országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának,
többet érnének el.“ Csendesen birálgatta magában a vendégét, azért mégis
szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai
reátámaszkodhattak erre az erőre.
– Hát igazán lehetséges, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha
minálunk? – János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében.
Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról.
Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos divány szögletében. Kristóf
idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba.
Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console
irányába néz, az üvegburás órára. Ijedten követte a tekintetét. Soha sem
látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a
pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül
marad.
Valamit mondani kell Illeynek, mielőtt elmenne, valami, ami visszahozná
őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy.
– Igen, énekelj Anna, – mondotta Mártha.
– Énekelj! – kiáltotta Kristóf és örült, hogy félbeszakíthatja az
atyját.
Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kéri őt. A
tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy
érezte, hogy hozzáhajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még
nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje.
Sei mir gegrüsst… Sei mir geküsst…
Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az
arca idegenszerüen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér
szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja
tisztán elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek
voltak benne, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének
öntudatlan, gyönyörű vallomása.
Kristóf ámulva nézett rá. Soha sem hallotta így énekelni az ő józan,
okos hugát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik,
és mégis, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk.
„Milyen szép, mikor énekel“, gondolta Illey Tamás.
Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra.
Tamás ebben a pillanatban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett
neki, valaki forró, simogató kézzel megingatja arca körül a levegőt.
Tekintete nem engedelmeskedett, kivánóan átölelte a leányt.
Anna nem értette ezt a tekintetet és mégis megrázta őt.
Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna
lénye. Zölden-kék szeme hidegen nézett a levegőbe, a szemöldöke
mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthatlanul zárkózott volt az
arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte
volna.
A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését.
Hétköznapiasan józanná vált minden. Netti behozta a lámpát. Este volt.
Egy hét sem telt el egészen és Illey Tamás megint eljött a régi házba.
Egyedül jött, Mártha falura ment.
– A vőlegénye anyjához, – mondotta Illey. – Régi mátkaság. Ősszel lesz
az esküvő. Ez a gond is elmulik.
Aztán nem szólt róla többet. Általában keveset beszélt. Anna sem beszélt
sokat, de azért derüs és boldog volt közöttük a csend.
Tini kötőtűi sebesen verődtek össze a lámpaernyő alatt és feszült,
hosszú arcának olyan kifejezése volt, mint mikor öregedő emberek ablakon
át a tavaszba néznek.
Anna olykor megrezzent, mintha a férfi tekintete a nevén szólította
volna. A himzőkeret fölött Tamásra mosolygott, aztán megint lehajtotta a
fejét és gyűrűinek a kövei egyenletesen csillantak föl a lámpafényben,
ahogy a selyemszálat a magasba húzta.
János Hubert feljött az irodából. Tini mamzell beleszúrta a kötőtűket a
gombolyagba. Fölállt. Lépései elhangzottak a folyosón és János Hubert
megint az üzletről, a városról, az építkezésről kezdett beszélni.
Anna ilyenkor mindég meghallotta az óraketyegést. Ha egyedül lehetne
Illey Tamással, odamenne az órához és visszatólná a mutatóját és ez
mindent elmondana, amiről ő nem tud beszélni. De ők soha sem voltak
egyedül. Csak akkor, csak úgy bírt Tamásnak valamit mondani, ha énekelt.
Megértette-e? Szerette-e hallani? Nem tudta. Illey más volt, mint
mindazok, akiket eddig ismert. Mikor a szemük találkozott a csendben,
egészen közel érezte magát hozzá. Mikor beszéltek egymással, úgy rémlett
neki, messze-messze vannak és nagy távolságokon kell áthatnia a
hangjuknak és útközben egészen kihülnek a szavak.
Anna szeretni kezdte a hallgatást. Ezt betölthette a szíve melegével.
Közben elmult a nyár.
Illey Tamás mindég gyakrabban jött, mindég hosszasabban maradt. János
Hubert elhagyta esti sétáját, hogy vele lehessen. Tini a legszebb
csészéket adta ki a tükrös szekrényből, ha őt várták. Flórián gyorsan
futott kaput nyitni.
