.
A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a
kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa.
Az éjszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az
átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg
azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zürzavart,
hallani a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az emberek
nyugtalanságában.
Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú
üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt,
ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit.
Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre. Aztán sietett és nyitva hagyta
maga mögött az ajtókat.
Szép májusi reggel volt.
A dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök
alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegőjében kis csoportokban
álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott beszéd hangzott. Egy kövér hátú
öreg, nyakába tólt kalappal, buzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az
ablaknál egy vörös hajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában.
Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét.
A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona.
A tőzsde nagy termében ajtócsapkodás hallatszott. A kis emberek hátrább
szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek
a tőzsde mesterei. Az emberek alázatosan köszöntek nekik, mintha
kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek
mozdulatából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők
azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek. Egy elhízott,
bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva
taszigálták egymást.
Kristóf mellett egy véres szemü, ösztövér ember a falhoz lapult.
Elnyűtt, hosszú selyem pénzes-zacskót forgatott a kezében. Egyszerre
szopni kezdte a zacskón a csontgyűrűt, az elmenők beleütődtek, a
csontgyűrű a fogához koccant, de azért nem hagyott föl vele.
– Veszek…
– Adok!… innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjongás.
Valakinek leesett a kalapja… rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat
lobogtatott.
– Adok!… – hangzott mindég sűrűbben. A nagy bankok ügynökei rekedtre
ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapirok olcsóbbak lettek.
„Most… venni kell“, gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása
belesivított az üvöltésbe.
– Pesti Népbank… kilencvenkettő…
– Nyolcvan! – bőgött egy állati hang.
– Hetvenhat…
Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok.
– Kézmívesbank…
– Hitelegylet!
– Negyvenöt… negyvenkettő…
Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A
teremben hírek terjedtek. Senki se tudta honnan jöttek, egyszerre ott
voltak és szétgurultak.
Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek vakon elhittek mindent. Az
árfolyamok estek. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét.
– Veszek…
Megint jöttek az ellenőrízetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem
örvénylett, mintha megkeverték volna. Senki se tudta, mi történik.
Távirati lapok repültek. Öklök csapódtak a levegőbe… Minden fölfordult.
Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe.
Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában derout… Az
árfolyamok hanyatthomlok zuhantak.
Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége…
pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek
a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melyeket sohasem láttak azok,
akikéi voltak. Régi vagyonok pusztultak, melyekért sok nemzedék
dolgozott keményen, verejtékesen.
Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az
ösztövér ember még mindég egykedvüen szopta a pénzes-zacskója
csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte,
mialatt tönkrement.
Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy
óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt.
A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang…
Kristóf csak dadogni bírt, Senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is
otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével.
Aztán egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A
levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev
és üveges lett. Arcok… idegen faju arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak:
ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a
város, az ország.
És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde
kapuján az új emberek között.
Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak.
A fekete szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára.
Fizetnie kellett és mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába
is. A titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó. Tamás előtt eltagadott
mindent.
Kapkodott, mint a vízbefuló. Pénzzé akart tenni mindent. Eltitkolni,
fenntartani, amíg lehet… küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó
olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az
ajtóra.
– Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap… Ma nem lehet.
Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a
nyakán. Időt nyerni, perceket legalább… Egy perc is sok idő, mikor az
ember ragaszkodik az életéhez.
Igy mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok
rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül
is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindég és utolsó
reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé.
A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas
hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká
kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz.
Az igazgató egy levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott
tudomást venni jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, hogy
milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyanebben a pénzüzletben
aláírta. A füstös, alacsony szobák eltüntek azóta, az intézet elfoglalta
az egész épületet. Bankház lett belőle.
Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerü, hájas fején.
Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképü, szegény kis praktikánst,
aki akkor régen alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai
megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a
karosszékben.
Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely
döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem
üvegje fölött.
– Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen… hogyne, hogyne, ismerem a céget.
Fiatalkori összeköttetés… Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing
Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember,
kiváló ember volt.
– A nagyatyám…
Az igazgató egyszerre igen udvarias lett. Üléssel kínálta meg Kristófot.
– Mivel szolgálhatok?
Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt.
Sápadtan, kinlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tólni a feleletet.
Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Azután már nem lesz
semmi sem.
A bagolyképü megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely
aggasztóan mélyedt húsos halántékába.
– Parancsoljon velem, – mondotta kissé türelmetlenül és a fali órára
pillantott.
Kristóf erőt vett magán.
– Kölcsönre volna szükségem.
Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett.
– Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A fekete szombat sok embert
tönkre tett.
– Nem tagadom, az okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is…
– Tudom, – mondotta az igazgató szárazon.
Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott.
– Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne…
– Milyen fedezetet kinál?… Az Ulwing nevet? – a bagolyképü mosolygott, –
ez sajnos már nem elég…
– A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, – dadogta Kristóf.
Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja,
csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan
beszél és azért mégis beszél.
Az igazgató hidegen pillantott a szemébe.
– A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről.
Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája
gyámoltalanul ferdült el.