A napok rövidek lettek. Netti már olykor tüzet rakott a kályhában.
Egy este Illey még a szokottnál is hallgatagabb volt.
Tini elejtette a gombolyagot. Mialatt lehajolt érte, Tamás hirtelen
Annához fordult és nagyon halkan mondotta:
– Nemsokára elmegyek Pestről. Adjon egy szót, amit magammal vihetnék.
A mamzell már ismét keményen, egyenesen ült a székén és kötőtűi
szorgalmasan ütődtek egymáshoz.
Anna keze lesiklott a himzőkeretről és a szeme olyan lett, mintha az
egész fénye megolvadt volna.
– Elmegy?… A hangja nagyon fátyolos volt.
– Mit mondtál? – kérdezte tőle Tini szórakozottan. Az egyik kötőtűt
féloldalt a kontyába szúrta és számolni kezdte a szemeket.
Illey csendes kétségbeeséssel nézte a mamzell lassan mozgó száját,
közben türelmetlenül forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt.
– Mártha esküvőjére megyek. Egyéb dolgom is van, ki tudja, mikor kerülök
vissza.
Anna a gyűrűre pillantott, aztán Tamásra emelte a szemét. Könyörögve,
fájdalmasan akarta neki mondani a tekintetével, hogy vigye őt is
magával, viselje őt is, mint azt a gyűrűt és ne hagyja egyedül többé
soha.
– Jöjjön ki holnap Kristóffal a Palatinus-szigetre, – mondotta Illey
hirtelen. A hangja szinte érdes és parancsoló volt. – A gátnál
találkozunk, – aztán lágyabban folytatta: – Énekeljen valamit… Ezt úgy
mondta, mintha ki akarta volna törölni a levegőből szavainak ott maradt,
kemény rezgését.
– Igazán, akarja? – Anna szeme felragyogott. A parancsoló hang úgy
hatott rá, mintha Tamás a kezével nyúlt volna hozzá, mintha gyöngéd
erővel meghajlította volna a testét. A szerelem alázatának öntudatlan
asszonygyönyörűsége rezzent át rajta. Elpirult, aztán elfogódva
kérdezte:
– Mit szeret? Schubertet, Mozartot vagy Schumannt?
– Ulwing Anna hangját, – felelte Illey egyszerűen és a szeme közé
nézett.
Mikor elhangzott a dal, Tamás felállt.
– Viszontlátásra, – mondotta Anna és keze, mint egy kis madár a
fészkében, szinte megbujt, beletámaszkodott a férfi meleg, erős kezébe.
Egy pillanatig így maradtak. Aztán Anna megint magában volt.
Visszaszaladt a zongorához.
Tamásnak énekelt most is. Utána küldte a hangját, hogy lekisérje a
lépcsőn, vele menjen egy darab úton. Talán meghallja, talán visszanéz.
Széthúzta az ablak előtt a mullfüggöny szárnyait. Az utcalámpák már
égtek. Valaki állt a túlsó oldalon. Anna jobban előre hajlott. Füger
Ottó volt.
A fiatalabbik Füger egy darabig még állva maradt és arra felé fordította
a fejét, amerre Illey Tamás elment.
Az iroda ablakából rácsozott fénysáv vetődött ki az utcába. Ulwing
építőmester egykori dolgozó-szobájában meggyújtották a zöldernyős
lámpát.
János Hubert ma kivételesen soká maradt az íróasztala mellett. Összeesve
ült és szintelen bőre két üres ráncot vetett az álla alatt. Keze, mint
valami élettelen dolog feküdt egy csomó papiroson, melyet aláírásra
beadtak hozzá.
Nehézkesen állt fel. Már másodszor nézett ki az ajtón, mely a szomszéd
irodába vezetett. Valamikor Füger Ágoston dolgozott ott, de amióta a kis
könyvvivő jobb karja megbénult a szélütéstől, Ottó fia foglalta el a
helyét. Füger Ottó az utóbbi években ügyesen elfoglalt minden helyet az
Ulwing-ház üzleti életében. Nélkülözhetetlenné tudta tenni magát, mert
levette főnöke válláról az elhatározás kínját.
„Vajjon hol lehet?“ gondolta János Hubert, mialatt az ajtónyíláson át az
üres szobába nézett.
Megint visszaült az íróasztalához. Szeme Pest-Buda régi tervrajzára
meredt, de azért nem látott belőle semmit. Néha kissé megrándult a feje,
mintha fel akarná rázni homloka mögött azt a tompa, sűrű anyagot, mely
nem akart mozogni. Sóhajtott és abbahagyta az erőlködést. Lehúnyta a
szemét. De most, hogy pihenni szeretett volna, megmozdult az agyveleje,
zavaros kavargással kezdett forogni benne minden. Egyszerre Kristófra
gondolt.
Füger Ottó csendesen nyitott be az ajtón. Hideg düh volt a szemében, a
szájaszéle merev és egyenes volt. Mire a lámpa fénykörébe ért,
mosolygott.
János Hubert fennhangon folytatta a gondolatát:
– Ma a pénzváltóban Kristóf nevét mondta valaki. A pénztár rácsa mögött
beszéltek róla az alkalmazottak. Mikor feléjük fordultam, elharapták a
szót. Nem értem, – aggodalmasan pillantott a fiatal Fügerre: – Tud
valamit?
Füger Ottó nem felelt mindjárt. Ebben a percben határtalanul gyűlölt
mindenkit, aki a házban élt. Annáért gyűlölte a többit is és azért a
gőgös Illeyért, aki mindég elnézett a feje felett. Úgy rémlett előtte,
most a kezében tartja valamennyiöket. Rajtuk állhat bosszút, amiért csak
egy kis könyvvivő udvari szobájában született, amiért szegény és hiába
töri magát. Közben alázatos tekintettel nézett a földre és úgy tett,
mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell.
– Nehezemre esik, hogy eláruljam Kristóf urat. Én mindég
visszatartottam, mindég könyörögtem neki.
– De hát mi történik a hátam mögött? – János Hubert hangja sűrűn
bugyborékolt elfehéredett ajka között.
Aztán megtudott mindent és kínlódva ismételte:
– Kártyázik… Az egész város tudja… Veszít… Váltók?… Iszonyodva kérdezte:
– de hát mennyi az összeg?
– Száznyolcvanezer forint…
János Hubert egy pillanatig kiegyenesedett a székében, aztán lassan,
ferdén esett össze az alakja. Most már csak a magas gallér tartotta fenn
meglazult, viaszsárga arcát. Néhány perc alatt egészen öreg ember lett
belőle.
Füger Ottó alattomosan figyelte a főnökét. Elváltozott külsejéről
olvasta le, hogy mit kell mondania.
– Ne essünk kétségbe, főnök úr. Kristóf úr azért alapjában derék,
istenfélő fiatal ember. Csak a rossz társaság tette. Mindég mondtam
neki. Azok a falusi nemes urak vadásztak rá. El is nyerték a gazdag
Ulwing pénzét. De ne büntesse őt főnök úr. Inkább viselem én a haragját,
úgy is én vétkeztem legnagyobbat, mert hallgattam.
Bűnbánóan horgasztotta le a fejét, mintha ítéletre várna.
– Jó ember maga, Ottó, – sóhajtotta János Hubert ellágyulva.
– Meg fogjuk menteni a cég hírnevét! – mondta a fiatal Füger
ünnepélyesen, – Kristóf urat pedig, ha szabad tanácsolnom, el kell vonni
a megrontóktól. Talán külföldre…
– Külföldre küldeni? Igen, – János Hubert egyszerre határozott lett. –
Valamikor boldogult édes atyámnak is ez volt a terve. Frankfurtot
tanácsolja? Jó, hát legyen Frankfurt.
A főkönyvelő nem várta, hogy ilyen könnyen fog menni minden. Merészebb
lett.
– Kisigényű, munkás emberek közé kell küldeni, amíg megkomolyodik.
Azalatt Anna kisasszonynak talán valami jó eszű üzletembert tetszik
férjül választani, aki belép társnak a cégbe és leveszi a gondot a főnök
úr válláról.
Ez egy új reménység volt. János Hubert megigazitotta a nyakkendőjét.
„Egy komoly üzletember Kristóf oldalán. Valaki aki a családhoz tartozik.
Az Anna férje“… Illey Tamás képe kényelmetlenül tolakodott a gondolatai
közé. „Meg kell akadályozni, hogy ezentúl találkozzanak.“ Olyan sokat
követelt már tőle az élet, hogy most az egyszer ő akart követelni.
Mindég kérlelhetetlen volt önmaga iránt, kérlelhetetlen akart lenni a
többiekkel szemben is.
– Igen, ez megszabadítana minden gondtól, – mormogta, mintha önmagával
tanácskoznék. – Az Anna férje… Dehát ki legyen az?
Füger Ottó szerénykedve mosolygott. Levette szemüvegét és rálehelt az
üvegre; mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a balszeméhez.
János Hubert maga sem tudta hogyan, Münster Márton György fiára gondolt.
Münster Károly tőkét is hozna a cégbe, esze is van…
Megveregette Füger Ottó vállát:
– Köszönöm!
A fiatal Füger zsibbadt arccal nézett utána. Ő egyebet várt.
Másnap Kristóf elutazott a régi házból. És kinn, a dunai gáton hiába
várta Annát Illey Tamás.
Az udvarkertben fehér dér lepte be az őszirózsákat.
Az eső meggyűlt az ereszcsatorna torkában és olyan reménytelen hangot
adott, mintha valaki zokogna a meredek, kettős tető alatt.
Odakinn esteledett, szomorúan, ősziesen. A napszoba ablakának az üvegjén
úgy futottak le az esőcseppek, mint a könnyek egy átlátszó, szürke
arcon.
A régi gyerekszobában üres volt a csend. Mióta Kristóf elutazott, Anna
nagyon egyedül maradt. Délutánonként sokszor felállt a varróasztala
mellől és halkan az ajtóhoz ment. Hirtelen kinyitotta: senki sem volt
ott. Lenézett a lépcső mélyedésébe. A ház hallgatott… Százig számol,
aztán nem vár tovább. Még egyszer számolt százig és a küszöbről is
visszanézett.
Este, mikor Netti meggyújtotta a lámpát és Flórián becsukta a nagy
kaput, Annának nem egyszer könnybelábadt a szeme. Fogolynak érezte
magát. Az élet kívül maradt. Megint elmúlt egy hiábavaló nap, pedig
mikor megvirradt, olyan bőkezűen igért meg mindent. Aztán ravaszul
kínozta őt, elosont és nem váltott be semmit.
Illey Tamás nem jött többé.
Anna kicsiny arca egészen halvány és keskeny lett. Félni kezdett. Talán
valaki máshoz jár most Illey, vagy talán haragszik? Olyan komolyan
mondta neki, mikor utolszor látta, hogy másnap ott legyen a dunai
gátnál. És ő nem lehetett ott, nem is üzenhetett, írni sem tudott.
Kristófnak el kellett utaznia és az atyjuk nagyon szigorú volt
mindkettőjükhöz.
„Miért nem jön? Hol marad?“ Az ablaküvegnek szorította az arcát.
Valahányszor megszólalt a kapucsengő, szívében összeszaladt a vér. Várt,
aztán csüggedten hanyatlott le a feje.
A napszobában sugdosódni kezdtek a butorok. A falak is emlékeztek. Az
ajtókilincs is ismerte Tamás kezét. Az ernyőslámpa, az üvegburás óra,
mind azt mondták, hogy sokszor látták őt.
Anna elfordította az arcát. Az emlékek sebet ütöttek benne.
Összekulcsolta a kezét, hogy kegyelmet kérjen attól, ami kínozza.
Órák multak: Tini bejött és kártyát kezdett vetni a lámpa alatt:
– Minden bánatod elmúlik, kis galambom, – mondotta, mikor a kártyavetés
végére ért.
– Nekem nincs bánatom, – felete a leány és igyekezett magasan tartani a
fejét.
János Hubert hangja hallatszott:
– Anna, vendég van!
Az utóbbi időben Münster Károly gyakran járt a házhoz. Esténkint
kényelmesen ült a zöld szobában, mindenben igazat adott János Hubertnek
és, ha semmi sem jutott eszébe, szelíden malmozott nagy, vörös kezével.
Az a két kéz ingerelte Annát. Zavarba tudtak jönni, mint az emberi
arcok, vörösek lettek kínlódtak, míg Münster Károly maga mindég nyugodt
és unalmas volt túl hosszú vasárnapi kabátjában.
„Vajjon miért jön?“ gondolta Anna fáradtan, mialatt szemben ült vele.
Egy napon aztán megtudta ezt is. Münster Károly megkérte atyjától a
kezét.
– Megtisztelő ajánlat és igen előnyös, – mondotta János Hubert a
leányának. – A Münster-cég jóhangzású és komoly cég. A fiatalember
értelmes, tőkéje is van.
Anna hüledezve nézett rá, aztán az arcába szökött a vér. Egész életében
azért küzdött, hogy elnyomja magában az akaratot, mindig
engedelmeskedett, de amit most kívántak tőle, az ellen fellázadt.
– Nem, soha! – a hangja olyan röviden csengett, mint mikor kalapácsot
ejtenek az acélra.
János Hubert összerezzent. Ez Ulwing építőmester hangja volt.
„Korán szóltam“, gondolta kedvetlenül, „még várni kellett volna“.
Aztán várt. Kinn már hullott a hó.
Anna arca még átlátszóbb lett az utóbbi hetekben. Éjjente nem aludt. Nem
énekelt többé, nem nevetett és a hosszú estéken át, mialatt atyja a
sokfiókos íróasztalnál dolgozott, szótlanul üldögélt a zöld szobában.
János Hubert ekkoriban már pápaszemmel olvasott. Feltólta homlokára és
lopva Annára nézett. Lassú félelem fogta el. A saját életére gondolt.
Sohasem volt boldog, sohasem tett boldoggá senkit.
– Beteg vagy? – kérdezte hirtelen.
– Nem…
– Fáj valamid?
Anna nem felelt, de a szemének olyan kifejezése volt, mintha azt
kérdezné, hogy miért kínozzák. János Hubert háta meggörbült. Tovább
lapozott az üzleti könyvben. Anna hallotta gondtelt sóhajtását.
– Kristóftól jött rossz hír? – kérdezte, mialatt az íróasztalhoz ment. –
Nem? Hát akkor az üzlet?… Beszélj róla velem, hiszen én is Ulwing
vagyok.
János Hubert becsukta a könyvet, melyben számolt.
– Úgy sem értenéd.
– De hiszen megtanulhatnám…
– Te csak hímezz és énekelj. Nem kell az üzlethez tudnod. Nem asszonynak
való az. Másra teremtett benneteket az Isten. – Ettől a mondattól
megmozdult a lelkiismerete. Zavarba jött.
– Még mindig nem felejtetted el Illey Tamást? – kérdezte félhangon és a
földre nézett.
– Nem felejtettem el.
Néhány nap mulva egy estén Jörg nagyapa eljött Annáért, hogy
hangversenyre vigye. A kocsiban az öreg úr Münster Károlyt kezdte
emlegetni.
„Hát ő is a többiekkel tart?“, gondolta a leány és szomorúan nézett a
nagyatyjára. Valamikor börtönben volt, mert megértette a mások
szabadságát, most mégis az unokája szabadsága ellen beszél.
A hangverseny-teremben már szorongott a tömeg. Az aranyozott
facsillárokban temérdek gyertya égett. Lángjuk nyugodt, sárgás
világosságot szőtt bele a levegőbe. Az emelvényen nyitva állott a
zongora. Az orchestrumból hangszerhangolás hallatszott, mintha
hegyescsőrű madarak csipkedték volna a húrokat.
A fal mellett néhány ujság-recenzens állt. Anna hallotta, hogy előre
megegyeztek abban, mit fognak a holnapi lapokban mondani. A széksorokban
ismerős belvárosi kereskedők, gazdag polgárasszonyok, egyenruhás
tisztek, öreg papok és legelől, óriási krinolinokban ékszeres dámák,
magyar dolmányos előkelő urak.
Müller apothekáriusék integettek. A Münster kisasszonyok is ott voltak.
Hátul székeket tologattak az érkezők. Néhányan köhögtek és a torkukat
reszelték és a fejek, mintha rugóra jártak volna, hirtelen az emelvény
irányába fordultak. Aztán csend lett.
Anna tekintete végigsiklott az arcokon. A sok ember úgy hatott rá, mint
egy üres medence, mely a zongora felé tátong és várja, hogy hangokkal és
érzésekkel töltsék meg. Az ő szíve tele volt magányos, fiatal
fájdalommal és szinte félt, hogy az első hangra a szeméből csordul ki
minden fájdalom.
Egyszerre megfoghatatlanul nyugtalan lett. Mintha valaki a távolból
megérintette volna. Sebesen oldalt pillantott. Ereiben összerezzent a
vér: pillantása találkozott Illey Tamás sötét, szomorú szemével. És a
két tekintet egymásbavonaglott a távolságon át.
Körülöttük hullámzott a terem. Nagy, kiáltó éljen tört fel. A taps zaja,
mint a zivatar csapkodta a falakat.
Az emelvényen ott állt, magasan a többiek felett, a nagy művész. Hosszú,
fehér haja, puhán lendült meg márványfeje körül. Szikár alakja meghajolt
a hódolat előtt.
Aztán felzúgott keze alatt a zongora. És a hangok zengtek, sírtak,
dühöngve viharzottak, zsongva enyelegtek, feloldozóan mosolyogtak át a
levegőn. A márványfejű művész előbűvölte a zongorából azokat a hangokat,
melyek nem voltak előtte és nem lesznek utána.
A tömeg visszafojtott lélegzettel, igézetten hallgatott. És a zene zord
erővel áradt tovább. Aztán gyöngéd lett, mint egy haldokló visszhang.
Fenséges hatalommal tört elő megint. Tűzben hajlított hangok törtek elő
és akik hallották, azok előtt megelevenedtek Beethoven, Bach Sebestyén
és Weber alkotó percei. Ezeket a perceket bírta újból izzóvá tenni a
művész, akinek a játéka mindég Istenek születése volt.
Ulwing Anna lelkét nagy, fénylő szárnyakon Beethoven Apassionatája vitte
Tamáshoz az emberek feje felett. Úgy tetszett neki, a zene hullámjárása
összesodorja őket és ők elmerülnek egy végtelen, csillogó fátyolban.
A terem megint tombolt. Az emberek felálltak. Néhányan az emelvényhez
rohantak és ott tapsoltak tovább.
A művész saját szerzeményét kezdte játszani. És ekkor, mintha a
márványarcban láng gyulladt volna, tűz világított át a homlokán, tűz
áradt ki a két szeméből és az alkotó művész eltávolodott és magányossá
vált.
Anna a zongora felé fordult. Ez más volt, mint amit valaha hallott. Régi
szavak mozdultak az emlékezetében… „Teremteni kell, úgy mint az Isten.
Még agyagot is újat kell teremteni.“
Ismét tapsoltak, de a taps, mintha egyszerre tartózkodóbb lett volna. A
virtuóznak szólt, nem az alkotónak.
„Nem értik“, gondolta Anna leverten. „Ezt a zenét még nem lehet
biztonságban bámulni. Korán jött…“ és megint Walter Ádám szavai jutottak
eszébe.
Aztán elfelejtett mindent. Tekintete Tamást kereste a kifelé tóduló
tömegben. A ruhatár porszagú melegében egymást taszigálták az emberek. A
kapu alatt a fogatok ajtaja csattant. Egy rekedt hang a kocsisok nevét
kiáltozta.
Anna meglátta Flóriánt és intett neki. Jörg Ulrich ekkor már a
kocsijában ült.
– Gyalog szeretnék menni, – mondotta a leány sebesen. Az öreg úr álmos
volt. A mögötte jövő fogat lovai nem akartak állni a hidegben. A
kocsiajtó becsattant. Anna szabadnak érezte magát.
– Menjünk…
Flórián jó, széles arca egy pillanatig csodálkozva fordult feléje. Aztán
engedelmesen indult el mögötte a hóban.
Az utca szegletén valaki mozdulatlanul állt egy lámpa alatt és keresően
nézett be az elrobogó kocsik ablakán. Egyszerre nem nézett többé a
kocsik felé. Annára nézett sötét, szomorú szemével. A kalapját mélyen
levéve tartotta, a hó sovány arcába esett.
Erősen fogták egymás kezét és lelkükben olyan volt a csend, mint az az
örülni nem merő, zsibbadt pillanat, melyben egy kínzó testi fájdalom
hirtelen megszűnik.
Az utcákon távolodón gurult szét a kocsik puha zaja. A tompuló emberi
hangok közül kicsattant még egy-egy messze nevetés. Aztán csak a hó
hullott csillagos, lassú pelyhekben. És a nagy fehérségen át, ők ketten,
szótlan megegyezéssel indultak el egymás oldalán.
Anna nem érezte a hideget. Csupasz vállán megcsúszott a prém, kicsiny
cipői elmerültek a hóban; mégsem fázott. Ment véghetetlen boldogságban.
Illey elragadtatva nézte őt, aztán erőt vett magán. Nyugodtnak akart
látszani, de a hangja idegenszerűen elváltozott volt.
– Mikor a hangverseny hirdetéseit láttam, reménykedni kezdtem, hogy
találkozunk. Csodálatosabban jött minden, mint ahogy várni lehetett
volna.
Anna is erőt vett magán.
– Hát igazán nem a zenéért ment ma oda? – kérdezte félhangon és
mosolygott.
– Soha se járok hangversenyre, – mondotta Illey Tamás őszintén. – Nem
értem én a magas zenét.
Anna szinte ijedten fordult feléje.
– Hát akkor azt sem értette meg, amit én magának énekeltem?
– Nem a zenéjét értettem meg, hanem azt, amiből az a zene lett.
Anna gondolatai összezavarodtak. Eddig azt hitte, hogy ők ketten
találkoznak, együtt vannak a zenében… És Tamás most azt mondja, hogy nem
érti meg az egyedüli nyelvet, melyen az ő lelke is, a vére is beszélni
tud… Mindegy, minden mindegy, csakhogy itt van, csakhogy mellette lehet.
A nyaka kissé hátracsuklott és félig lezárt pillákkal olyan vágyóan
nézett Illey vállára, mintha kis fejének ott, azon a vállon akart volna
fészket rakni a tekintetével.
Tamás feltűnően lassan kezdett lépni. Egyszerre Anna is észrevette a
befúvott lámpát az Ulwing-ház előtt.
– Régen kerestem ezt a mai órát, – mondotta Illey sebesen, – akkor a
szigeten is ezt kerestem, mikor olyan soká vártam magára. A csillagok is
feljöttek, a révész is tüzet rakott. Másnap megint ott jártam. A kapujuk
csengőjét is meghúztam sokszor. Láttam az arcát az ablakon át,
zongorázni is hallottam, mégis azt mondták, senki sincs otthon. Flórián
a földre nézett, mikor mondta. Megértettem, nem akarták, hogy jőjjek.
– Pedig én mindég vártam… Annyi szenvedés volt az Anna fátyolos
hangjában, hogy Illey előtt egyszerre világos lett minden.
Ebben a pillanatban meglátták a házat. Már olyan lassan léptek, hogy
szinte egy helyben maradtak, mégis fogyott a távolság. A kapu kimozdul a
falból és eléjük jön sötéten, sietve a nagy fehérségen át. A két
oszlopember is vele jön. Egészen kihajolnak a kőpárkány alól és lenéznek
rájuk.